Harmadik fejezet

Műszak a holdfényben

Az öreg, mogorva és jobb híján deviáns kocsmáros elégedetten zárta be a kocsmaajtót. Még derűsebben akasztotta fel a karikára fűzött kulcsmindenséget a tapétázott téglafalra szerelt fogasra. Lekapta onnét a kalapját és az ócska, őszies nejlonkabátját, becsúsztatott egy félbehajtott papírt a titokzatos, tejüveges ajtóaljba, letekerte a petróleumtól mocskos lámpákat, végül – egyfajta műszakpecsételő sóhajjal kiment a hátsó ajtón, mely a raktárudvarba vezetett. A biztonság kedvéért azért még a zárt reluxás ablakon, mely a misztikus irodához tartozott, ellentmondást tűrhetetlenül bekopogott.

– Jó, jó, olvasom már – kiáltotta az ablaktól eltompultan a szoba lakója. Az öreg kocsmáros most már a lehető legnyugodtabban indult el haza. Ezúttal nem gyulladtak meg a lámpák odabenn.

Egyszerű irodát kell elképzelnünk, mely még talán azoknál az irodáknál is egyszerűbb, mint amiket filmekben szokás mutatni. Hanem aki épp a lábát támasztotta rajta, őt sehol nem szabad mutogatni! A fiatal agglegényekben a közös, hogy olvasztóan sármosak, bőrövük, táskájuk, mellzsebük hemzseg a furábbnál furább kütyüktől, a stílusuk pedig határozottan utálatra méltó, ámbár szerethetőnek állítják be. Az archetípusok még itteni hősünknél is jelentkeznek: csizma sarkantyúval, skalpot körbesmároló halászkalap – bár ez nem annyira ősi –, optimális mackónadrág, kék ing hajtűkanyaros gallérkával, hol gombolt, hol pedig azt hiányoló mandzsettával, fekete, sűrűn zsebes mellénnyel, bőrövvel közrefogva. Nadrágját természetesen igénytelenül megetette a csizmájával, hogy a dacos hajszák után ne kelljen annyit mosni. Mellényét bőröv ölelte át, amelynek súlyán Tesla-betétes rövidkardja és egylövetű, puskaporos, viktoriánus kováspisztoly nehezített. A furmányosság viszont ott kezdődik, hogy ő az univerzum legaszimmetrikusabb egyénisége; míg a bal keze csupasz, csontos és közepesen muszklis volt, és nem mellesleg ennek az oldal a deréktájékán szunyókált a pisztoly is, állandóan csőre töltve, addig a másik keze indokolatlanul szőrös, puha volt és a keze is manccsá csökevényesedett, ujjaiból pedig szabadon tudta előbújtatni az apró, mégis borotvaéles karmait. Furcsa metódusként ez a ,,mutáció" áttétet képzett a jobb lábán is, de ami még érdekesebb; a jobb fejféltekét ugyancsak nem lehetett csupasznak nevezni, de a füle sem a halántéka alatt volt, hanem félősen felszökött kobakja búbjára, édesen hajlongott ide-oda, hisz nem maradt az alakja kagyló; pihi-puhi, szőrös kis triangulummá formálódott! És ha ez még mindig nem volna elég ok arra, hogy hatalmas körökben elkerüljük őt, a szemei – mindkettő! – borostyán volt, pupilláit pedig két oldalról összenyomták. A koponyájával lehetett rokonítani, csakhogy azt búbjánál fogva lapították össze egy kicsit. És a hab a tortán; farkincája is van! Éles fogazata is! Jobb oldalán ágaskodó bajuszfürtök! Miféle teremtmény az ilyen és miért tartózkodik fatális fegyvereszközökkel egy kocsma hasztalan irodájában?

A macskaember tehát ellökte magát vaskosan csizmázott lábaival az asztal felől, az őt komfortosan ültető bárszék pörgött egyet, majd amikor egy szempillantás alatt a tejüveges ajtóval szembefordította, az egyik csizma dobbantott egyet a recsegő parkettán, s máris tehetetlenül olvasta el hősünk a cégért, amelyet ő is és anno számtalan polgártársa is annyiszor és annyiféleképpen elolvasott:

Daniel Branyovsky Alleycat

Magánnyomozó

,,Igazán lecserélhetnék már ezt a hülye nevet" – mondta. Anélkül, hogy odanézett volna, a szekreter fiókjából csont nélkül kiszalajtotta szivartartóját, felütötte, s két emberi ujjával a szintén humán kezébe vette a legillatosabbat. Hiába, aki két testben él, kifürkészhetetlen érzékekkel bír. Ráharapott, hogy a tartókát visszategye, majd skatulyáért kezdett matatni sűrűn zsebezett mellényében. Még a lehetetlen helyeket is kitapogatta, mégsem találta. Nyeglén tápászkodott fel komfortos kis trónjáról.

,,Hol lehet az a rohadt gyufatartó?" – gondolta. Bizonyos, hogy valahol itt, ezen a szűk négyzetméteren van elrejtve. Aztán eszébe jutott, hogy amikor a kocsmatöltelékek csitította le, mérgében, éppen hogy csak egy melegítésnyire fellobbantotta a petróleumot és vaktában elhajította. Ahogy ezt végigvezette magában, szekvenciális léptekkel elballagott a szekreter bal sarkáig, s kiguberálta mögüle. Ahogy minden alkalommal, most is csak a harmadik gyufaszál maradt égve hosszabban a foszforszikráktól.

,,Na, hol van az a levél?" – gondolta, miközben már rég előtte volt, s a kezében.

Danny!

McDouglasék megint elcsórtak egy rekesz malátamannát. Mondd meg nekik, hogy a vadászpuskámat dugom fel nekik legközelebb, ha még egyszer ilyet csinálnak. És ezúttal kérlek, hogy csak akkor balhézz, ha az életedről van szó. Ennyi. Ja, és vigyél a mézesből egy nyakassal Winters úrnak, ma a gyárban ügyel.

Hampton

Hampton, az öreg kocsmáros túl sok jelentést írt reggelenként a legitimséget megőrizvén a Szakszervezetnek. Egy volt belőle mindenütt, de az páratlanul betartotta a drákói szigort. A konkurencia sokadszorra lopta meg. Okuk volt rá; a hamptoni kocsma minősége emberemlékezet óta első osztályú. Danny, a macskaszerű agglegény felettébb unta már az efféle éjszakai kalandokat. Érezzünk hát együtt vele.

Hollófekete szőrzete tovább mélyült, amint kilépett a sikátorba. Frappáns lendülettel felkapott egy mézmannát a kanyarba eső rekeszből, s azzal kilépett az üres utcára.

A tilalom ellenére elszórtan settenkedtek a városban a polgárok. Legtöbbjük gyári munkás, hajléktalan, kurtizán volt, vagy egyszerűen csak most indult haza egy szórakozóhelyről, netán ott dolgozott pucérkodó női táncosként. Tiszta, kellemes hajnalra járt. A belváros ekkor vált csodálatossá; a teljes városnegyedet egy francia mérnök tervezte meg, art-décó stílusban. A legtöbb ház bronzbevonatú volt, matt fémtől csillámlott, de kivétel nélkül legalább az egyik falukon rügyezett, pislákolt, esetleg haldokolva szikrázott valamilyen neonlámpából összetákolt alkotás. Lehetett az cégér, logó, index vagy céges embléma. A bárok használták ki a legjobb a technikát; a koktélpohártól kezdve a flamingón át a neonfényekkel körvonalazott primadonnáig bármit képesek voltak a pénzeszsákjukra szerelni. Emiatt nemrégiben a helyi újságban, a Vox Populiban nyilatkozta egy Edison nevű feltaláló, hogy a neon nem elég praktikus, jó volna ambícionálni a tudományt a szénszálas lámpák létezésének lehetőségeire.

Úgy kihasználták ezt a fajta közvilágítást, hogy nem is volt konkrét fényvarázslásra szolgáló, magányosan álldogáló utcai lámpa. Csak a külvárosban, ahol a szegényebbek próbáltak megmaradni.

Daniel Branyovsky Alleycat ugyanakkor teljesen cinikusan tekintett a művészetekre. Úgy volt vele, kit érdekel? Egy közönséges utca! Ettől Rasmundo még ugyanaz a pöcegödör marad.

McDouglas füstös, búfeledtető szeszklinikájának bejáratából szakadtan, bűzösen, egymás vállára támaszkodva lépett ki két öltönyös fiatal. Feltehetően barátok, kevésbé bizonyos közös múlttal. Gátlástalanul gúnyolódtak a kandúron, aki valamennyire mégiscsak emberként fogható fel. Az út végi bronztársasházba csöngettek. Egy debella tornyos, göndör fekete hajjal engedte be őket, nem túl barátságos hangnemben.

– Már megint palackot ringattok a gyerek helyett? A rohadt életbe! – kivágta őket. – Eredjetek kiguberálni!

 Danny Branyovsky Alleycat körültekintően, a farkát kígyózva vonszolva maga után lépett be. Azazhogy lépett volna, ha nem kerül elé egy az előző két delikvensnél szebben kiöltözött melák.

– Zárunk – morogta.

– Épp a legjobb alkalom, hogy beszélhessek a főnökkel – jegyezte meg egyhangúan Danny.

– Nem hinném, hogy érdekelné. Azt a maskarát pedig mosd le szépen – mutatott arcára a melák. Danny összehúzott szemekkel körbenézett.

– Fáradt vagyok ehhez. Utálom ezt a helyet, de két percig még él a türelmem. És nem akarom, hogy Hampton tovább mérgelődjön.

– Köszönd meg neki, hogy ilyen jól felhasználjuk az áruját. – a melák részéről a téma immár lezárult.

– Ma este hidegvérű vagyok. McDouglas ép bőrrel megy haza.

– Szép a bajszod – provokálta az őr.

Danny B. Alleycatnek muszáj volt feltalálnia magát. Szó nélkül sarkon fordult, a melák ezt látva konfliktuskerülően próbálta elüldözni. Az idegen azonban csak a járdaszegélyig ment, ahol egy siránkozó, összetört macskakő hízelgett neki, hogy mazochista hajlamainak ismeretében hajítsa el. Teketória nélkül be is repült a kocsma második emeleti ablakán keresztül McDouglas szobájába. A melák, kell-e említeni, erősen elképedt, mégsem moccant, mert az előírások szerint a kocsmaküszöbön túl a műszak végén léphetett. Pedig már majdnem megtette.

– Gyere ide, McDouglas!

Bátran nézett ki az áttört, üvegtelen kereten. Karjait az ég felé tárta.

– Hányszor kell még balhéznom veled? – szánakozott McDouglas.

– Akarsz még? – kérdezte teljes komolysággal Alleycat.

– Épp mostanság gondolkodtam el, hogy kompromisszumot kéne kötnöm Hamptonnal.

A kandúrlegény határozottan húzta fel bal szemöldökét.

– Igazán?

– Játszadozz magaddal, cicafiú. Egy kavicsot nem kaptok. Ötezer danellát kérek átutalásra – mondta miközben egy ízben a szilánkokra mutatott, majd kézfejével a tenyerét kezdte ütögetni.

Ekkor Danny B. Alleycat egy felettébb határozott mozdulattal ugrott egyet, s belemarkolt az ereszcsatornába, majd töretlen lendülettel ott termett a manzárdtetőn, ahonnan további nemes egyszerűséggel beugrott a párkányon, magával rántva McDouglast. Mindketten látványosan nyugodtak maradtak – a maguk módján.

– Mi lenne, ha Hampton kapná a kilencven százalékát? – megragadta az alulmaradt nyakát.

– Mindig is szerettem üzletet kötni veled. – válaszolta jókorát hezitálva, fojtottan. Ezutén diplomatikusan szabaddá tették. Danny angolosan, diszkréten távozott. Vissza se nézett.

,,Szólnom kell Hamptonnak – gondolta. –, ez a sügér idiótának hisz. Winters úr békésebb természet. Talán tudna segíteni. Előtte azért még beugrom valakihez."

Eközben McDouglas tűzről pattantan utasítgatott.