Folytatódik a Restrospektív-rovat, ezúttal a legelső versemmel és a harmadik novellámmal, 2013 első negyedévéből.

A Művészethez

Hé, olvasó! Pihensz és görnyedsz
S e sorokat olvasod,
Hogy keress bánatot és vigaszt,
S bennem bízol, aki benned bízik,
És reménykedsz, hogy tudásod hízik,
hát felbérelnéd a lelket, mi már foglalt?
Neked is van egy, de csak bámulsz rá,
Hagyod, hogy sodródjon a futószélben.
Érzel engem?

Te, aki hallani szeretnéd remegő kezeimet és csattogó tollamat,
Ujjpercektől szenvedő rémületes laptopomat
most nézz magadba! Mit akarsz hallani tőlem?
Ne gondold, hogy a göncölszekéren csillag vagyok,
Se nem azt, hogy az égen pecsét vagyok,
S semmiképpen se, hogy felhők mögé bujdosok.

Azt gondolod, az én létem szivárvány,
S a tiéd savas eső,
Hogy én - ahogyan te - visszahatva töprengő.
Ki-ki magával ugyanúgy soros,
Viszontlátja majd őket egy boros.

Aztán rájönnek, hogy nem ez a megoldás,
S kötelesek okulni, de min, amikor a sor közül
Az értelem megrekken az éterben?
Miért nem bíztok másban, miért nem törtök ki?
Helyette csak ülsz, s pszichológus próbálsz lenni,
S szívből hinni: Most fogok újból diák lenni!
Elv? Mentség? Az neked már nem kell.

S, ti, Művészek? Vígan koccintgattok,
mert megvan a bestseller,
S azt hiszitek: Most leszek először Szakirodalom!
Élet? Halál? Nektek egyik sincsen.
Elv? Csak egy: Pénzt és Életet!

Ha adnátok jogot a felszólalásra,
S nem az óbégatásra,
A Jogász könnyed mosollyal,
Derűs kedéllyel,
Könnyed érzéssel hihetné:
Téged felvettek tanárnak!

Megálló

Hűvösödik. Az ördögszekér trappolva rohan, s az ő lába is fázott. A gyanta alatta puhul, a távolban nyüszít a turul, a dobhártya kattog, a zebra csendesen ordibál, a feszes abroncs rajta áll.
Szeme balra rebben, egy barna a telefonnál diskurál, amott meg járókeret síel, s kik rátámaszkodtak, most mind elbuknak, mint a vad kannibál. Ő még őszinte volt. Nem jajgatott, nem is vihogott, csak ült és várt. De lám, a felhő most anyagot cserél. S mint egy hullám, úgy tátja ki száját a sok ,,védőpajzs". Ő neki már van egy, s az biza nem textil, hanem üveg. Ránéz arra, mi ketyeg, s ajkát kissé nyújtja. De nem áll fel. S társai is sündörögnek tovább. Ilyenkor jó töprengeni. Töprengeni, s lélekben bujdosni. Szeretetben összecsapni önmagunkkal, s rájönni: A Nap mai arca még az égen van. És azt mondja: Igen, te észrevetted. És köszöntél neki azzal, hogy rücskös tenyered megmutattad, megnézte, de már álmos volt. De még nem mondta: Viszlát! Még várja, hogy arcod partot érjen, a pihi-puhi messzeségben. S a társ, a szíved adta lelki társ, ki várja már, hogy viselt tested ismét szabaddá tegye. De nézd, mások keze még nem dolgos eléggé...
S bizony két ilyen kéz egymás mellett nem fér el. Ezért marad a miért, a hogyan, a miféle, majd a bankó, a csekk, a posta, a per, a tanúvallomás. Vagy a vita, a vita, és a panaszkönyv. Vagy a bölcsesség, s a tudat, hogy: ,,No lám, ők is csak emberből vannak!"
Bántja lelkét kinnső-bennső hideg, s teste már éhezni kíván. De a Megmentő tőle még mindig távol áll. Mögötte simogatta a Niagara, elől rezgett egy csoportnak diskuratja.
Miért is itt rostokol? Hát kegyelmez a kambiumnak ő is: Hallgatja, mi a szúró tövis?
Mindenki lenéz. A föltámadott tengerben az Elbukott. Támasza vízesésnél koppan. Sehol egy kéz, csak gömbölyded szemek, sehol egy bölcs hang, csak intelmek és elemésztett jajveszékek:
- Hadd segítsek, anyóka! - Szólal meg Ő, s mint a pedellus, átnyújt mindent, mi elhagyatott: Kezet, sík látót, intelligenciát. A válasz egyszerű, ám nagy nagyszerű, őszinte és nem együgyű: Egy üres mosoly, melyben a kedvesség megmaradt, még akkor is, ha a protkó alulmaradt. Felemelkedés, visszahívás, alultámasztás, s az asszony máris talpon áll. A sok kis világ pedig átgolyózik a Várakozóra, s mint a transzformált szalag, mindenki cin-cin módjára elillan.
Bebújik a vízburok szilárd medrébe, s fantáziál tovább.
A számla megjött. Az olajt is megették. A TV-sek megjöttek, és használták a csengőt? Nem használhatták, hisz berekedt. A fazék túlfűtött, kínjában nyálát csorgatja. A csengőn pedig ugye gyík fekszik. Marad az ablak, koptatják, szökik a szél, és a hang: ,,Nyitom!" majd mindez fordítva, de a hang ekkor már nyugalmazott. És a dekóder a konnektorral randevúzik.
Alig várja vár hogy világa Világára nézzen, s hogy a komfortban meséljen, meséltessen. Hogy a rózsa arcát simogassa, s benne a táp bőrére szálljon.
De ekkor ajka az ég felé motoszkál: Jön az álommanó. És indulatkeltő utazásra viszi: Ez álom és valóság. És Ő boldog volt benne.