Evva Lena di Reirossi

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be.

A lélek elnémul, egy tenyér, ha csattan

A szív bezárul

A rozsdás lakat feljajdul

Majd halkan bekattan

Mily érdekes az élet,

Pofont oszt, s mégis ez éltet.

Az öröm, mint pillanatnyi boldogság,

Nélkülözhetetlen fontosság.

De semmi sincs, mi oly jól tanít,

Mint mikor a fájdalom áthasít.

Emléke éberen lobog lelkedben,

Egész- egész életedben.

A boldogság emléke múlandó,

Egy-egy mosolyt előcsaló.

A csalódás érzése örök,

Mely szívedben él s dübörög.

Amikor megtörik a híd

s oly

 Vastag már a fal

Visszazuhan rád

 Hisz

 Téged már nem hall

Kinek szól

a

dal

Sebzett a lélek

Beteg az élet

Félek

Hálni jár belénk a lélek

Mondogatják betegek, és vének

Túl szűkek, vagy tágak már a vénák

Talán említést tesznek, erről is a Védák

A korom nem azonos a korommal

Az orrom sem azonos az orommal

Bár mindkettőnek köze van a hegyhez

De nem ahhoz, amelyik elindult Mohamedhez

Bár próféta nem voltam soha

Tudom a jelenem, látom a jövőm

Mostoha

Pedig nem vagyok sem okos, sem pedig ostoba

Ha azt hallom öl, anyám ölére

Gondolok

Nem pedig arra, aki anyját ölé le

Elfolyt a magzatvíz

Fojtogat a sírás

Meghalt az érzelem, abban, aki sírt ás

Székel, kit szükség hajt

Székelnek az urak

Végtermékük szagát

Széthordja a huzat

Ha megdobnak kővel, üss vissza tenyérrel

Csínján kell most bánni, a drága kenyérrel

Ki megette már régen a kenyere javát

Senki sem hallja meg annak kérő szavát

Ha rossz a szód, az szót követ

Engem ne kövessél

Nem tudnám azt elviselni, hogy

Reám követ vessél

Áll, ál, sétál

Álnok az a két áll

Hogyha a nap lenyugszik

A beteg is megnyugszik

Ácsi, baba, ácsi, itt a doktor bácsi

Hoz neked dominót, ami gumiból van

Most már ketten játszunk

Megnyugodtam, jól van

Ződ’ a fű, és ződ’ a takony

Jaj, de magas ez a Bakony

Oda kéne kirándúni’

Csak ne kéne elindúni’

Kék az ég, és kék az erem

Nem látható minden verem

Hogyha te is beleesel

Akkó’, veremtársam leszel

Szépen dalol a vadliba

Nincs is benne semmi hiba

Fara furán illeg-billeg

Lúdtalpain hazaballag

Vadnyúl ül a bokor alján

Barna színű, mégse talján

Reszket, hogyha jő a farkas

Nem gyárt kis buszt már a Barkas

Elcsöngetett a villamos

Helyettem se a villa mos

Felülök a magas lesre

Rimánkodok, jaj, ne ess le

Pofám szakad, jaj, mit hallok

Egész más eszméket vallok

Vedd már észre magad pajtás

Nem úgy nyílik az a hajtás

Könnyen reped meg az üveg

Nincs fejemen bohóc süveg

Sírok is, meg nevetek

Tudom ám a nevetek

Sötét van, ha jő az este

Nincs minden léleknek teste

Kinek lelke nincs, csak teste

Arra mondom én, hogy beste

Azt sem tudom milyen Algyő

Ezért mondom most, hogy agyő