Az iniciálétól a záró írásjelig magunkban bizonyosan hatvan másodperc telik majd el a mellékelt önéletrajz olvasásakor, de relatíve annyi, amennyinek a képzeletünkkel érezzük.

Selejtes bujdosásom egy egészségtelen nyolc hónap után Makón ért véget, és az első dolog, amire képes voltam, hogy mint elkényeztetett kiskirályfi, visszasírtam az anyám melegét, azután önérzetesen farkasszemet néztem a szülőszoba lámpájával. A maszkos emberekről, akik kitoloncoltak a luxusvillából, nem igazán maradt meg bennem képes emlék, így írásossal sem tudok szolgálni. Bizonyosságra ad okot azonban anyám kurta szavajárása, miszerint, Krisztushoz méltán harmadnapon, oldalamra fordultam az inkubátorban, minek a főorvos megörült és ellehetetlenítette, hogy sokunkkal együtt egy orvosi műhibává változzak: kivett onnét. Kicsit aggódtak, amiért a szívem nem tudott jeles bizonyítványt felmutatni, valahogy mégis sikerült annak a testvéremmé válnia.

Anyám nővér volt, ápolásvezető; apám műtétek alkalmával altató, vagy tán mindig az. Nagyon szerették a szobanövényeket, ezért hát engem is azzá háziasították, fajta szerint mimózává. A testnevelésórák és a pattogó labda váltak az első iskolaévek ártalmatlan traumáivá. A tótágas helyett a nézőművészet fortélyait tettem magamévá. Aztán, mire már egészen hozzászoktam a félig üres artériákhoz, a gerincem is gondolt egyet, és kibillent az egyensúlyából. Azóta még terjedelmesebben elfészkelte magát, de jól elférnek mellette a többiek, a szerveim. Mikor szabályozókészülékkel motorizálták egy kicsit a szívem, rájöttem, hogy az ipari mágnes és én elválaszthatatlan sziámi lehetnénk. Jóllehet ezt nem lesz alkalmam kipróbálni.

Anyám csúfondárosan eltébolyult a kiszolgáló munkától, apám pedig önző tűréssel fejezte ki ellenállását. Biológiai teoretikában talán félkegyelműnek tartanak emiatt, de sokan irigylik azokat, szerintük ugyanis a félkegyesség mérlegeltebb egy egésznél.

Ki fia borja sem szagolt utánam, ezért a nappali kandallótűze mellett, ablakon át figyeltem a köröttem örökmozgó változásokat. És mivel nem akadt, aki pártot fogjon, reflektáljon, és mert a pőre szemnek még a halálhörgés is néma, a valóság alapos körültekintése helyett a saját elméleteimet gyártottam le. Fokozatosan ráéreztem, hogy szemben a kapuzárástól kétségbeesett aggokkal, én koravén agglegényként jártam el az idő felett.

Sok éjszakát töltöttem klinikai vaságyakon, a halál pedig nem akadékoskodott, amikor láttam magam előtt mutatványozni. Nevetségesen ifjún tettem nála látogatást, hírhedt bátorságát máig irigylem. Szobafestéket és palástot hagyott maga után, amivel az ember nevetésére akartam egy kis megrendítést mázolni; konkrétan ébenfeketét, abból a legnehezebb kikecmeregni.

Talentumunkat és képességeinket groteszk gyermekként neveljük, aminek sem a szavát, sem születésének okait nem értjük. Ha kaparásznak utána, megpróbálom szemérmesen előcsalogatni, amennyire megkívánkozik. És ha már egy özvegyasszony mosolyog, teljes élettel mögöttem18 éve kísérelném meg a vízen járást a Dunán.

De mégsem tudok elég szemérmes maradni. Mások stressze ugyanis mindig végigcsikarja a rekeszizmom. Igyekszem tehát a benyomásoknál mélyebb bensőségtől meggátolni leközölt fabuláim; oly kevesen tudunk, mint ahányan vágyunk nevetni.