Evva Lena di Reirossi

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be.

Mondd, mit kívánsz még tőlem, te sötét árnyként kísértő valaki,

Nyakam gyönge pihéit borzongtató valami

Gyomromat markoló érzésnek mondalak

Te, anyaszomorító kegyetlen, rideg, és torz alak

Hiába is próbálnék kitérni, elbújni, elfutni előled

Látó szemeimben, egy sötét folt, ott ragadt belőled

Befelé sírok, hisz könnyeim apasztod,

Jajomra, kapuként kezedet tapasztod,

Lelkem, a szép felé óvatosan nyitnám

Ám, te beste lélek, kéretlenül nyitsz rám

Túlélőszütyőmtől, kérdem, hol a remény

Azzal ütném, verném, érezze, mily kemény

De, oly sokszor csépeltem, a sok rosszat vele

Péppé verve hever, össze-vissza neve

Mer,

Mér,

Meny,

Én

Ér,

A remény széthullva,

Mondd,

Mennyit

Ér

?

           Úszni tanulok!

Már kezdek öregedni,de a vízbe,

     nem merek belemenni.

Eddig nem tanultam meg úszni,

    csak a víz parton pancsolni.

Most erőt vettem magamon,hogy

      az úszást megtanulom.

A medence szélén megálltam,

    de bambán a vizet bámúltam.

Most itt van az idő gondoltam, és

    a medencébe belecsúsztam.

Az unokám mellettem úszott,

    ne félj mama Ő csak biztatott.!

Karjával egyet-kettőt felém csapott,

    így a víz a hajamra rácsapódott.

Talán süni ittléte, és szomorú halála által éreztek késztetést a fiúk arra, hogy fellázadjanak, a Nagynéniék általi önkényes állattilalom ellen.

És lőn világosság, az-az fehérség, piros szemekkel, hosszú farkincával, és nem éppen Burberrynek nevezhető illatfelhővel körüllengve.

Egerek, szaporák, és leginkább éjszakai aktivitású életvitelt folytató lények voltak.

Az ellentábor általi fogadtatásukra, még homályosan sem emlékszem, csak arra, hogy anya kiszuperált akváriumában leltek otthonra.

„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Megannyi csalódás és rossz döntés után, úgy gondoltam, végeztem a pasikkal. Elegem volt. Nem akartam látni, egyet sem. Főleg nem olyat, aki nagy és szőrös. Aztán mégis megtörtént velem, amire nem is számítottam. Olyan édesen, nyálasan, romantikus találkozás, amilyen a filmekben szokott lenni.

A büfénél álltam, mellettem egy srác, magas volt, és markáns arcú, kisfiús vonásokkal. Nyugodtan bámulta, ahogy a büfés néni a kávéfőzővel szenved, nem sietett sehova.

Szeretném kérni a véleményeteket erről az írásról.Egy másik oldalon

nagyon a "földbedöngöltek" ...."

ezt kaptam az alább falrakott írásomra:

"Ennyi rettenetet, ömlengő-szépelgő borzalmat ÖSSZEHÁNYNI nem kis munka lehetett, de talán produktívabban is ELTÖLTHETTED VOLNA az időt. Például OLVASÁSSAL. Annyi szép, jó, érdekes könyv van, ami elolvasásra vár.
Szóval, teljesen FELESLEGES írnod."

Várom a kirtikát ami elfogadok tisztelettel:)

Tudom, hogy csak pár pillanatra jöttél ide, de állj meg és érezd az illatokat Velem!