Második fejezet

A Glóbusz sarkantyúján

Bús völgyeken, bizony ott jár az Ínség. Körötte mindenki marakodott, amiért nem őt illeti. Megszakad a szív és béke, elhuny a hallgatás és felváltja azt a gyanútlan szó. Aki bezzeg hallgat, azt népek veszik körül, s ha egyszer megszakad, szemükben rekviem csücsül. Lételeme a színjáték, amire oly sokan esküdni mernének, de ugyanakkor miért is ne? Nincs még olyan senki, aki ne ebből élne meg. Míg a pásztorok legelnek, addig ők elkísérik őket. Íme hát a Bárány, aki él és hallgat, s jobb híján álmot is lát. Szerencsére nem a vándorcirkusz őrizte, hanem akik inkább önmagukat választották. Senkinek sem panaszkodhattak, hisz amellett, hogy azzal a fal megy hozzájuk még a sajátjuknak is nemet mondanak. Azt pedig a természet ostorozza. Eszkimók, ti hánytatottak! Hová mendegéltek? Mennyire stabil a tábla, melyre kunyhótok szegecseltétek? Kibír–e egy rossz viccet, s kitart–e egy jobb kort, mely után talán ti lesztek a legszeretettebbek? S házatok plafonján a csapok mennyit hittek el és mennyit sajnáltak? Zsarnokság, de mégis érezhet irántuk valamit. Bármi, ami azt mondja nem lehetséges, azt talán ti beigazoljátok. Nem vagy fényes, csak csiszolt, de az is csak akkor, ha bepiszkolod. Gazdáitok sokat tudnak, nálatok csak ők terheltebbek jobban! Becsüljétek meg őket egy napon, ezt az egyet tegyétek meg nekem! Úgy, ahogyan most ők is figyelik látogatójukat, kinek ereje van, de szárnya már nincsen, mert elvette tőle az áldozat.
  A tél most ismét meghintette lábát és az eszkimók fura jóságára is áldást adományozott. Látta ő is, ahogy betakargatták, a véres kendőket az óceánba dobták és a szárnyakat elraktározták. Tanúsíthatta, ahogyan újat szegecselnek neki, fogókkal, fogkerekekkel, rúgókkal. Nem volt egymással azonos: az egyik denevér volt, a másik a szokásos, de egyformán növekedtek. Ezek után hátára fordították, hogy ifjú arca ne piruljék tovább, majd tovább melegítették. Látták, hogy köztük van még, de nem volt lelkük kiereszteni az álmokból. Féltek, hogy túl vad ingerként fogja fel, s ezért hagyták őt. Hárman virrasztottak mellette, és gyönyörködtek.

– Hát mégis léteznek – suttogta erősen légvisszatartva az egyik.

– És szebbek, mint ahogy elmesélték – jegyezte meg a másik. A harmadik kissé cinikus hangulatban volt.

– Eszetekbe ne jusson szólni a prófétának – mondta –, így is sokkal tartozunk a Jótevőnek.

Értékignorálás ide vagy oda, kirázta az eszkimókat a hideg. Sok igazság rejlett ebben a kijelentésben.

– Akkor találj ki valamit!

Mindhárman farkasbunda bélésű hermelint viseltek. Az igluban egy kiterített jegesmedveszőrme melegítette a talpakat, csillárok vagy egyéb szobalámpák helyett pedig rétegesen megdermedt jégcsapok lóbálództak. Ósdi, deres szekreterek rázkódtak, csúszkáltak egy szakaszon a folyamatos, ütemes evezéstől. A sarkokon lyukakat fúrtak a jégtáblákhoz rögzítő szegecseknek, azon keresztül nyúlt arcukhoz a fásító, hideg hófúvás.

Az eszkimók alighogy serdülők lettek. Az első egy barna lány, tarkóig érő hajjal, ami egyszerűen volt csattól és gumitól mentes. A másik kettő ikrek fiú.

– Láttad te mekkorákat nyelt? – mondta a lány – Ez legalább hét holdbukfenc, míg egyáltalán innét kikel! Csoda, hogy nem fulladt meg.

A holdbukfenc annyi időt jelentett, amekkora távolságot a környező égitestek hatvan lépés múlva megtesznek.

– Evezzetek tovább – kérlelte a lány – kifordulunk az ívből.

Az ablakokon kitüremkedő evezőlapátok körözni kezdtek, a dermesztő víz pedig óhatatlanul vált annak alattvalójává, s alázatosan szolgált neki számtalan csorba hullámheggyel. Megirigyelhette volna őket a Himalája, de még az Alpok is, ha egy varázsütésre megszilárdulnak. Mégis, a szirtrengetegek és az evezők eltörpülnek a nagyságos óceán felett; és ez a hatalom olyan fenséges, hogy még az ember sem képes belekóstolni. Még a jégtáblára szegecselt iglukban vándorló, téltűrő lakók sem.

Két mérfölddel ezelőtt az armada mögött, csendben csapódott be a batiszféra. Se jég, se fóka nem volt a közelben, az itteniek közismert átkelője volt, ahonnét telente tisztán búbjuk felett látták elkanyarodni az Északfényt, ezért elnevezték Fényhágónak. A leghátsó vándoriglo, itt tartózkodott a három fiatal, meghökkenten kanyarodott vissza, hogy a felszínre törő, úszni nem tudó lényt magukhoz vegyék.

Most, két mérfölddel később a törzs a korlátlan óceán rajtvonalánál, egy gleccserkapunál járt. Névtelen, hisz nem kellett idáig száműztetnie magát senkinek a reménytelenség kékellő alföldjére.

Monoton haladásuk során először gondoltak vissza, milyen szokatlanul vidámak lettek, amikor bevonszolták az érkezőt a kunyhóba. Mintha mindig is ismerték volna.

Beesteledett, s egyedül az ő kunyhójuk ragyogott erős, zöld fényben.

– Hihetetlen – ámult a lány – honnét jött ez? Szárnyak, csáb, ragyogás...

Aztán az ikerpár egyik tagja leterítette a lényt egy pokróccal. Társa menteni próbált egy irhát – maga sem tudta, hogy a magáét vagy a teremtményét – egyszer úgy, hogy az idegen megfullad. Másszor, hogy jól érzi tőle magát. Egy kompromisszum tükrében végül a fej szabadon maradt, s a lány elégedetten kucoroghatott a mélyen hűvös sarokba. Elaludt.

***

Samurah! Ébredj! – szólítgatták társai. Álmatagon támaszkodott könyökére. Kérdően mérte végig ébresztőjét, akitől semmit nem látott a szobából.

– Felébredt. – több se kellett, hogy vele is ez történjen.

Az érkező még mereven feküdt, bágyadt kecsességgel hunyorgott, felülmúlhatatlan pillanatokkal emelve a magasba a körüllevők lélekállapotát. Egyszer csak aranyalmaként csillogó szemei céltalanul kezdték megvizsgálni a teret, már amennyire forgásszögeik engedték. Eleinte figyelmes, mámoros mosollyal az arcán tette, aztán ahogy éberebbé vált, a ragyogó vadalmák, s egész teste megriadt. Hátrálni akart, ám hamar kitért a csúszós padlóra, ahonnan nem súrlódhatott tovább. Kővé dermedt, mereven szétnézett, majd kényelmesen kitámasztotta magát. Maga elé fordította szemeit s kirívóan sápadtan, létféltő riadtsággal csak ennyit kérdezett:

– Hol vagyok?

Sokáig csak meredten bámultak rá. Majd hosszú percek után Samurah apró léptekkel kezdett közelíteni felé. Látván, hogy a lény nem idegenkedik tovább, normalizálta tempóját. Ám amikor a nyugtató, anyai érintésre került sor, ismét visszavett belőle.

A meghitt pillanatokat hirtelen visszhangos sípszó törte meg.

– Állj! – kiáltotta a törzsmester. A sok kis úszó jégkunyhó egyszerre megállt, a jégtáblák csillagszerű törésvonalai pedig jóformán egymásba illeszkedtek.

Ekkor már felzárkózott az elárvult vándortrió. Talán még a kunyhóhajó is szégyellte magát, és legszívesebben olvadtan mosódott volna össze a talpát nyalogató folyékony dominanciával.

A vezér – hosszú pásztorbottal – hátrasietett. Legnagyobb akaratával sem gyorsíthatott a tempón, mert a természet törvényei ezt a sebességkorlátot szabták ki, s ha ezt megszegi, úgy nem pénzbírsággal, hanem sebbel, meghűléssel vagy halállal bünteti.

A lába kélt lakásoknak nem volt ajtaja. Szimplán a nyíláson kopogtattak. Most az is elmaradt.

A vezér és szárnysegédje amint betoppantak, máris a kardhalukat akarták kihúzni a bársonyövükre rögzített hüvelyből. Samurah kézséggel futott hozzájuk, s a rangidőst átölelte.

– Ne tegyétek!

Ekkor rájuk nézett a furcsa potyautas is. Nem tudni miért, de a vezér ettől térdre borult, döbbenten lehajtotta fejét. A szárnysegéd csak követni tudta példáját.

– Mégis itt az alkalom – suttogta a vezér. Néhány pillanattal később ismét önmaga volt. Kiment, s egy intéssel parancsba adta az evezők letételét.