(Ponyvanovella 2014 márciusából)

Ezt a mesét első kézből akkor mondtam el, amikor Vili bácsi kocsmájában zsíroztunk apámmal péntekenként. A többi gázos parasztot kitúrták innen, hadd játszanak józanul a gázos lotyókkal. Fél mérföldről ki lehetett szagolni, kik és hányan lőtték el a tárat. Meg se csutakolták; az egész gyárüzem fintorogva lebzselt a szalagoknál. Hidd el, öregem; sokkal trehányabb, mint amikor a csövesek a macskakőre szarnak.

Amúgy apám nem ilyen volt, de ő is fricskázta a gusztust tisztességesen. Mondhatod neki, hogy mossa le a kozmát az arcáról kajálás után; nem fogja. Az a kefebajusz zsírosabb, mint a disznóbél vágás után rögtön. Aztán ha csak levegőt okád is – ennek sosincs csukva a szája. Csak pofázik és pofázik. Mellesleg ő nem a gyárban dolgozik: taxisofőr. Akkor viszi haza a kasszírnőket, miután a színházak kiürültek és a színészek a hídon tátongva mennek haza – a rendezővel a vállukon. Ha siker volt, vízbe akartak ugrani; ha nem, akkor a pisztolycső is jól esett volna a szájukban.

Ezek a kasszírnők meg mindig párhuzamosan pörgették a taxiórát a nyelvükkel. Csődbe is menne az egész színtársulat, ha nem szereznek törzsvendégeket. De apám tudta; a fröccsök nem tűrnek korlátokat. Így aztán hagyta, hogy kielégítsék egymást, misszionárius pózban. Pőrére vetkőzve, hogy a tükörből jól lehessen látni a behatolást. Ilyenkor apám is rárántott a sajátjára. Afféle francia empatikusságból. Le is faragott egy kicsit az óra kijelzőjéből, ha nyomkodhatott egy kis szilikont. De erre persze mindig csak burkoltan, függő kijelentésekben utalt – ezt mifelénk egyszerűen csipkelődésnek hívták. Nem lett volna túl érzéki, ha csak úgy rákérdez.

Később, amikor már a férjezettek is hozzájártak kéjenckedni, a gumit is állta, hogy legyen mivel felfogni a színrelépést.

Egy nap, amikor már három csapolt sör leütötte a gyomrunkat az akkor még impotens haverjaimmal ugyanitt; hülyülésből fogadtunk, hogy a templomkerti puhakurvák egyikét megdolgoztatom. Fel kellett készülnöm, mert ezek az én igényeimtől jó sansszal ájultak be; a grófi érzékiségnél nem igazán bírtak többet. Apám épp a gyárnál járt. Intettem is neki, dobjon egy levél harisnyát. Igen, egy levéllel, mert franc se tudja, hova eresztették ezek be legutóbb. Hallottam már olyasmiről, hogy valakinél olyan szilánkos az út a pocakig – nem feltétlenül a hártyától –, hogy nem hogy az óvszert, de még a makkot is sanyargatja.

A kertben volt egy szép, kikövezett ösvény, ami a templombejárathoz vezetett. Az egyik lotyó már ott is állt, tweedkabátban. Furcsának találtam, hogy a puhakurvák ennyire féltik a pénzhozójukat. Bezzeg a harisnya nejlonból volt; hogy a nimfomániások széttéphessék, ha nem akarnak szarakodni. A csaj olyan hűvös volt, mint a ma született bárány, de a haja; na az rókabunda volt; az a betyár festett vörösség kiakasztotta az impozáns definícióját.

Beszélgettünk. Volt valami kisugárzása, amivel bevont. Elsétáltunk a templom előtt, ő pedig teljesen ártatlanul mesélni kezdett magáról. Érthetetlen; hogy lehet valaki ezzel a hivatással ennyire jámbor? Megbizsergetett bennem valamit. Úgy döntöttem; ha ennyire védtelen én is az leszek.

Hát ember, többet ilyen cukorfalat lánynak nem fogom a combjára ömleszteni. Azóta is tripperem van. A lány meg valahol röhög a markában, hogy ingyen átvághatott.

Egy nap, amikor vizsgálatra mentünk apámmal, ugyanezt a nőt vettem észre. Közönséges munkaruhában volt és épp egy srác nyitott neki ajtót egy társasházból. Na, mondom, ez is annyira volt kurva, mint én miniszterelnök.