Megannyi csalódás és rossz döntés után, úgy gondoltam, végeztem a pasikkal. Elegem volt. Nem akartam látni, egyet sem. Főleg nem olyat, aki nagy és szőrös. Aztán mégis megtörtént velem, amire nem is számítottam. Olyan édesen, nyálasan, romantikus találkozás, amilyen a filmekben szokott lenni.

A büfénél álltam, mellettem egy srác, magas volt, és markáns arcú, kisfiús vonásokkal. Nyugodtan bámulta, ahogy a büfés néni a kávéfőzővel szenved, nem sietett sehova. Én viszont nem tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy előkotortam a pénztárcámat, és kihúztam rajta a cipzárt, de valahogy olyan szerencsétlenül, hogy az összes apróm a földre potyogott. Mielőtt lehajoltam volna, ő már szedte fel a pénzt, aztán rám nézett azokkal a csillogó kék szemeivel. Megfogta a tenyeremet, és lassan beletette a pénzt. Nem engedtük el egymást, csak mikor a néni nagy csörömpöléssel megint ledobott valamit. Elnevettük magunkat, olyan kis szemérmesen.

Közben a néni a pultra tette a hosszúkávét tejjel. Én is mindig azt ittam.

- Önnek mit adhatok? – nézett rám.

- Hát kávét azt biztos hogy nem… Nem érek rá egész délután – mondtam – Adjon egy citromos ásványvizet!

A néni meghúzta a száját, majd elfordult, és elővett a hűtőből egyet.

- Te mindig ilyen kedves vagy? – kérdezte a srác mosolyogva.

- Csak néha… Egyszer megkaptam, hogy nem vagyok megnevelve – bontottam meg a vizet.

- Sosem baj – nézett rám – legalább nem vagy unalmas.

- Hát még senki nem unatkozott mellettem… - tűrtem félre a hajamat.

- Kipróbálnám – kacsintott, én pedig elnevettem magam.

Ekkor hirtelen valaki átkarolta a vállamat, majd egy sörtől bűzlő lehelet csapta meg az orromat.

- Tök jó a segged ebben a gatyában, cica! – mondta, én pedig megvetően néztem fel több napos borostával borított arcára.

Épp toltam volna odébb a kezét, mikor előtűnt egy másik fickó is.

- Szevasz haver! – fogtak kezet, úgy hogy a másik keze még mindig a vállamon nyugodott. – Kislány, Beni már hazament a koliból, ha érted a célzást! – kacsintott rám.

Akkor úgy éreztem az volna a legjobb, ha ott, helyben, mindjárt beszakadna a föld, és én szépen eltűnhetnék, mintha ott sem lettem volna. Zavartan pislogtam a három fickóra, a fülem zúgott, a fejem zakatolt. El akartam futni.

- Na, jössz? - fogott kézen a másodszorra érkező szőrös egyén.

Másikuk pedig némán tűrte, ahogy kiragadnak a kezei közül, és a lépcső felé cibálnak.

Én eközben végig az idegen srácot néztem, a megdöbbent arcát, és a száját, ahogy csak ennyit motyog:

- Azt hiszem, megyek órára… Szia!

Mondtam volna, hogy „Remélem még látlak!” vagy „Jó lenne találkozni!” de ebben a helyzetben feleslegesnek éreztem. Inkább a magas, mélabús biciszemekkel rám bambuló férfit néztem, és láttam rajta valamit, láttam, hogy ő is végigpörgeti a közös élményeket a fejében, ugyanúgy ahogy én. De én inkább akartam volna elfelejteni. Kitörölni ezt az egészet, mind a kettőjüket, és kezdeni egy tiszta lapot. Egy teljesen üreset, ahová új arcokat rajzolhat a sors.