A kalózhajó egy eltört árbocába beakadt a selymesen puha plüssnyúl lábacskája, míg az ő füleit egy Marionett-báb függelékkötelei szorongatták. Már fáradt az elefánt, egyre jobban belevágott a hajó feneke, úgy tetszett, ki is lyukad és napozóhelység lesz a kajütből. Ujjbegynyi, műanyag palackok eljátszották magukról, hogy rumot tartalmaznak. A szegény katonáknak – merev talapzatuk egy lépést sem engedett meg nekik se té, se tova – a tasakban ficánkolva kellett továbbadniuk egymásnak.

A köréjük hajtott kartondoboz teteje egy résnyit épp nyitva volt, s a fénynek csak egy apró sugarát engedte be. Mechanikus morajlás fogta közre. Tehetetlenül rezonált, bele is remegett. Úgy szólván: nem volt mulatság. Bár a játék katonák a körülményes iddogálás után már szét tudtak feszíteni egy lyukat a térhálójukon, az idegölő zaj új tudománynak bizonyult, hatástalanítatlan maradt. És ekképp, még a hangjuk is képtelen volt érvényesülni. Úgy a földbe döngölte ez a felettes, gépies berregés, mint a debella kisasszonyok patyolatra csiszolt talpai a mustnak szánt szőlőt.

A doboz szélére előbb rejtélyesen lendült be a törékeny pásztorlány báránykáival, kiknek a gyapjút finomra hangolt műanyag váltotta fel hátukon. Egyikük bőgött egyet. Tipikus bőgés volt ez, semmi eget rengető. A pásztorlány azonban anyáskodóan válaszolgatott.

– Nem tudom, hová megyünk, de nem lesz semmi baj.

De a birkák csakugyan nem hagyták abba.

– Nekem is hiányzik. Nagyon. – fejezte ki együttérzését a pásztorlány, s ekkor véletlen megcsillant a szeme a kalózhajón, ami egy pillanatra megvilágosodott.

,,Milyen kár, hogy a legénységet elárverezték – gondolta. – most segítségünkre sietnének, feláldoznák a vitorlákat, hogy felhúzzák magukat ennek a doboznak a tetejére. Felvinnének minket is. Az ő kezük a legügyesebb. A miénkben szétesnek, szinte megfulladnak a kötelek. – ebbe még egy bárány is belebőgött. – Furcsán hangzik, ebben igazad van. De mi van, ha tényleg lélegeznek? Hisz ha sokáig szorítom őket, kilapulnak. – ekkor érezte úgy, hogy érdemes volna más irányba szőni az ábrándokat. – Kapitány úr...léket kapott az ágyú...párnákkal kell betömni, és lőni is azzal leszünk kénytelenek. 'Hát akkor töltsd meg parittyákkal, a betyár mindenedet' mondaná a kapitány. Ó, ha visszatérne hozzám! – sopánkodott. – az én drágám, a hősöm, a múzsám..."

Hirtelen megdőlt a doboz, s a bagázs a szemközti oldalnak csapódott, szanaszéjjel borult. Elnémult a berregés, s ha emberek lennének, most biztosan nagyon tompán hallanának. Kitágult az apró rés a tetőn, s egy számukra ismeretlen gyerekarc csodálkozott rajtuk.

– Jaj, de jó! Új játékok! Imádlak, Fáncsi mama! – lelkendezett.

Berohant velük a takaros kis házba, felrohant az emeletre, be a hálószobájukba, ledobta az új érkezőket az ágyra, kirohant. Nyílván meg akarta őket köszönni. Most már beléjük lehetett önteni egy friss erejű életkedélyt. Felálltak. Zavartan vizsgálták körül a helyet.

Ekkor a pásztorlány arra lett figyelmes, hogy valaki pisszeg. Kíváncsian kereste a hang forrását, sürgött, forgott, sasszézott, kéztölcsért tett füle elé. Csakhamar a szíve is elkezdett nagyokat dobbanni. És ez lekonyíthatatlan vigyort csalt két orcája közé. Az éjjeli szekrény magányos őre piszmogott, egy csontos, rendíthetetlen diótörő, vállra fektetett puskával, melynek élén bajonett csillogott az éltől. – Örvendek, kisasszony! – köszönt udvariasan.

Leugrott a többiek közé, s az érkezők egyből rádöbbentek, ki közöttük a legszerencsésebb. S ha valaha kapnának egy rájuk szabott makett hajót, felfuvalkodott fekete lobogóval, talán ők lennének a legszívélyesebb kalózcsapat.

De ekkor már a lány és a diótörő lélekben is egymásra találtak. És ezt szintén elbőgték a báránykák.