A verbunkos lassan elhalkult, kilábalt Brenda Lee éneke az éterből, felerősödött a kuncsaftok zöreje. Koszos, összeszegecselt fémrudak alapzatára szögelt fadeszkákon koppantak a korsók egy-egy kortyolás után, melyekből a lila nektár szórványosan kibuggyant és a landolási zónát szimatolva végigkóborolta a helységet. Hogy miért volt ennyire kancsalítóan muszklis színe, s az is miért épp lila volt, sosem ismerték. Finom volt és megmosolyogtató, ezután pedig kit érdekel a külső? Nőt is – a jó példázatokban – azért szeret a férfi, mert kibocsát magából valami földöntúli energiát. Örüljünk hát, hogy az italok aszexuálisak.

A lokális zenekarnak fenntartok kis katedra most a hangszerekkel és a mikrofonállvánnyal gubbasztott – de ezt csak ő tudta. Mások úgy látják, nincs semmi baja, szépen ki van ide fektetve.

A helységtől nem eltérően mocskos bárpult soványan megszépült, amint a kocsmáros sokat használt törlőrongyával megsimogatta. Most könnyen úgy tetszhetett, ő – mármint az asztal – most egy hűséges kutya, aki kilöttyent italokkal, habos nyálfosszíliákkal a buksiján fejezi ezt ki gazdájának, aki hisz, s hálából kényezteti egy kicsit óránként.

A belteret szemcsés téglafal különítette el az utcától, itt-ott kikandikált két építőelem közt sziporkázó csepphalmokban a száraz malter. A mennyezet felőli sarkokon műmohák nyújtózkodtak. Hangulatba szunyókáltatták az iddogáló népet. És ez a nép, ennek az emberrengetegnek a zöreje naphosszat nyugtalankodott. Ezúttal viszont ez elmaradt.

Sehol az újságban, a hangosbemondókon át kereplő rádión át nem volt megerősített hír, ám mégis sokat vihorásztak rajta, hogy lezuhant az esthajnal csillaga a ráktérítő fölötti jégmezőkre. Szenzációs mítosz volt, hasonlót még írni se mertek évszázadok óta.

Két kövér, bajor táncruhás, ritkásan körszakállas de annál inkább bozontos, fülig érő szakállú férfi épp a kezüket csapkodták a szétesni akaró asztalba – ki fogod bírni, hidd el! –, majd szemüket törölgették.

– El tudom képzelni, mit szól majd erről a vezér – mondta a kevésbé illuminált.

– Alázatosan jelentem – gúnyolódott a részeg barátja, miközben hamisan utánozni próbálta a szóban forgó ,,vezér" hangját –, szatellit csapódott gyönyörű hazánk legészakibb csücskére! Kérem, őrizzék meg nyugalmukat... – itt hirtelen ráunt a monológra, ezért gyors hablatyolással lezárta.

– Szerintem már nem képes úgy morogni mint régen. Megkopott a beszélőke. Nem vágtuk pofon százszor, ahogy kellett volna, de a legvégén csak megérzi.

– Az a fizimiska is – undorodott a részeg – átitta a bőrét, a ráncok miatt meg úgy néz ki, mintha ki lenne lyukadva a homloka. Nem való ez már neki.

Szünet következett, s ezt kihasználva, majdnem szinkronban, kortyoltak egyet a korsóból. A jobbára ittas barát, lengedező, erőtlen koponyával és töprengően csámcsogva felkérte a másik férfit táncolni. A sarki katedra megtelt egy aranyos zenekarral; egy fényvisszaverő dzsörzében topogó, vörös frufru kontyokat hintáztató nő volt a fővokál. Szemét precízen kihúzta, hogy a pillái integethessenek, ha az a két buja fény alattuk megkenődik könnyel. Karjait is lazán lengetni kezdte előre és hátra. Lassú, sejtelmes blues volt, tapintatos hangulatmegvilágításokkal. És ez még csak a bevezető dobszóló volt. Kezdetét vette a jóleső ének is, mely végképp rajtot kiáltott a táncos lábaknak.

Lágy derékhajlongatással keringőztek a vendégek, hol saját nemükkel, hol meg az ellentétessel. S ameddig el lehetett látni, csak vigyorgó arcok ragyogtak vissza.

Hirtelen egy idősebb női jelenlévő megbotlott, teljes hanyatt eséssel széttörte a szolidon összedeszkázott faasztalt, s az agyveleje a fémrúdba fúródott.

Az immár halott vendég bátyja kérte ki becsületes önleleplezését a löketerő kifejtőjének, a tettesnek, aki nem váratván őt, feltette a kezét. Az érintett nem haragudott meg, fátylat borított rá, s meghívta még egy italra. Ennek aztán hatalmas üdvrivalgás lett a vége, ivott hát velük az egész kocsma. A kocsmáros inkább megboldogult volna, úgy beleizzadt a serteperte vendéglátói munkába.

Koccintottak, és lakodalmi nótákat kezdtek el ripacsul előadni.

A gyámoltalan hölgy a zenekarával ekkor már rég eltűnt. Valószínűleg a raktárudvarban sírdogált, látszott rajta, hogy komolyan vette a meghívást.

Az alkoholszag lassan egybecsömörlött az izzadságéval, a hangulat már csak egy valódi esküvői párt kívánt.

Két repedt szájú aggastyán, akik egy órája összeverekedtek egy meggyfa utolsó terméséért, egyetlen pillanat alatt elfelejtették az esetet, s már barátian ölelkeztek.

Aztán furcsa mód láncreakcióként lépett érvénybe ez a pacifista modor.

A pult mögött nem volt meglepettség. A tulaj látszólag sok ilyet látott. Azok is ugyanitt történtek.

A fölötte ágaskodó térfigyelő kamera is elégedetten szemezett.

A raktárudvarhoz vezető kijárat és a mellékhelyiségek után volt még egy tejüvegezett, hálókeretes irodaajtó, melyre tükrözve ragasztottak rá egy ordenáré betűhalmazt, ami egy nagyon hosszú, jelképes nevet takart. Ezek a halvány rétegű betűk érzékletesen színeződtek át, amikor a zárt bejáraton túl a szoba kivilágosodott. De nem vált átjárhatóvá. Odalépett a bent tartózkodó eltorzult alakja, hogy erősen megkopogtassa az üveget.

Csend lett. Egy darabig csak állt, a tekintetek odaszegődtek. Még a leghátsó asztalokról is.

Aztán a sziluett megmozdult, lekapcsolta a villanyt.

Felháborodottan ürült ki a kocsma. A tulaj a padlóra vágta a száraz törlőrongyot, hajlított könyökkel a pultra tenyerelt, ráeresztette testsúlyát.

– Csakhogy ráuntál – mormolta, miközben bal szemét a titokzatos ajtó felé irányította, s mivel genetikai szimbiózisban élt vele a jobb szem, tehetetlenül követte példáját.

***

A város közepén őrtorony álldogált, árbocát két őr töltötte meg. Golyóállómellényben és rohamsisakban szolgáltak és védtek. Éppen jó kedvük volt, holott a Boldogságőrökre, így hívták őket, a szüntelen kedvetlenség volt jellemző. A mellényük hátulján egy mosolygó emotikon pecsételődött fel még pályájuk kezdetén a szektori kapitányságon. Feladatuk az önzetlenül jó kedély, a könnytelenség fenntartása, melyhez a béke és a szolgálat evidensen társult.

A lakóházak aprók voltak, rengeteg csavarból és piciny bronz- réz- vagy acéllemezekből építették fel, hogy darabonként szétszedhetőek, bővíthetőek és összehajthatóak legyenek. Valóságos nanotechnológiai csodának számítottak tehát azok a csavarkulcskezű mechanikus, gumibélésű karok, amik a csavarokba integrálódtak és vízmalommal zökkenőmentesen közlekedhettek akár a nyílt óceánon is. A felfedezés a FoldTech Vállalat dolgozóitól származott. Csak azokat a testvériségi– és delegációi övezeteket látták el, amelyek korábban már elértek bizonyos létszámot vagy népszerűséget. Vajon milyen testvériség lehetett ez? Miféle delegációk alhattak omlékony építőkockák között?

Ivan és Günther szakterületéhez nem tartoztak efféle kérdések. Csak cövekeltek a szolidan összedeszkázott őrtorony fedélzetén. Amikor a hangosbemondón elrendelték a kijárási tilalmat és csak az altatóhang csöngött, Günther a mellette levő faládát felfeszítette, kinyitotta, s kirántott belőle egy furcsa szerkezetet.

Alkatilag a körfűrészre emlékeztetett, levágott szélű ravasszal. Ha azt megnyomta, az elől levő hajlított pengék kicsiny sínjükön megugrottak, pörögni kezdtek. Formailag könnycseppek voltak. Ettől persze még nem sajnálta őket senki.

Hű! – álmélkodott Ivan, állát leejtve.

– Az ám – dicsekedett Günther –, 3000-es sorozat. Pontos, sikamlós, félkegyelmű.

– Nem fogja a síneket szétmarcangolni?

– Előbb fognak megrozsdásodni.

– Biztos?

– Mondom!

Szippantottak egyet a friss éji levegőből, belehallgattak a duruzsoló altatófrekvenciába, majd új témával dobták fel a beszélgetést.

– Te elhiszed a hullócsillagos baromságot? – kérdezte Ivan.

– Szatellit volt. – válaszolta rögvest Günther. Társát nem sikerült meggyőznie. Nagyot nyelt Ivan, mert ismervén Günthert, rosszul fog neki esni ez a hitetlenség.

– Nagyon gyorsan jött – nyögte ki félve, habár nem ezt szerette volna.

– Nem szól a fáma arról, hogy az eszkimók meghaltak, így az se valószínű, hogy hullócsillag, vagy, mi több, meteorit lett volna.

– Valami mégis rossz szagú – mondta önérzetesen Ivan.

– Badarság. Másokat áthág a rendszer, de mi a részét képezzük. Ha azt mondják, hogy szatellit, akkor az. – hajlított ujjakkal Ivan felé nyújtotta a kezét – Add ide a távcsövet.

Ivan megfogta a távcsövet a párkányról, átnyújtotta társának. Günther rálehelt a lencsékre, megtörögette bőrkesztyűs kezeivel, azután belenézett.

– Tudod, Ivan, az ember egy furcsa élőlény – mondta – Azt állítja magáról, hogy kitartó és félelmetes. Mégis, mi vagyunk az egyetlen, akik önmagunktól félünk. Ha kilépsz velük a rajtvonalra, én már túl leszek a célon és már edzőként sem segíthetek. Mondanám, hogy higgy az állatokban vagy a robotokban, de jól vigyázz; azok magukon kívül mindentől félnek.

Körülnézett, s mivel nem volt a környéken semmi érdemleges, leemelte az égbelátót és visszaadta Ivannak.

– Vagy bízz a vezérben – mondta, és ezen jót kuncogott – akkor talán nem lesz semmi bajod.

Ekkor megszólalt a mellzsebükben a központi rádió. ,,Itt Charlie-2-es egység a központnak. Potenciális bánatömlesztés Rasmundo város 12-es zónájának 113-mas lakóházában. A gyanúsított kiskorú lehet."

,,Vettem, Rasmundo C2-es. Endorfinfüstöt igénybe vesz?"

,,Nem szükséges."

A két őr megegyezett, hogy lefekszenek aludni. Miután Günther lefeküdt és azonnali horkolásba kezdett, Ivan még egyszer körbefordult, végigmérte a lekicsinyített házakat, de az egyetlen észrevehető dolog a helység cégére volt: Rasmundo.

Végül is nyugovóra tért. De a rádió tovább ordibált.

,,Jelentés a központnak; egy kisfiú leesett a lépcsőről. Ismétlem: balesetből adódó bánatömlesztés, nem történt bűncselekmény."

,,Riasztójegy?"

,,Mellőzhető."