Dadaista, ösztönszerű, prózai strófák sorozata ez. Lehetne vers, és még próza is, a próza a megszokottabb tőlem, s mivel most elég egyetlen mondat mindenkiről, félbeszakítom a stílusfaragást, és köszönök egy nagyot Kazinczyhoz, hogy a kötőszavaknak értelme is van, és bocsánatot kívánok és kérődzök, és elvégzem a hétköznapi kollektív imát, melyben tanáraim iránti hálánk foglaltatik, és hálát adok Péter bácsinak, hogy mindezt megteremtette – túléljük, ne féljen! –, és köszönöm az én drága, egyetlen történelemtanáromnak, hogy olyan megértő volt velem, amikor a szemeivel elégette a tévedések röpdolgozatát, és ígérem, meg fogom jegyezni, hogy Isaszeg nem Isanzo, hogy a magyar hadsereget már rég nem Görgey vezeti, és ígérem továbbá szívem szottyának, magyartanáromnak, hogy Jevgenyij Anyegin nem fog dubajozni többé Raszkolnyikov nyomdokai szerint, és a csatában önmaga helyett ellensége fog meghalni, és ígérem továbbá a biológia adjunktusának, hogy a gomba nem felhőből van, mert az azt jelezné, hogy már megint a történelemkönyvből iszogatok a természetvilág helyett, és megint csak meg kellene köszönnöm a történelemtanáromnak, hogy kiköszörülte homloklebenyem mélyéről az álmot, a reményt, a büszkeséget, hogy már megint túlfűszerezi a tananyagot, mert olyan nagymamás, hogy egyenes ágú unokáinak gondol és tudja, hogy a gyermekbajokra a legjobb orvosság a meleg, indokínaivá kulturizált betűleves, és nagyon sajnálom a matekmestert, ha megcsaltam érzelmei logaritmusát – a trigonometriát jegyeztem el –, és bár már körbeutaztam Newton és a többiek világát, örök rejtély marad számomra, miért kellett egy fonnyadó almafa alá menekülni; és bár az angoltanárom épp most öntözgeti az Istentől vásárolt ajándékát – kilenc hónapnyi életidőbe került, ami, nem elég régóta ugyan, de jól bevált valuta –, felnevelte bennem az angolt, és ennek mediánjaként – később érettségiztem le – nyelvészprofesszor voltam a ballagók előtt (és az úriak között), és bár egy jó darabig nem lesz groteszk irományoktól zsúfolt az iskolaújság, ígérni próbálom, hogy még fogtok tőlem olvasni, és bíztatom az utánunk soron következő lányokat, hogy a magassarkú helyett ideje volna tornacipőt húzni, hogy a szemfesték akadályozza a színek valós meglátását, és hogy tizenkilenc tételből egy híján húsz szokott lenni, és hogy magamról is szó essen, hittem, hogy sikerült észrevehetően éltem, bár az eredményről senki nem gondoskodott, és a legközelebb elballagó leánycsoport egyike tartozna még egy köszönőpuszival, ő maga azt mondaná: ,,Majd megkapod mástól.", és úgy érzem, hirtelen, hasonlóan leányos zavaromban, talán mindent elmondtam, de ekkor jut eszembe, hogy osztálytársaimról szó nem esett, s hogy a velük töltött élményeket idézettel kezdjem: ,,Jól tetszett, szépen tetszett!", és bár megérnének száz szentmisét a derűs-viharos kapcsolatok, a hosszú és kitörölhetetlen emlékmontázson nem rondít, s ezt is hasonló szemérmességgel köszönöm, végül pedig köszönet helyett hálát adok az összegyűlt közösségnek, hogy voltunk, vagyunk, s leszünk a Ti lábnyomaitokkal a fenekünkön – ki mit érez most, nézőpont kérdése – végre belépőjegyet kaptunk életünk fürdőjébe, és drága volt, de megvenni legfeljebb egy bérgyilkos tudja, és bevallom, alapvetően nagyon fogtok hiányozni, azért is, mert ti vagytok a legjobb közönség színpadi előadásokkor, – ha egy lány olvasna, itt morzsolna el könnycseppeket –, mert ti vagytok a megújult Szignum. Befejeződött a mondat; így sajnos mindjárt – több ezer kimondatlan mondattal a vállamon – le kell lépnem a katedráról. Legyetek büszkék egymásra, ne menjetek el. Az emlékezeteteknél távolabb mi sem kódorgunk. Viszontlátásra.