A lány körbenézett az apró hálószobában. Egyszerű helyiség volt egy ággyal, kicsi asztallal, és néhány elmosódott faliképpel tarkítva. Fáradt volt, és éhes. A hosszú, lovaskocsival megtett úttól még mindig remegett és szédült. Végignézett magán az előtte álló hatalmas tükörben: Sáros, fekete bőrcsizmát viselt, férfias inggel és köpennyel. Rövid sötét vörös haja kócos volt, az arca pedig maszatos a portól, ami az út során a bőrére tapadt. Benyúlt a köpenye zsebébe, és kihúzott belőle egy borítékot. A borítékban lévő papír egy teljes vagyonra kiállított takaréklevél volt. A nő a szekrény padlóján heverő utazóböröndjéhez lépett és a borítékot egy, az alján megbúvó nyílásba tuszkolta.

- Csak a biztonság kedvéért. – suttogta. Ahogy felegyenesedett, megroppant a háta. Felsóhajtott, aztán lehajította szoros csizmáit, és az ágyra dobta magát. A matrac ugyan vékony volt, de a friss ágynemű érintése ringatni kedte őt. Fáradtsága még az éhségénél is erősebb volt pedig hallotta, hogy a földszinten sürgölődő vendéglátói vacsorához készülnek. A leves illatát is érezte. Lehunyta a szemeit, és a következő pillanatban félálomba merült, de csak addig, amíg egy éles sikoly fel nem riasztotta. A lány először azt hitte, hogy csak képzelődött, azonban a sikoltás megismétlődött. Felpattant, és felránotta az ajtót, de azonnal visszahőkölt. Dobogó lábak zaja és idegen nyelvű beszéd hangja tolult a fülébe. Egy másodpercre egy sötét hosszúhajú férfi alakját látta. A kiáltások hamarosan elfúltak, hangos röhögés és csörömpölés váltotta fel őket. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy mit csináljon. A teste megmerevedett, ujjai a kilincs szorításától elfehéredtek. Zakatolni kezdett az agya. Első, értelmesnek tűnő gondolata az volt, hogy akárkik is lehettek a betolakodók, talán nem veszik észre őt, ha elrejtőzik a szobájában melynek keskeny lépcsője alig volt látható a földszintről. Tisztában volt vele, hogy ez a gondolat egyáltalán nem volt reális. Maga sem hitte el, hogy működhet, de más választása nem igen volt. Óvatosan becsukta az ajtót, a rozoga reteszt behúzta, aztán csak állt a szoba közepén, mint egy sóbálvány. Hiába várta, hogy csend ereszkedjen újra a házra. Amikor a padló enyhén mocorogni kezdett, a lány minden bátorságát összeszedte, hogy elfojtsa a torkából feltörni készülő sikítást. Tudta, hogy valaki felfelé igyakszik. Ez a valaki két próbálkozás után sikeresen feltépte az ajtót. Az elgörbült retesz koppanva landolt a fapadlón. A nő nem nézett fel. Csak a két pár mokaszínra meredt. A szobába két férfi nyomult be.

- Na, itt van még egy! – ordította az egyik. A lány nem értette, de felismerte a nyelvet a hanglejtés alapján. A két férfi – és minden bizonnyal a többi is – Comanche volt.

A nő tudta, hogy a Comanche törzs uralta Oklahoma déli tájait. A lány sokat olvasott róluk. Noha leginkább más törzsekkel harcoltak, néha napján megleptek egy-egy kisebb fehér közösséget és városokon kívül élő családokat. Elsődleges céljuk mindig a lovak elkötése volt. A másodlagos pedig a leigázott emberek megkínzása és kivégézése. A lány karjaiba fájdalom hasított. A két férfi megragadta és szorosan tartotta, majd szinte lelökték a lépcsőn. Valaki felrúghatta az ebédlőasztalon pislákoló olajlámpát, mert a helyiségben majdnem teljes sötétség volt. A leégett leves enyhén kesernyés szagot kölcsönzött az áporodott levegőnek. A férfiak kifelé ráncigálták. A nő csak két sötét alakot látott a konyha döndölt padlóján. Nem mozdultak. Elborzadt, ahogy ráébredt, hogy az alakok meggyilkolt vendéglátói voltak. Halkan feljajdult, mire a bal oldalán haladó férfi arcon ütötte.

- Siránkozz csak te kis suhanc, úgysincs már sok időd hátra. – vakkantotta a Comanche harcos, amikor kiléptek a verandára. A telihold bevilágította a ház előtti füves területet. A környék kihalt volt, és kopár. A lány nem várhatott segítséget senkitől. A ház előtt öt másik Comanche férfi álldogált keresztbefont karokkal. A nő látta, hogy deréktól felfelé meztelenek voltak, testüket kusza vonalakban fekete és vörös festék díszítette. Fekete hajuk két fonatban kereztezte arcukat.

- Találtunk egy fiatal fiút is...mit csináljunk vele? – kurjantotta az, amelyik a nő baloldalát szorongatta. Mindketten taszítottak rajta egyet, mire a lány köpenye félig lecsúszott a fejéről és a vállairól. Rövid haja ugyan elrejtette női mivoltát, az inge alatt kerekedő keblei azonban nem. Egy idősebb harcos villámgyorsan előtte termett, durva kezével felemelte az állát, és közelről az arcába nézett. Elvigyorodott, és belemarkolt a nő mellébe.

- Ti ostobák! – szólalt meg hangosan. – Ez nem férfi, hanem nő! – Hangos nevetés tört ki, ami csak erősödött, mikor az idősebb férfi lerántotta a lány köpenyét, majd egy mozdulattal letépte az ingét, végül a nadrágját is. A nő rájött, hogy eddig fiúnak nézték. A gúnyos nevetésből azt szűrte le, hogy az indiánok csúfnak találják, legalábbis ebben reménykedett, mert ez megvédhette voln attól, hogy megbecstelenítsék a testét. Elég tiszta volt az elméje ahhoz, hogy tudja, életben hagyni úgysem fogják. Istenhez imádkozott, hogy halála gyors legyen és ne társuljon mellé nemi erőszak. Reményei hamarosan szertefoszlottak, amikor kikötözték őt a veranda egyik oszlopához, és többen tapogatni kezdék. A lány rezzenéstelen arccal tűrte, hogy az idegen kezek végigsimítsák és csipkedjék a bőrét. Az egyik férfi aztán egy bottal úgy rásújtott a combjára, hogy majdnem elharapta a saját nyelvét fájdalmában. Több ütés is követte az elsőt, hol a karját, hol a hasát találták el. Könnyei kicsordultak, de valahogy képes volt megállni, hogy felkiáltson. Egyetlen választása maradt... hogy ne mutasson félelmet. Nem akarta ezt az elégtételt megadni senkinek.

- Mi történik itt? – A nő felkapta a hangra a fejét, a férfiak szétrebbentek. Egy hatodik harcos közeledett, aki magasabb volt a többinél. A Comanche-k egyszerre kezdek beszélni.

- Ez a fehér szajha a padláson bújkált.- Nagyjából ez volt a lényege annak, amit a magas férfival közöltek, aki lassan odasétált a lány elé. A nőnek tágranyíltak a szemei, amikor meglátta a férfi karakteres arcát. Vonásaiból és bőrszínéből látszott, hogy nem csupán a Comanche-k vére csörgedezett benne. Hosszú hajfonatai vidra szőrmével voltak betekerve. A legfeltűnőbb szemeinek szürkés árnyalata volt. Pontosan olyan színűek voltak, mint a lányé, aki rögtön felismerte őt. Amikor a Comanche indiánokról olvasott a hajóúton, több leírást is talált róla.

- Quanah Parker. – suttogta, miközben le nem vette tekintetét a férfi arcáról. A harcosok összenéztek, Quanah pedig felhúzta a szemöldökét.

- Ennyire előttem jár a hírem? – kérdezte tört angolsággal miközben rátartian mosolygott. Jól tudta, hogy ismerik. A lány nem szólt semmit. Quanah-ról az a hír járta, hogy fiatal kora ellenére erős vezér, és tapasztalt harcos volt. A fehérek és indiánok egyöntetűen féltek tőle, de nem csak ezért. Azt beszélték, hogy Quanah mindent megöl, ami mozog. Állatokat, embereket egyaránt. Azt is tényként tartották számon, hogy Quanah mindenkiből példát akart statuálni, akivel háborúi vagy rablásai során találkozott. Rémtörténeteket regéltek arról, hogy hogyan hagyott hátra megcsonkított holttesteket. A nőket koruktól, külsejüktől függetlenül megerőszakolták és megskalpolták mielőtt végeztek velük. Nem kímélték sem az öregeket, sem a gyerekeket. Előfordult, hogy a gyerekek közül néhányat elraboltak, akiket családjuk soha nem látott újra. A férfi lassan végignézett a nőn. Ő helyesnek találta. Rövid haja kiemelte a szemeit, mellei teltek voltak, karjai és lábai izmosak. A férfi egy gyors mozdulattal az ágyékához rántotta a nő csípőjét, miközben az arcát fürkészte. Arra volt kíváncsi, hogy milyen reakciót lát. Elcsodálkozott, amikor nem azt kapta, amire várt. Megszokta, hogy hasonló helyzetben a fehér nők ilyenkor már zokogtak, könyörögtek, és egy számára ismeretlen istenhez fohászkodtak. De ez a lány továbbra is állta a tekintetét. Erőt sugárzott. Quanah szemei összeszűkültek, amikor egy pillanatra még egyfajta kíváncsiságot is felfedezni vélt a nő pillantásában. Elengedte a lányt, és hátralépett. Karjait a nő feje fölé nyújtotta, majd eloldotta a köteleket, melyek belevágtak a nő csuklójába. Felvette a szakadt köpenyt a földről és a lány vállaira terítette.

- Velünk jössz. – jelentette ki hangosan. A harcosai felmordultak, de Quanah nem törődött velük. – Isatai, - szólította meg legfiatalabb emberét – te leszel felelős azért, hogy élve megérkezzen a táborba. – Isatai a szemét forgatta.

- Elment az eszed? Minek vesződünk? Hosszú az éj, szórakozzunk el vele, aztán végezzük ki! – javasolta vigyorogva.

- Tedd, amit mondtam! – válaszolta Quanah, majd felpattant a lovára, és türelmetlenül várta, hogy a többiek elkészüljenek. Insatai vállat vont. A nyakánál fogva ragadta meg a lányt, a saját lovához vezette, és felültette maga mögé. A nő óvatosan körülnézett. Látta, hogy a többi férfi lepedőkkel, ruhákkal, és más használati tárgyakkal megrakott zsákokat erősít a lovak két oldalára. Kihoztak a házból mindent, amit elbírtak. Ahogy lassan nyugat felé indultak, a nő fájó szívvel tekintett vissza az egyre kisebbedő házra. Képtelen volt kiverni a fejéből a két, nem mozduló test látványát.

Gyorsan haladtak előre, a kirabolt farm hamar a távolba veszett. Hosszú órákig követtek egy keskeny, eldugott ösvényt, ami egy dombos, ritkás fákkal tarkított tájon vezetett át. A lánynak ekkor már sajgott minden tagja, kiváltképp ott, ahol megverték. Isatai hirtelen megérezte, ahogy a nő mocorogni kezdett. Hátrafordult, és megmarkolta a lány rövid haját.

- Nem. – szűrte a fogai között azon néhány szavak egyikét, amelyeket megértett a lány. Megfogadta a férfi tanácsát, de az éhség és a bizonytalanság érzése kiölt belőle minden türelmet. Félelme, és frusztráltsága egyre nőtt, és ezek az érzések végül dühbe váltottak át, amellyel azonban semmit nem tudott kezdeni.

Újabb ösvények bukkantak fel, a társaság egész nap lovagolt, és egyre mélyebbre hatoltak a környező kanyonokba. Éjszakára egy sziklás, bokros helyre értek, ahol letáboroztak. A nőt Isatai lekapta a lóról, és az éledező tűz közelébe vitte, ahol a többiek a házból elhozott, már kiszáradt kenyeret osztották szét. A nő pontosan akkora adagot kapott, mint mindenki más. Vizet is tettek elé. Ezek, az indiánok számára természetes gesztusok egy apró reménysugarat adtak a lánynak, ami azonban újra elillant. Miután befejezték az evést, a harcosok közül kettő megragadta őt, és villámgyorsan egy fához kötözték. A nő látta, hogy Quanah a távolból figyeli az eseményt. Arra számított, hogy újra ütni kezdik, de hamarosan ráébredt, hogy ennél kegyetlenebb játékról volt szó. A férfiak félkör alakban eléálltak, és íjjaikat a lányra irányították, aki döbbenten nézte őket. „Vége az életemnek.”- gondolta magában. Nem számított rá, hogy az indiánok magukkal hurcolják csak azért, hogy félúton szitává lőjjék. A helyzetet annyira groteszknek találta, hogy a szája kesernyés mosolyra húzódott. A harcosok összesúgtak. Felváltva bámultak a lányra, mintha tanakodtak volna. Végül leeresztették az íjjakat, és egyszerűen tovább álltak. Visszaültek a tűz mellé. A nőnek minden idegszála ki volt hegyezve, fogalma sem volt róla, hogy ezek után mit tervezhetnek vele.  Teljes zavarodottság lett urrá rajta, de nem történt semmi. Csak Isatai jelent meg kisvártatva, hogy eloldja a kezeit, és ráparancsoljon hogy maradjon nyugton. A férfi a biztonság kedvéért a közelben helyezkedett el, nehogy a lány szökésre vetemedjen. A lány még ahhoz is túl fáradt volt, hogy aludjon.

Amikor alig néhány napja megérkezett Oklahoma államába, azt tervezte, hogy egyszerű életet él majd. Semmi másra nem vágyott csak arra, hogy tanulhasson és megismerje a változatos népek kultúráját. El akart merülni bennük, hogy kíváncsiságát és állandóan szomjas lelkét kielégítse. Naív volt. Gyakran mondogatta magának, hogy felejtse el a terveit. A hétköznapi élet nem erről szól. Sokszor nem tudta, hogy melyik hangnak higgyen. Hónapokkal ezelőtt a szülőhazájában találkozott egy indiai jógival, aki nevetve annyit tanácsolt neki, hogy ne tervezzen, csak lélegzzen. Néhány órával ezelőtt ezek a tanácsok homályba vesztek. Vagy mégsem? Tervezni akkor sem tudna, ha akarna. Rákényszerítették, hogy sodródjon, és csak a belélegzett levegő volt az övé. A nő a göcsörtös földre hajtotta a fejét. Muszáj lett volna valamennyit pihenni, de a hideg szél nem engedte, hogy álomba merüljön.