Sorsgubancok

Andrej Renkov nemrég ünnepelte adóellenőri munkaszerzésének jubileumát. Ámbár botlábú volt, és az ízlelőbimbói sem az édességek genetikájához voltak szokva, nem sumákolta el a hivatali bankettet. Csendesen az irodájába tért, a legfelső bal oldali fiókjából kicsapott egy sorsjegyet az íróasztal tetejére, kiguberált egy kétszáz forintost a kitágíthatatlan bőrpénztárcájából és satírozni kezdett. Ezek az apró kis cédulák olyanok voltak, mint egy egyszeri használatra alkalmas, hordozható és eldobható félkarú rabló, amihez se hazárdjátéktudás, se Las Vegasba szóló repülőjegy nem kellett. Csak egy kis paraszti szerencse. Ez is párhuzamba hozható az éhséggel – megjön, majd miután tettünk ellene, eltűnik. Nem is vesszük észre sokszor, mekkora szerencsénk is volt, olyan gyorsan jóllakik velünk.

Reggelre megkapta az ódivatú papírnehezékeket is, házkutatási parancsok formájában. Az aktuális delikvens Vlagyimir Bukovszkij golyóstollkészítő kisiparos, nettó 14 rubel havi jövedelemmel.

A ház, ahová a cím apellált, egy hatalmas, templomszerű, agyondíszített ajtóval fogadta vendégeit, elegáns fémből készült kopogtatógyűrűvel, melyet egy hasonló anyagból ötvözött sárkányfej kapott be, mutatós díszként rászolgálva ezzel.

Háromszor, azonos ütemben nyomta neki az ajtónak. A házvezetőnő nyitotta ki.

– Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdezte széles mosollyal, hízelgően.

– Az adóhivataltól jöttem – magyarázta Andrej –, értesítést kaptunk, hogy kétes üzelmek zajlanak itt.

– Ki az, Arabella, drágám? – szólt egy rekedt hang a ház mélyéről.

– Egy magas, beretvált férfi, ballonkabátban – az utolsó ismertetőjel kimondásába beleremegtek a hangszálai. Biztos kuncogni akart, mert hogyan is láthatott még ilyet, de csak sikerült úrrá lenni magán.

– Rokon? – jött a kérdés ismét rekedtesen.

– Adóellenőr!

– Rokon.

Andrej beléphetett.

A királyi palotákkal vetélkedő hallban zsebre vágott tenyerekkel, bűvölt füstcsíkokban hamvadó szivarral a fogai közt fogadta őt egy nem épp kisiparos alkat – szakasztott keresztapa lehetett, mi sem volt erre jobb bizonyíték, mint az élesen vöröslő rózsabimbó a mellzsebében. Vastag szemöldökei elülső hajszálaiig nyújtózkodtak, alighanem beléjük is kapaszkodtak, annyira nem látszott fáradalmas mimikának, s ezek az egészséges életmódot űző szemöldökök felgyűrték a sík talajt, a ravasz férfiember homlokát, csontig mélyedő árkokat képezve, melyeket titkon a múlandóság szele vájt ki éjszakánként.

Megkérte szépen az idegent, hogy dobja le a cipőjét.

Mogorván beszélt, amit egyfajta raccsolással is megtűzdelt, miután sosem húzta ki a dohányt a szájából. Elé sietett, vállövét teljes hosszában átkarolta, testét hóna alá szorította. Így könnyen szerzett magának gyorsan elhasználható erőt – akár még arra esetre is, hogy kilökje az ablakon. Ennyire azért mégsem volt ostoba.

A tükörfalakban pompázó, aranykilincses, márványgardróbos hallt elhagyva az ebédlőbe tértek. A terem narancssárga és kék mészfestékkel volt túlszínezve, a falakon pedig hatalmas, aranykeretes freskók, méregdrága rúpiákkal az alsó és a felső szegélymenetek közepén. A képen egy olajban kifestett, kívánatos aratólány pőreparádés portréját lehetett látni.

– Ez a kis Leonardo mit keres itt? – kérdezte gyanakvóan az adóellenőr.

– A fiam ügyes kezű – jött a válasz hirtelen.

Ezután volt csak feltűnő a ruhaneműk hiánya.

– Jól látom, hogy ez egy pucér nő? Nem túl perverz a maga gyereke?

– Pubertás. Az orvos szerint kinövi.

A terem falánál kipárnázott étkezőasztalok voltak felsorakoztatva, asztal nem volt előttük. Középen viszont volt egy hosszára megtriplázott svédasztal, fehér pamutterítővel burkolva. A fal menti székeknél egy portasapkás, zsebes vászonszoknyát viselő, nyári sapkába csomagolt eszterhajat méltán hordozó hölgy, és egy zsokésapkás, távolról sofőrnek látszó férfiegyén ücsörgött. Utóbbi mintha nagyon fájlalta volna a fogait, s ez szemet is szúrt Andrejnek.

– Az a férfi ott. Milyen minőségben van itt?

– Minimálbérben – humorizált a golyóstollkészítő kisiparos, majd az erőltetett kuncogás után komolyra fordította a szót – Kopogtatócédula-gyűjtő. Fedőneve is van: Harkály.

– Maga az önkormányzatnak is dolgozik? – kérdezett vissza Andrej. Aztán kisvártatva feltűnt neki a füstölgő szivar. Kitépte onnét, ahol volt.

– És ez miből van? – ez volt az a kérdés, ami után Andrej meg volt győződve, hogy vallatásra váltotta a dialógus témáját.

De azt a higgadt, kiábrándult reakciót jól az eszébe fényképezték.

– Maga szemét – förmedt rá a mogorva, kétes üzelmekkel dolgozó úr –, erre az egy szivarra gyűjtöttem húsz évig. Húsz évig! – nyomatékosította érzékletes szótagokkal – minimálbérből maga szerint egy életben egyszer más szórakozásra futja? – lehiggadt. Egy kicsit el is csöndesedett. De még nem fejezte be.

– Örököltem – vallotta.

– Ezt? – kérdezte változatlan gyanakvással Andrej, miközben a két ujjában fuldokló szivart a mennyezet irányába biccentette.

– Milyen majom – gúnyolódott elaszalódva a titokzatos iparmágnás –, hát magának eddig minden gyanús volt?

Világos volt, önsajnálattal falazza be önmagát. Ismerős taktika ez az adóellenőröknek, tanultak rendészetet. Akadálymentesen adhatta ki Andrej a letartóztatási parancsot, zsebelhetett volna el egy megduplázott fizetést, tabletták nélkül lett volna képes elaludni. Mégsem szimatolt bűnt, csak egy kis alvilági penészszagot, mely ott piszkálja az orrunkat minden háztartásban. Megszegte már ő is a törvényeket, nem egyszer, százszor.

Elnézést kért, megköszönte a türelmet és szó nélkül visszatért az irodába.

Délután műszakzárásként a jelentéseket töltögette. Észrevette, hogy az aznapi sorsjegyét még tárta föl. Milyen kár, pedig már rég tudhatta volna, hogy milliomos lett.

Fortunának csak egyszer kellett megteremtenie a szerencsét. Azóta mandinerbe dobáljuk magunk között...