A gazdag családok nélkülözhetetlenek, mintsem a szegények; népesítik a macsakövet, szemben a házatlan állatokkal és piszkozataikkal, azok csak felélik a telepítéseket. Mikor mi hasonlót teszünk, semmi nem fordul meg bennünk, kivétel: egy sötét erdőben bolyong az űrös kis gondolatvilágunk, ahol ha megfullad a szó, miért maradna a faágon épp egy-egy gondolatlevél. S ha beteg, szezonális, jön a tél, nem leszünk különb a macskakövet felélőknél.

Misa Ribbentov, angolfürtös barnaságával, mire a diótörök is hosszas fejtegetéseket kötnének, utolsó zsebkendőjét is eláztatta a bánat folyamjaival. A sajtszagú Hold fénye mozgólépcsős utat vetített ki maga felé, Olga viszont csak likőrös illattá, s csenddé sorvasztott, s már erősen mesterkélt boldogságával kokettált felé, mintha árván csak ő győzködne egy bánatos, szíveszakadt nőnek. Furcsa képsorok idéződtek fel; a stramm, jádeköves aranykehely mint az orosz cár legtekintélyesebb nászajándéka, s a Paradicsomi látogatás a borok vénaszkenneres protokolljain, ahogy egy bűvésztrükkel szemei elé tárja az öntelt, örömkönnyes násznépet, a muzsikusokat, ahogy a karnagy a lakoma kozmás maradékait falja sűrű rágással. A tiszti egyenruhák karátos és makulátlan gombjaiban még egyszer bármily tánckor visszatekinthetett, s hogy közben meggyőződjön a talpalatnyi stabil parkettáról, hévizes, borítékolt hitvesi csókkal zökkent ki. S olyankor félbeszakadt a keringésben, látogatást tett sorstalan rokonságánál. Italok költségeit is megmerészelte állni.

Hát miért nem látott húsz évvel ezelőtt így előre, mint most húsz év elmúlásra? Ki tiltotta meg neki, hogy a fenntartható érzelmekről határidős hűségnyilatkozatokat állítson ki, hogy szignum legyen, mikor érdemes az ismerős egyedüllálósághoz fordulni. Vaszilij, törvénytörő választottja nem tér vissza –  a cári mészárszéket ő alá is betolták. S ennek dicsősége rokonszenves a francia seregek eltiprásával.

A híd függelékei vastagon állta stigmatikus próbáját; azóta tágasabbak lettek a rovátkái, s ő maga soványabbnak nézett ki. Az elporosodott korlátfa szemcséi – kinek a porát őrizhette? – a folyóba csobbantak úszni, ahogy Gaia lidércnyomása szélvészként átviharzott a vízfolyam feletti, szolid függeléken, s egyfajta sípszóra, meglökte őket. És ebbe valamiért az egész jelen, ahogy csak a bolygó lelkiismerete, aggályos sóhaja engedte, beleborzongott.

Bárhogy is követ el mulasztást Olga leendő tettével, gyermekei, Tatjána és Tánya, egy új asszony vérében nevelkednének, aminek zsibbadó, hézagos ereit nem kötözték mélyen gyökerező családfához, és más egyedekhez. Hiszen még várhatna rá a kis matryoska család, akiket Tatjána kéményseprőknek fantáziál, miközben Tánya moszkvai melodrámával reszeli a szerelmi fűrészport piciny hegedűjéből.

Büszke bánatmartalék lepi el már megázott orcáját, zöld szempárja szégyenteljes búvóhelyet kér bőrredős burkától, s hamar, muszájból ismét kikandikál, remélve a tisztább, a burok által újravakolt perspektívát.

Lábai a korlátfára emelkedtek. Itt királynőként kérlelte szomorúan, hogy ne sírjon érte ez a csodás nemzet, az ő bűneikért is elmegy. Orrával, tág mellkasával belekóstolt még egyszer Gaia érzéseibe, s aztán már csak Tatjána elégikus vonóskíséretére hagyatkozott. A feltörekvő buborékok a nyíltszíni taps szimbólumaként hatottak, s a siker elébb dermedésig kiizzasztotta, végül a cseppfolyós és sűrű büszkeség kiszenvedtette. Megkönnyebbült. Pedig csak ide, a helyi folyóba ugrott le.

A parton két gyermek játszik: egy fiú és lány. Szokott papírrepülőik ma nem tudnak átjutni a túlpartra – valami, még szélcsendben is, felfelé fúj. A kagylók pedig tátott szájjal ajánlják fel legdrágább gyöngyszemüket büszke jövevényüknek.