Iván és Anett száguldoztak az utcán. A szirénázó egységek az Erzsébet teret a tehetősebb oldalakról lezárták. Anett az autó napellenzőjébe modulált tükör fényében navigáltatta végig a fésűjét szép hosszú, hermelines haján. Társán, Ivánon fél kiló lila monokli terjengett. Az egész ember gyakorlatilag egy lilaság lett. Bütyke maradt csak véraláfutásos, mihelyt a Vastüdejű Szenátort – ő üldözte most – a sohói kocsmában gyomron vágta. Azóta a Csalagúton át kellett menekülni.

Ivánnak idővel nehezebbé váltak vezetési technikái, miként az utcai meneküléskor egy önkéntes festékmázolón, aki messze egy lajtorja csúcsát ügette, keresztülfutott, s a vödörből immár kicsapott színanyag helyén az ő talpacskával telt bakancsa volt – s ez a szegény drága, azóta megtanulta a struccfutást. Anett nélkül aligha sikerült volna; szerelme ugyanis folyton zsúfoltan hajszolta túl magát, s hogy maximalizmusát áthatóbbá tegye, óvatosan levágta fülcimpáját egy ,,ravaszul" röptetett ólomgolyóval. Nem várt mellékhatás gyanánt Iván félig megsüketült.

Azonban az ő hallása auráját is könnyeden töltötték be a harsogó rendőrszirénák, derékból rá kellett feszülnie a gázpedálra, s dicsőséges eredménynek látszott, ahogy a műszerfal mutatói buzgón kilengtek, s a kis kijelzőüveget egyszeriben szilánkokra tördelték.

Anett az ártatlan gumiabroncsokat igyekezte célba venni, s jóformán fegyvere is defektet kapott – a tár kiüresedett, a cső besült, a biztosíték ugrált, s többször provokálta őt a szerkezet nihil cöcögéssel, mint ahány öntelt rendőr fogja.

Félő volt a kudarc, s ellenállhatatlan késztetést éreztek a szerelmesek csókolózni. Iván kedvese felé fordult, az ominózus pillanat hosszan tartott, s a sofőr csak akkor kormányozott, mikor sikítást hallott, vagy ha megtelt a szélvédő cafatos embertömegekkel. S hogy még mindig nem volt vágyásuk abbahagyni, átszáguldoztak a vályogfalas nyugdíjas otthonon, s magukkal vitték a kis kávésasztal, ahol Manci néni full house-ja hevenyészett, s aminek által karnyújtásnyira volt kedves játszótársai vagyonától; beszakították a plébánia mestergerendáját, ahol az apácák épp egy pikáns töltetű gospel produktummal szolgáltak, távol a főpapoktól.

A sebességtől a kocsi tengelye C-alakban összegörnyedt, két hátsókerekére ágaskodott, a sárhányó szikrákat horzsolt fel az aszfaltról. A kipufogó csak felfelé tudott köhögni, s így a bakterháznak úgy tetszett, egy gőzmozdony siklott ki az útra! De jaj, már beindult a friss mzodony a peronról a következő állomásra, már zakatol a kémény, és a piros zászló is leng, és már indul!....azazhogy indulna, ha egymással bűntárs hőseink nem csapnák ketté a peront, s mozdítanák arrébb az egész állomást, s a szerencsétlen bakter látószögéből pedig eleinte, valóban, a világ rendje és módja szerint, a mozdony indul el. Hamarost hívták a munkásgyerekeket a gyárakból, hogy tolják vissza a peronokat. Mindeközben a rendőrautók a peron felett száguldanak el, s a két ámokfutó menetszelével megegyezően folytatják a körözést. A rendőrfőkapitány sárhányóját az induló mozdony valahogy elkapta, s így a tetőn landolt. Szerencsére mindannyian folytathatták útjukat, de a kapitánynak útitársul kellett szolgálnia néhány tetőcserépnek.

– Itt a rendőrség, habár ez egyértelmű – szólt a megafon, bizonytalanul – emeljék a kezüket a magasba...feltéve, amint megadják magukat...és kiszállnak a kocsiból! Azt hiszem!

De az a rendőrkapitány nem is arról ismert, hogy hamar elfáradna! Mivel lehetne megállítani, ugyan mit tehetnének ellene?

Mindenekelőtt Anett megcsiklandozta Iván orrocskáját, hogy egy jókora tüsszentéssel az autót megröptesse, így megúszva a kifeszített abroncstüskéket, amit a szerencsétlen rendőri egységek nem tudtak kikerülni, hiszen a diszpécser ebédelni ment.

Csak a rendőrfőnök, az maradt éber. Anett minden lövését kikerülte, jobbra-balra farolásokkal. Ügyes manővereivel még a szembemenő forgalom sem tudott kijátszani. A két sáv között repesztettek, egy ismeretlen országhatárnál, tele datolyákkal és tevékkel. Ám a semmi közepén, hirtelen két oldalról egy-egy telefonfülke tűnt fel. Anett tudta, hogy itt a nagy esély: kiterpeszkedett a kabrió közepére, kitárta két kezét, s erősen kifeszítette ujjait, hogy a telefonkagylókat, legalább a zsinórját megfoghassa. Közeledtek...ujjak feszít...éééés!!!...Bal oldal megvan, és...a jobb oldal! Most gyorsan összecsomózza őket, a két kagylót egymás mellé rakja a csomózás után...vár még, hogy a távolodás feszítsen a zsinórokon....mindjárt elengedni...becélozza a rendőrkapitány fejét...össze fog ez jönni...!!! Hóóóóóóóó.....!!!!

Soha olyan kárörvendés nem lézengett a bűnös szerelmesek körében, mint akkor, amikor kicsattanó szürkeállománnyal sújtott le a Tivadar-féle telefonközpont nénikéje egy tősgyökeres fakabátra. Milyen más érzés volt ismét a jelenben szerelmesnek lenni, s nem egy aggályos jövő ellen tenni! Hát, még ha ilyen állapotosan is látnánk a tiszta és hátralevő naptári lapjainkat, ó, jaj, mennyien szakítanánk a párunkkal!

De ők most boldogan élnek, amíg meg nem halnak.