Édes szerelmeim - 1. rész

Aznap reggel arra ébredtem, hogy csapódik a postaláda ajtaja; „osztálytalálkozó”, állt a borítékon. Fintorogtam egyet magamban, majd bontatlanul a szobám sarkában lévő szemetes kosárba dobtam a levelet. - Baromság! - gondoltam. Még hogy osztálytalálkozóra menjek? Én? Ugyan ki akarna engem látni? És egyébként sem voltam jó hangulatban, társaságra a legkevésbé sem vágytam. Ez nem olyan volt, mint amikor nincs kedvem dolgozni, vagy amikor úgy érzem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak egy karton sörre meg a távirányítóra. Nem. Ez most más volt. Úgy éreztem, nincs helyem ebben a világban, nem tudtam, nem is akartam benne érvényesülni. Ha eddigi harmincnégy évem kevés volt ahhoz, hogy rendes, tisztességes ember váljon belőlem, családot alapítsak, akkor milyen alapon várhatnék többet az elkövetkezendő évektől? Apám mindig is fontosnak tartotta, és folyton hangoztatta, hogy legyen belőlem valaki. A román határhoz közeli Csengerben éltünk, gyerekkoromban sokszor dörmögte oda nekem esténként, lefekvés előtt:
- Tanulj, fiam, hogy vidd valamire. Ne a szántóföldön húzd le az életed, mint apád.
Mostanra jutottam el arra a szintre, hogy felfogjam, mekkora tiszteletet is érdemelt volna tőlem. Tiszteletet, amiért két kezével dolgozott egészen élete utolsó napjáig azért, hogy családjának ne kelljen nélkülöznie. Nem voltam ott, amikor a háta feladta a szolgálatot, és anyám megtalálta őt a földön fekve, rozsdás kapája társaságában. Nem voltam ott, mert másik életet választottam. Persze, nem valami diplomás ember lett belőlem, mint azt ő szerette volna. Jól kerestem, jobban, mint az átlagember. Mindent megengedhettem magamnak, olyan dolgokat is, amikről az öregem még csak nem is álmodhatott. Csontot, kezet, lábat kellett érte törnöm, életet kioltanom csak nagyon ritkán, és indokolt esetben. Pont az ellenkezője lett belőlem, mint amit megálmodott, nála ugyanis a tisztesség alaptörvény volt. Ez voltam én, egy hitvány bűnöző, lelketlen, önző állat, egy gyilkos. Szabó Pál a nevem, nem mondom, hogy a becsületes. Nem úgy éltem az életemet. Barátaimnak csak Pali.

Hamar kiderült, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, ennek eredményeként sohasem kaptak el. Pedig szép számmal vannak, akik annál kevesebbért is életfogytiglanit kaptak, mint amit én elkövettem. Még csak a közelembe sem kerültek eddig. Hogy miért? Mert ha jó vagy abban, amit csinálsz, a céged mindent megtesz azért, hogy náluk maradj. Az én esetemben a mátészalkai maffiáról volt szó, de ez már csak részletkérdés. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy volt idő, amikor nagyon élveztem a munkámat. Akkoriban néha olyan dolgokat is megtettem, amikre nem volt éppen szükség…csak egyszerűen jólesett még több fájdalmat okozni. Nem foglalkoztatott a miért, egyszerűen csak tettem, amit tenni akartam, hogy csillapodjon saját fájdalmam. Amiért engem bántottak, azért én másokat akartam bántani.  Ezen a napon viszont nem akartam már semmit az élettől, de be kellett látnom, hogy túl gyáva vagyok véget vetni ennek az értelmetlen önmarcangolásnak. Erősnek mutattam magam, mert erősnek kellett mutatnom magam. A munkám korábban megkövetelte tőlem, így ez bennem maradt. Annak ellenére, hogy nagyon rossz dolgokat tettem, és apám valószínűleg forgott a sírjában miattam, egy dolgot azért igenis elértem: anyámnak soha sem kellett nélkülöznie. Aztán egy csapásra minden oda lett, amiért még volt bennem akaraterő, hogy csináljam…hogy ne adjam fel.
- Osztálytalálkozó?! Na, ne röhögtessetek! Inkább megfogom régi barátomat, és keresztülszúrom torkomon, pirosra festve szobám padlóját. Nem lenne egyszerűbb?!
 Ezen a napon történt az is, hogy harmadik komolyabb kapcsolatom is véget ért, ugyanis elvesztettem az egyetlen nőt, akit feleségül vettem. De ne szaladjunk ennyire előre!

***

Gyerekként a község helyi általános iskolájába jártam, nem voltam egy társasági fiú. Kiközösítve is csak azért nem lettem, mert volt más, akinek elfuserált kinézete szinte szívatásért kiáltott. Mondhatni természetfeletti dolog lett volna, ha szegény Tomi megússza azt a nyolc évet. Dagadéknak csúfolta az egész iskola. Jobban belegondolva, igazán nyomorúságos időszak lehetett neki az általános, hisz mindig ő volt a közröhej tárgya. Igen, köztük természetesen én is számtalanszor gúnyoltam őt a ráaggatott néven, ami különösen azért nem volt szép, mert Tomi engem tekintett egyetlen, igaz barátjának. Soha nem volt rá lehetőségem, hogy elmondjam neki: én is őt. Iskola után és a hétvégéken gyakran átjött, szinte többet volt nálunk, mint otthon. Igazából egy nagyon vicces srác volt, élveztem a társaságát, de ezt az iskolában természetesen titkolnom kellett, mert még a végén engem is kikezdtek volna miatta. Nem bánta, hogy a suliban én is rajta szórakoztam a többiekhez hasonlóan, hisz tudta, hogy miután kicsengetnek az utolsó óráról, legalább van kihez mennie. Voltak napok, amikor kék-zöld foltokkal jelent meg, magyarázata csak az volt rá:
- Megint felbosszantottam aput.
Én nem ismertem sem az apját, sem az anyját, ő pedig sohasem ment bele az otthoni dolgok részleteibe. Annyi nyilvánvalóvá vált, hogy nem voltak épp mintaszülők, ha hagyták, hogy egész nap nálunk lógjon. Hetedikesek voltunk, amikor egy új lány érkezett az osztályba. Istenem! Sosem felejtem el Brigitta hosszú, szőke haját, kissé szeplős, alma alakú arcát. Azonnal beleszerettem. Természetesen Tomi volt az egyetlen, akinek beszéltem érzéseimről, ő tudta, hogy mennyire meg voltam bolondulva azért az édes mosolyú lányért. Nem voltam egy nőcsábász, sőt inkább féltem a lányoktól. Amikor Brigitta engem választott partnerének táncórán, szinte lángra gyúltam az izgalomtól. Nem szerettem, és nem is tudtam soha táncolni, ha esélyem volt rá, mindig ellógtam az órákat is. Az utolsó két évben én lettem a leglelkesebb tanítvány, legszívesebben napi hat-hét órában folyamatosan tangóztam volna, csak hogy őt vezethessem. A végén az is kiderült, hogy mégsem vagyok olyan tehetségtelen, mint gondoltam, egész jó párost alkottunk. Ugye, mit tesz az emberrel, ha van motivációja? Az utolsó évre Brigitta a barátnőm lett, életem egyik legboldogabb éve volt az az esztendő. Gyerekszerelem volt, igaz, de azokat a csókokat a mai napig sem felejtettem el, nincs olyan nap, amikor ne gondolnék gyönyörű, tengerkék szemeire, melyekkel csak úgy ragyogott rám. Megbeszéltük, hogy a ballagásig várunk, de amint vége, megtesszük, amit én már sokkal korábban szerettem volna. Egyértelmű, hogy nem voltunk elég érettek hozzá, legalábbis én biztosan nem, de mindketten szerettük volna, ha mi vagyunk az elsők a Makovecz Imre Általános Iskola diákjai közül. Persze azonnal szétkürtöltem volna, hagy irigykedjen a sok zselékirály. Tomi természetesen tudott mindenről, mellettem volt. Majdnem ő is ugyanúgy várta már a dolgot, mint én, szorított barátjának. Eljött végül a nagy nap, az ünnepség után rohantam haza átöltözni, és igyekeztem vissza a nagy dombra, ahova a találkozót megbeszéltük Brigivel. A hely igazából egy gyönyörű, óriási fenyőkkel teli, erdős táj volt, ahol könnyen találhatott magának az ember fia egy csendes zugot, ahol senki sem zavarja. Az egészet kicsiny patakocska ölelte körbe. A domb csúcsán elnyúló, fokozatosan mélyedő árok volt, amely felé elhasznált gumiabroncsokat kötöttünk, két, ágaival hosszan benyúló fa segítségével. Tökéletesebbet keresve sem találhattunk volna, hogy megtegyük felnőtté válásunk első lépését. Gyorsan bevágtam a táskámba egy nagy plédet, és persze az óvszert, amit apám éjjeli szekrényéből csórtam ki, aztán, mint akit kilőttek, elviharzottam otthonról. Nem foglalkoztam vele, hogy lesz-e belőle valami baj, gondoltam, majd kitalálok valamit, ha egyáltalán elővesznek a dolog miatt, akkor viszont fontosabb dolgom is volt annál, minthogy ezen idegeskedjek. Szerencsére a domb nem volt messze tőlünk, hamar odaértem. Brigi még nem volt sehol.
- Biztos hamar jöttem - gondoltam, és szépen előkészítettem a terepet, amíg fel nem bukkan.
 Izgatottan vártam, hogy megpillantsam ártatlan tekintetét, de az óra sosem jött el. Nem tudtam, hogy mi történhetett, elhatároztam hát, hogy utána járok a dolognak, és elmegyek a házukhoz. 

Amikor odaértem, rendőrök torlaszolták el az ajtajukhoz vezető utat, nem engedtek be. Tudtam, hogy valami nagy baj van. Mentő- és rendőrautók álltak előttük, az emberek megrémülve próbáltak bekukkantani kintről, hátha meg tudnak valamit. Brigitta szüleit pillantottam meg az utcára néző konyhaablakon keresztül, ahogy mindketten kínkeservesen sírnak. Megálltam a ház előtt, és csak vártam, vártam rendületlenül. Végre nyitódott az ajtó; a mentősök hordágyon hozták ki eszméletlenül fekvő barátnőmet. Csak egy pillanatra láttam az arcát, próbáltam szólítani, de nem felelt. A kinti tömeg értetlenül állt az eset előtt, néhányan próbálták megtudni a rendőröktől, hogy mi történt, de választ senki nem adott. Nagyon megijedtem, reszkettem a félelemtől. Tudatlanul, értetlenül álldogáltam továbbra is a bejárathoz vezető kavicsos járdán, egészen addig, amíg Brigi édesanyja ki nem rohant önmagából kikelve az utcára, és teli torokból üvöltötte:
- Tudni akarjátok, hogy mi történt?! Megrontották a kislányomat, az történt! Valaki megerőszakolta a kislányomat!! Valaki meg… - Majd a térdre rogyó asszony elakadt szavait zsigereimig ható vonyítás váltotta fel.
Akkor még nem tudtam, ez mit jelent, később apám magyarázta el nekem, hogy mit is tettek életem első szerelmével. A világ összeomlott bennem, tizenhárom évesen gyilkolni tudtam volna a dühtől. Brigi bár felépült, de nem akart látni többet. Ezt nem tudtam elviselni, ezért kiharcoltam apáméknál, hogy engem is ugyanabba a középiskolába küldjenek, ahova ő megy, különben nem leszek hajlandó a tanulásra koncentrálni, és a végén a krumpliföldön kötök majd ki. A fenyegetés bevált, apámnak sem kellett több.
- Legyen, ahogy akarod, fiam - mondta beletörődve, tudta, hogy erről nem lesz képes lebeszélni fiát.
Tomi barátommal is nagyot fordult a világ, azon az éven apja lelépett… bár ez érthető módon nem rázta meg túlságosan. Az viszont már igen, hogy az anyja nem bírta a nyomást, egyedül képtelen volt egy gyerek felnevelésére, és végül szülői jogairól lemondva, nevelőotthonba dugta. A fiú kérésére, vagy inkább könyörgésére viszont megengedték, hogy jelentkezzen ugyanabba a gímibe, amelyikbe én is, hogy legalább legjobb barátjától ne kelljen elszakadnia. Nem bántam a dolgot, igazság szerint nagyon hiányzott volna nekem. Brigitta szülei végül elhatározták, hogy visszaköltöznek Mátészalkára, ami a mi kis porfészkünktől nem messze volt található. Így történt, hogy én és Tomi követtük őt a helyi középiskolába. Persze csak az érdekelt, hogy én valahogy visszaszerezzem őt, az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg menekülni próbál mindentől és mindenkitől, aki arra a borzalmas napra emlékezteti. Óriásit hibáztam. Közelebb soha nem kerültem már hozzá, egyszerűen rám sem bírt nézni többet. Szinte belebetegedtem a helyzetbe, más lányokkal pedig nem tudtam, és nem is akartam ismerkedni. Egyszer vágásnyomokat véltem felfedezni a csuklója körül, ekkor tudatosult bennem, hogy végleg elveszítettem őt, és azzal teszem neki a legjobbat, ha végleg eltűnök az életéből. Tomi nagy meglepetésre az elsők között volt, akinek barátnője lett a gímiben, mintha teljesen kicserélték volna. Nekem persze csak a kétezer forintos, a vonatállomás restijében dekkoló ribancok jutottak. Velem ellentétben, ő nagyon élvezte a középiskolát, míg én csak szenvedtem, és sötét gondolatok lepték el belső világomat. Egy évvel érettségi előtt abban a tudatban léptem le otthonról és a suliból, hogy legalább egyetlen ember nekem köszönheti a boldogságát, még ha csak közvetve is.

2. rész  

A suliban volt egy srác, Gábor, aki mindig azzal hencegett, hogy ő a mátészalkai maffia megbecsült tagja, és jobb, ha vele senki nem húz ujjat. Végső elkeseredésemben hozzá fordultam segítségért, elmondtam neki, hogy le kell lépnem, családi problémákra hivatkoztam. Mivel addigra, az átlagnál nagyobb fejmérettel rendelkező fiúhoz hasonlóan én sem voltam már egy nádszál, arra gondoltam, hogy csatlakozhatnék hozzá, mint pénzbehajtó. Ahogy ő mondta, nagyon nagy lóvé van benne. Gyakran aludtam náluk, még mielőtt leléptem volna. Házuk tágas, modern építésű volt, biztos, hogy nem a legolcsóbb a környéken, ugyanakkor belül piszok, rendetlenség fogadta a vendégeket. Miután anyja tüdőembóliában elhunyt pár éve, apja egyedül nevelte, nem sokat foglalkozott vele, ahogy azzal sem, ha épp egy egész hónapig ott dekkoltam. Jobban érdekelte, hogy a kocsma be ne zárjon, mielőtt átmehetne napi szokásos adagjáért, a fárasztó munkanapok után. Előfordult, hogy a havi buszbérlet árából inkább a restiben vásároltam magamnak kellemes társaságot, ekkor azért ki kellett találni valamit az otthoniaknak is. Megkértem apámékat, engedjék meg, hogy azt a négy hetet Gáboréknál töltsem, akit a legjobb barátomnak gondoltak. Persze én csak a hasznot kerestem társaságában. Végül belementek.
- Egy kis önállósodás még jót is tehet a gyereknek - ahogy apám mondta, meggyőzve érvelésével anyámat is.

Megígértem a fiúnak, hogy egyszer majd meghálálom a szívességét, amikor végre beleegyezett, hogy vele menjek egy átlagos munkanapjára, egy borús szombaton. Azt mondta, hogy segít új életet kezdenem. Nem tudom, hogy miért volt ilyen rendes, az osztályban szinte mindenki utálta bunkó, lekezelő stílusa miatt. Azt mondta, hogy átérzi a helyzetemet, és mivel őt kicsapták a sok hiányzás és intő miatt, ő is hasonló terveket szövögetett, mint én. Bemutatott egy ismerősének, akit csak Őrangyalnak neveztek a berkeken belül. Persze legkevésbé angyalra hasonlított, külsőre inkább úgy nézett ki, mint egy megnyúlt, jó kondiban lévő indián. Tényleg, már csak a tollak hiányoztak a fejéből. Tőle hamar megtudtam, hogy Gábor nincs olyan pozícióban a „családnál”, mint ahogy azt ő állította. Egy egyszerű csicskás volt, ami annyit tett, hogy ő adta el a drogot a kiskölyköknek a parkokban, iskolákban, ezzel magára vállalva az összes felelősséget, aprópénzért. Nagy kockázat, kis fizetségért cserébe. Nem érdekelt a dolog, és mivel nekem is ugyanezt a melót ajánlotta fel a fickó, örömmel vetettem bele magam a veszélyes feladatba, szó nélkül otthagyva az otthon biztonságát. Keményen dolgoztunk, és jók voltunk abban, amit csináltunk. Ha gázos volt a szitu, soha nem vállaltunk fölösleges kockázatot, vagy a pénzt, vagy a drogot, mindig épségben leszállítottuk Őrangyalnak. Neki feleltünk, az ő beosztottjai voltunk. Nála magasabb rangú emberrel csak elvétve találkoztunk, konkrétan azt sem tudtuk, hogy hányan állhatnak felette. Haza nem látogattam, hírt is csak ritkán adtam magamról, egészen addig, amíg apám halálhíre el nem jutott hozzám, megbízható forrásokon keresztül. Attól kezdve folyamatosan én gondoskodtam anyámról, mármint ami a pénzügyi helyzetét illeti, viszont ezután sem nagyon néztem feléje. Mondhatnám, nem akartam őt bajba sodorni, de az igazság az, hogy tudtam, ő egy teljesen más embernek hisz engem, valakinek, aki nem vagyok. Még ha véráztatta pénzből is, de mindig megadtam neki mindent, miután az öreg elment. Bűnös úton szereztem, eladtam érte a lelkemet, de szükség volt arra a jövedelemre. Úgy voltam vele, hogy majd az én lelkiismeretem bűnhődik érte, neki meg nem kell tudnia arról, hogy mivel is foglalkozom. Valamilyen szinten büszke voltam magamra, nem sokan mondhatták el, hogy a mi környékünkről kitörtek. Néha küldtem levelet, amiben kitalált életemről meséltem neki. Megnyugtattam, hogy minden rendben van velem, jól megy sorom, de a munka miatt nem tudom meglátogatni őt. Azt hitte, ingatlanügynök vagyok a fővárosban. Erős asszony volt, olyan típus, aki a jég hátán is megél. Tudtam, hogy nem lesz vele gond, még apám nélkül sem. Szerették az emberek, mindig volt társasága. Amíg abban a cipőgyárban dolgozott, ő volt a munkások szócsöve. Mindig, amikor el akartak érni valamit - fizetésemelést, jobb körülményeket, több szüntetet -, őt kérték meg, hogy tolmácsoljon a főnökség felé. Akaratos személyiségének köszönhetően mindig, mindent elért náluk. Ugyanígy volt apámmal is, gyakran mondta az öreg:
- Nem én vettem el anyádat, hanem ő engem. Kinézett magának, mint a piacon egy érett, jól megtermett görögdinnyét, és hazavitt. Alkudni is próbált apámékkal, hogy csapjanak hozzám egy kis kezdőtőkét is, ha már házat nem tudtak adni, de végül csak magunknak kellett megdolgoznunk mindenért, amink most van.
Mindig jó érzéssel töltött el, amikor az öreg szavaira gondoltam, a legkeservesebb időszakokban is jókedvre derítettek.

Főleg Gábornál, vagy olcsó motelekben teltek mindennapjaim. Négy év kemény munka után, mivel még mindig nem kaptunk esélyt az előrelépésre, elhatároztuk, hogy rákérdezünk Őrangyalnál a dologra. Jobb beosztást akartunk, megbecsülést, valami keményebbet csinálni, mint addig, és persze sokkal többet keresni.
- Behajtóknak tökéletesek lennénk - ajánlgattuk magunkat neki, ő erre megkért minket, hogy adjunk neki pár napot a válaszra, meg kell kérdeznie a főnököt. Már az is jó jel volt, hogy nem zavart el minket azonnal, bizakodva vártuk hát a napot.
- A főnök látni akar titeket – közölte később a jó hírt.
- Megcsináltuk, tesó - vigyorgott a képembe Gábor, akivel madarat lehetett volna fogatni.
Belül én is együtt örültem vele, de ezt nem mutattam ki, nehogy Őrangyal a gyengeség jelének vélje. Tudtam, hogy Gábornak köszönhetek mindent, amit elértem, és amit a jövőben el fogok, de óvatos voltam vele is, mint mindenkivel. Aki ilyen körökben mozog, sosem lehet elég elővigyázatos, egyszer az szúr majd hátba, akitől a legkevésbé számítasz árulásra. Nem engedtem túl közel magamhoz, nem váltunk igazi barátokká. Ha már az igaz barátoknál tartunk: Tomit azóta nem láttam, amióta otthagytam a sulit. Úgy hallottam, hogy jó munkája van, megnősült, és már második kisfiuk is úton van. Neki ezek szerint bejött az élet, engem kicsit más irányba fújt a szél. Nekem is megvoltak a magam céljai, első lépésnek itt volt már is a főnökkel való találkozó. Remegő lábakkal mentünk felfelé a koszos tömbház lépcsőin, egészen a legfelső szintig.
- Biztos nem itt lakik, csak itt bonyolítja le az üzleteket… végül is, arra tökéletes - gondoltam magamban, miközben a minket kísérő Őrangyal kinyitotta előttünk az ajtót.
- Remélem, legalább egyikőtöknek összejön – mondta alig észrevehető biccentéssel, miközben szemembe nézett, majd bezárta az ajtót.
Ekkor láttam őt utoljára. Hallottam, hogy ráfordítja a kulcsot kívülről, nagyon rossz előérzetem támadt. Gábor ebből semmit sem vett észre, teljesen be volt zsongva, hogy ott volt egy szobában a főnökkel. Belül meglepően nagy volt a tisztaság, akár enni lehetett volna a padlóról is. A terem közepén hosszú, sötétbarna íróasztal mögött fekete színű, forgós bőrfoteljében nekünk háttal ülő emberke arcát nem láttuk, csak jobb kezében füstölgő szivarjára lettünk figyelmesek.
- Szóval ti lennétek azok - mondta nekünk rekedtes hangon, miután lábával megpörgetve foteljét felénk fordult.
Méregetett minket pár másodpercig, majd folytatta:
- Kesztyűs vagyok. Ne kérdezzétek, hogy miért hívnak így, nem szeretek róla beszélni. Szóval azért jöttetek, mert előléptetést akartok. Jól mondom?
Határozott igennel feleltem, miután én is jól megnéztem magamnak. Hátrafésült haja volt, vékony, csontos arca, csókos, lilás ajka. Tekintetében mintha az ördög bújt volna meg, ravasz mosolyától még jobban kirázott a hideg. Gábor csak állt ott megilletődve, láthatóan nagyon izgult, szinte megmukkanni sem bírt.
- Rajta, foglaljatok helyet - mondta a főnök, hirtelen komoly arckifejezésre váltva.
Leültünk mindketten a vele szemben lévő székekre. Az asztal közepére pillantva egy arany markolatú, rendkívül éles pengéjű, hegyes végű, gyönyörű késen akadtak meg szemeim.
- Úgy hallottam, nagyon jó munkát végeztetek az utcán - terelte el tekintetem Kesztyűs a tőrről. - Ami azt illeti, szélesíteni akarom a pénzbehajtó csapatot, épp szükségem lenne egy plusz emberre. Érdekelne a dolog titeket?
Gábor erőt merítve azonnal, határozottan rávágta az igent, én csendben ültem, és vártam, hogyan folytatódik az interjú.
- Nagyon helyes - mondta. - Viszont ahogy ti is hallottátok, csak egy emberre van szükségem.
Gábor arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, Kesztyűs töltött magának egy pohár italt. Az egyik legelegánsabban palackozott Bourbon volt, amit valaha láttam, dugóján nyolc eltérő formában gyártott apró szobrocska volt található. Belül dühöngtem, hogy itt keresztapáskodik nekünk egy nálunk alig idősebb, harmincas alak. Kíváncsi voltam, hogy jutott el idáig ilyen fiatalon. Felállt az asztaltól, magabiztos, lassú léptekkel ment oda a lenti térre néző ablakhoz, kezében a sötétbarna nedűvel. Nekidőlve a radiátornak torkát köszörülte.
- Látjátok azt a kést? - kérdezte a tárgy irányába mutatva. - Körülbelül egyenlő távolságra vagytok tőle. Azt akarom, hogy az egyikőtök megölje vele a másikat - nyögte ki végül eddig ismeretlen hátsószándékát.
Ledermedtünk. Tudtam, hogy itt ma egyikünk életét veszti.
- Ne kérdezzétek, hogy miért akarom, hogy ezt tegyétek. Legyen elég annyi, hogy ez a belépő a családi körbe. Ha úgy tetszik, ez a rubrika a munkaszerződésen, amit a másik vérével kell aláírni.
Gábor szaporán kezdett zihálni, végre ő is ráeszmélt, hogy mibe csöppentünk. Én akkor már rég elhatároztam magamban, hogy a késért fogok nyúlni, még mielőtt ő megtehetné.
- Na, lássuk! Ki a gyorsabb? - hergelt minket cinikus mosolyával. - Ha nem teszitek meg, mindkettőtöket kicsinálom. - Majd meglendítette sötét zakóját, megmutatva ezzel nadrágjába dugott fegyverét.
Belső zsebéből egy fekete bőrkesztyűt vett elő, lassan felhúzta kezeire, ujjainál finoman megigazítgatva azt. Gábor kifakadt, elsírta magát.
- Nem akarok meghalni! Én ezt nem akarom! - ordította, majd felpattant az asztaltól, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. - Nyissátok ki! Nyissátok ki, szemét állatok! - dörömbölt a zárt ajtón ökölbe szorított kézzel.
Tudtam, hogy valaki ott áll kint, Őrangyalra tippeltem. Szinte láttam magam előtt, ahogy a rá jellemző módon komoran néz maga elé, néha lehunyva szemeit, háttal támaszkodva a falnak. Én nem kiabáltam segítségért. Nem lett volna értelme. Tudtam: még ha ő is van kint, biztos, hogy nem fog segíteni. Nem pánikoltam. Ugyanolyan nyugodtan ültem a helyemen, néha Kesztyűs izgatott arcára, néha pedig a késre pillantva. Végül elhatároztam magam, és mielőtt a férfi levadászott volna mindkettőnket, megmarkoltam a gyönyörűséget, aminek következtében egészen hihetetlen érzés kerített hatalmába. Olyan jó volt a kezemben tartani, hogy soha többet nem akartam megválni tőle. Nem volt túl nehéz, épp megfelelő súlyát tekintve. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogy milyen dolgokra lennék képes egy ilyen baráttal az oldalamon... hogy mit tudtam volna a segítségével csinálni Brigi megrontójával. Lassan elindultam Gábor felé.
- Mit csinálsz, Palikám?! - kérdezte tőlem rémülten, taknyos orrát, könnyes szemeit pulóvere ujjába törölte. - A barátod vagyok! Ne csináld! Kérlek!
Könyörgését meg sem hallottam, eltörpült az érzés mellett, ami testemet járta át. Tudtam, hogy már csak percek kérdése, és valami mássá változom. Soha sem feledem szemeit. Mint az antilop, úgy nézett rám, amikor oroszlán áll vele szemben. Érezte, a ragadozó hamarosan széttépi. Még utoljára megfordult, hogy tovább üsse az ajtót, de akkor elkaptam dús, fekete hajánál fogva, és visszahúztam. Talán a sokktól, hirtelen elhagyta teljes ereje, és térdre rogyott előttem. Leguggoltam mögé, tenyeremet homlokára tettem, a másik kezemben lévő kést pedig lassan, mélyen végighúztam annak az embernek a torkán, akinek szüleim után talán a legtöbbet köszönhettem. Vörös vérét nézve, ahogyan egyenesen folyt le végig a pengén, fokozatosan átvette az irányítást fölöttem ez az új, eddig bennem mélyen megbúvó, sötét lélek. Katarzis járta át az egész testemet. Már-már művészinek véltem a kezemben tartott tárgyat ilyen formájában látni, alig volt szívem letisztítani. Kesztyűsre néztem nyugodt, magabiztos tekintettel. Láttam, hogy a korábbi lenéző, kissé gúnyos mosolynak nyoma sincs az arcán. Komoly képet vágott.
- Tartsd meg! A tiéd. Kiérdemelted, ahogy a munkát is - mondta, miután átnyújtottam neki a tőrt, hogy visszaszolgáltassam azt.
Éreztem, hogy kivívtam a tiszteletét, és egyben kíváncsivá is tettem. Meg akarta ismerni ezt a valamit, ami előtört belőlem, de ugyanakkor szemmel láthatóan tartott is tőle. A sötétség kiegészített, visszakaptam tőle valamit, amit már nagyon, nagyon régen elvesztettem; úgy tizenhárom évesen, egy reményekkel teli nap rémálomba fulladt délutánján.

3. rész  

Az elkövetkező évek nagyon gyorsan mentek el. Ugye, hogy repül az idő, ha azt csinálja az ember, amit szeret? Én imádtam a munkámat. Hamar bebizonyosodott, hogy én vagyok a legjobb benne. Élvezettel hallgattam, amikor a kollégák rólam beszéltek. Előfordult, hogy elég volt megemlíteniük a nevem az ügyfélnek, és az máris perkált. Nagyon szép hírnévre tettem szert, aminek köszönhetően balhé, vérontás nélkül, nyugodtan tehettem a dolgomat. Rettegtek tőlem az emberek, és ezt maximálisan kihasználta Kesztyűs is. Idővel megbízott a csapat vezetésével. Ahogy visszahallottam, olyan eredményes munkát soha nem végeztek még azelőtt. Közvetlenül vele csak nagyon ritkán találkoztam, de mindig értem küldte az embereit, ha valami komolyabb dolog volt terítéken. Annyit azért megtudtam róla a szóbeszédek által, hogy miért az a neve, ami. Az a hír járta, hogy sohasem volt hajlandó bepiszkítani kezét, ezért mindig, csak és kizárólag bőrkesztyűjében végezte saját maga a feladatot. Valami gyerekkorára visszavezethető, különös tisztaságmániával, betegségektől való túlzott félelemmel magyarázták a jelenséget. Ritkán fordult elő ugyan, de amikor valaki olyat kellett kiiktatni, aki számára valamilyen okból különleges volt, azt mindig saját maga csinálta. Olyankor mindig az illető szemébe nézett, és kertelés nélkül, őszintén elmondta, hogy mit fog vele tenni, és miért nincs más lehetősége. Egy féreg volt, erre hamar rájöttem, de jólesett, hogy számításba vesz. Egyébként úgy véltem, hogy rászolgált a pozíciójára. Néha túlzó óvatossága, szükség esetén hideg, rémisztő kegyetlensége, ravasz észjárása, mind-mind alkalmasnak tették rá. Miután azon a bizonyos napon megkaptam tőle a munkát, megtudtam, hogy Gáborra egy kisebb betörési ügyet kent rá, mentve ezzel saját irháját, mielőtt elvezettek volna hozzá a szálak. Hogy is szokták mondani? Ja, igen: a halott nem beszél. Összeállt bennem a kép, rájöttem, hogy miért abban a koszos lakásban fogadott minket aznap. Valószínűleg csak nem akarta bemocskolni saját otthonát, miután eleve tudta, hogy mi fog történni az állásinterjún. Két legyet ütött egy csapásra aznap; lett egy holttest, amire szüksége volt, én pedig szolgálatába álltam. Gyűlöltem és egyben tiszteltem is, amiért ilyen, és ehhez hasonló eszközöket alkalmazva kelt félelmet az emberekben. Gyűlöltem magam, amiért egyre jobban akartam hasonlítani rá, még egy ugyanolyan A4-es, fekete Audit is beszereztem. Meg tudtam volna ölni, de egyben rajongtam is érte. Amikor hívott, mindig azonnal ugrottam, mint egy jó kiskutya. Amikor megbízott valami behajtáson kívüli, extra dologgal, akkor úgy éreztem, hogy megbecsülnek. Nem túl gyakran, de néha előfordult, hogy újra ölnöm kellett. Olyankor voltam igazán elememben, szinte lángoltam, amikor újra belemárthattam kiéhezett barátomat egy élettel teli testbe, hogy kioltsa azt. A megerősödött, bennem lévő sötétség, mint drogos, aki megkapta napi adagját, csak úgy duzzadt, növekedett azokon a napokon. Egyedül ezeknek a pillanatoknak éltem, még a már korábban szóba hozott apám halálhíre sem térített jobb belátásra. 

Szórakozni nem jártam, nekem a munkám volt a kikapcsolódás. Mégis, Bodnár Andival egy hangulatos kis csehóban ismerkedtem össze, ahova munkatársaim kitartó invitálására mentem el végül, beadva derekamat. A fekete hajú démon igazi vadmacska benyomását keltette bennem. A pult mögül, a vendégek bunkó megjegyzéseire fittyet hányva, gyakran odapillantott felénk, tekintetével az enyémet keresve. Formás idomait, topjából kibúvó vékonyka, nap barnította vállát fürkészve, váratlanul Brigi képe jelent meg előttem. Andi pont az ellenkezője volt; Brigi ártatlan, szerény jelleméhez képest, ő maga volt a sátán kurvája. Amikor észrevette, hogy hazafelé készülődünk a srácokkal, gyorsan odajött hozzám, s édes hangján fülembe súgta:
- Egy óra múlva végzek. Nincs kedved megvárni?
Intettem a fiúknak, hogy menjenek nyugodtan, én bizony nélkülük folytatom ezt az érdekesnek ígérkező estét. Mosoly kísérte kacsintásokkal, hüvelykujjuk szolid felmutatásával jelezték felém, hogy a legjobbakat kívánják nekem, mielőtt kiléptek a szórakozóhely ajtaján. Odaléptem a pult mögött serényen poharakat mosogató lányhoz, aki már legszívesebben bezárta volna a helyiséget. Kiderült, hogy bukik a rosszfiúkra, mindig is vonzotta bennük valami. Amíg a többiekkel beszélgettem, el-elcsíphetett néhány mondatot, amiből világos lett számára, hogy egy nem is akármilyen ül a kocsma vendégei között. A kis szöszi óta nem éreztem magam ilyen jól nő társaságában, igaz nem is adtam magamnak erre sok lehetőséget. Persze egy-két éjszakára mindig találtam magamnak partnert, egy ideje nem voltam már rászorulva a filléres ribancokra. Úgy állt a dolog, hogy Andi is egy lesz a sok közül. Segítőkészen összeszedtem az üres üvegeket, poharakat az asztalokról, miután lassan elfogytak az emberek, óvatosan siettetve kicsit a „Zárva” tábla előkerülését, oda figyelve persze, hogy le ne bukjak a lány előtt. A nők nem szeretik, ha túl látványosan loholsz utánuk. Ő is nagyon be volt már zsongva, olyannyira, hogy végül bepakolta a mosatlant a hátsó konyha mosogatójába, és húsz perccel hamarabb bezárta a csehót. Régi, rozzant, sötétzöld Skodájával hamar odaértünk külvárosi, lepukkant albérletébe. Felérve a lakásba félretettem udvariasságomat, és nekiestem. Ő sem szégyenlősködött sokat, minden apró vágyunkat kiélhettük egymáson, amik között volt néhány betegesebb is. Tökéletesen illettünk egymáshoz ilyen szempontból. Első éjszaka ide vagy oda, érzelmek is előkerültek az együttlét során. Legalábbis én valami mást kaptam, mint az eddigiektől. Valamit, amit még soha nem éreztem. Talán akkor lehetett volna ilyen, ha aznap Brigivel jól alakul, és együtt maradunk. Kár volt már ezen rágódni. Ott feküdt mellettem egy gyönyörű nő, aki egy éjszaka alatt megmozgatta rég élettelennek hitt szívemet. Éjjeliszekrényén elhelyezett órájára nézve magamhoz tértem az álomból, mely az éjszaka hatása volt.
- Francba! Elkések - szentségeltem, amit Andi is meghallott.
- Jól el…hmm…vertük az időt, ugye? - kérdezett nevetve.
Jó kedve rám is átragadt, és nem foglalkoztatott különösebben, hogy nem leszek pontos. Soha nem késtem addig egyik melóból sem. Nem szerettem volna, hogy változzon a srácok rólam kialakított képe, de azt a momentumot, akkor sem cseréltem volna el semmire.
- Látlak még? - kérdezte, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Sóvárgó tekintetével szinte kihúzta belőlem az igenlő választ. Meg akartam ismerni ezt a lányt, érdekesnek találtam.  A megadott helyszínre érve a fiúk viccelődtek egy keveset az esti társaságomra utalva, végül kiszedték belőlem, hogy a tegnapi pincérnővel voltam.
- Lám, lám! A főnök is ember - kóstolgattak, még a határon belül. Azt nem szerették volna átlépni. Tudták, hogy akkor elszabadul a pokol. Igen, főnöknek hívtak. Sosem mutattam ki feléjük, de nagyon jólesett, hogy így követnek engem, főleg annak tudatában, hogy honnan is indultam. Biztosra nem tudtam, de talán voltam olyan népszerű, hogy akár magát Kesztyűst is letaszíthattam volna a trónjáról. Egy időben eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen is lenne a csúcson állni, ezekben a napokban azonban valami kezdte elvonni a figyelmemet, nem csak erről, hanem a melóról, a napi teendőkről is. Sokat jártam el Andihoz, rövid idő után úgy éreztem, szinte teljesen kiismertem, tudtam, mire vágyik, és meg is tudtam neki adni azt. Egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy ez a kapcsolat tartós legyen. Az iránta érzett vonzalom, a hozzá való ragaszkodás folyamatosan homályosította el a munkába vetett, megalkuvást nem tűrő erőfeszítéseimet. Hűséges barátomat, korábbi átalakulásom leírhatatlan érzésének emléktárgyát, késemet is elraktam íróasztalom legfelső fiókjába. Észre sem vettem, hogy lassan elveszítem embereim belém fektetett bizalmát. Nem tették ugyan szóvá egyre gyakoribb pontatlanságaimat, egyre erősödő nemtörődömségemet, de ugye az ördög sosem alszik. Tévedtem, amikor azt hittem, a tőlem való félelmük nagyobb hatással van rájuk, mint Kesztyűs tiszteletet parancsoló tekintélye. A legjobb napjaimon rajtam lassan fokozatosan eluralkodó sötét fellegeket, Andi valósággal vissza, letolta torkomon keresztül a gyomromba, olyan mélyre, hogy azt hittem, többet elő sem kerülnek. Visszaváltoztatott, elhomályosult emberi érzéseim újra előjöttek. 

Mondanom sem kell, a nőket nehéz kiismerni, szinte lehetetlen vállalkozás. Tervezgettem, még anyámhoz is el akartam vinni, hogy bemutassam neki. Amikor felhoztam neki a dolgot, az valósággal sokkolta.
- Figyelj édes! Én azt hittem, ami köztünk van az egészséges szex, nem több. Én nem tudtam, hogy te ezt komolyan gondolod.
Mint derült égből villámcsapás, úgy csapott fejbe, amikor közölte velem.
- Ne érts félre - folytatta. - Nagyon rendes ember vagy, törődsz velem. Csak még nem is gondolkodtam ilyesmin, érted? Nem is ismersz. Én sem ismerlek téged.
Megpróbáltam alkalmazni rajta a munkában hatékonyan használt meggyőző képességemet, de nem működött ugyanúgy. Egyébként abban is igaza volt, hogy nem ismer engem. Természetesen nem meséltem neki a munkámról, csak annyit tudott, hogy benne vagyok egy-két dologban, de semmi komolyra nem gondolt. Addig beszéltem neki, már-már rimánkodtam, hogy végül így szólt:
- Rendben, Pali, figyelj! Szeretném, ha ma este velem jönnél. A szüleimhez megyek, mutatni akarok valamit.
Elképzelni sem tudtam, hogy mit akar, de biztató volt, hogy legalább nem hajtott el.
- Van autód? - kérdezte. - Látod, még ezt sem tudom rólad - állapította meg. 
- Akkor azzal megyünk - közölte, miután elmondtam neki, hogy van kocsim. Kigubbadtak szemei, mikor meglátta a fekete gyöngyszemet, de nem kérdezősködött, csupán az irányt mondta, hogy merre menjünk. Egy még Mátészalkához tartozó, kieső, csendes utcán szólt, hogy álljak meg.
- Látod őket? - kérdezte, ujjával a szemben lévő ház udvarán tartózkodó idős párra, és a mellettük látható homokozóban vidáman játszó kis, szőke tökmagra mutatva. - Ők a szüleim. És… az a kisfiú az én kis Petikém - vallotta be kissé nehézkesen. - Látod? Én megmondtam, hogy nem ismersz. Most mi lesz? Gondolom, menni akarsz.
Ledöbbentett, hogy ekkorát tévedtem, szavaim elakadtak.
- Sajnálom - csak ennyit bírtam kinyögni.
- Akkor én most kiszállok, te pedig menj szépen haza - mondta Andi.
Mire feleszméltem, már csapódott is a kocsiajtó. Mikor elhajtottam, a visszapillantóban megláttam, milyen őszinte szeretetet sugároz kisfia felé. Szerencsés az a gyermek, akinek ilyen anyja van. Nekem is ilyen anyám volt, és apámra sem lehetett egy rossz szavam sem, mégsem tudtam élni a szegényes, de biztos családi háttér adta lehetőségekkel. Hazaérve a város közepén található luxuslakásomba, vegyes gondolatok futottak át agyamon. Tépelődtem egész éjjel, sőt, az elkövetkező pár napban sem tudtam pihenni, vagy épp a munkára koncentrálni. Még a telefonhívásokra sem válaszoltam. Sajnáltam Andit, de ugyanakkor tiszteltem is azért, amiért keményen dolgozott, hogy kisfiának jobb legyen, ha már apát nem tudott neki biztosítani. Nem magáért gürcölt abban a koszos csehóban, az biztos. Amikor újra elmentem hozzá a munkahelyére, kérdéseimre válaszolva elmondta, hogy Petike édesapja nem sokkal a születés után lelépett, csakúgy, mint anno Tomi barátomé. Egy darabig egyedül nevelte átlagsúly alatt született kisfiát, de nagyon nehezen boldogult, így később a szülei segítségére támaszkodva próbált megadni a vékonyka gyermeknek mindent, amire szüksége volt. Végül a kétségeket legyőzve, komoly elhatározásra jutottam. Elmondtam Andinak, hogy nagyon rossz dolgokat tettem életem során, előfordult, hogy jó emberekkel is. Elmondtam neki, hogy a vele töltött idő visszahozta az örökre eltávozottnak hitt emberségemet. Úgy nő még soha sem nézett rám, mint ő, amikor megkértem, hogy költözzenek hozzám. A hála mellett meghatódottságot is felfedezni véltem csillogó tekintetében, ami jobban ragyogott, mint aznap, amikor megláttam őt. Először meglepettnek tűnt, de aztán szép lassan ráébredt: Talán ez az utolsó alkalom, hogy legyen még komoly férfi az életében, s hogy lehet még esélye a szerelemre, amiről már teljesen lemondott. Nem utolsó sorban pedig kisfiának is juthatna egy afféle apapótlék. Kilépve a kocsmából az egyik kolléga komor arca fogadott. Lekezelően beszélt velem, úgy, ahogy előtte még sohasem merészelt. Azt mondta, hogy a Kesztyűs látni akar. Elhajtottam, mondván:
- Van fontosabb dolgom is, majd felkeresem, ha lesz egy kis időm.
Baljósan rázva fejét ült vissza mellette parkoló járművébe, majd elhajtott. Andi először járt a lakásomon, amikor az ott őket fogadó körülményeken álmélkodva beköltöztek. Kész voltam sajátomként felnevelni a már kétéves, egyre jobb súlyban díszelgő, jóképű kis krapekot. Tele voltam reménnyel, tervekkel, elkezdtem lerakni egy ígéretes, családi jövőkép alapjait. Petike, megérezve a számára átalakított szoba elhelyezkedését, leugrott anyja öléből, és benyitott új otthonába. Öröm volt nézni, ahogy egyik percről a másikra kisajátítja magának a lakot, majd új, terepjáró alakú kiságyán ugrálva jelezte felénk elégedettségét.
- Hát nem olyan, mint egy kis herceg? - kérdezett engem, szemét büszkén a korábban vásárolt játékokkal foglalkozó Petikén tartva. - Szoktam neki mondogatni, hogy ha felnő, olyan lesz, mint a mesebeli szőke herceg a fehér lován… igaz, a fehér paripa helyett egyelőre csak egy takonyzöld 120-as áll rendelkezésre - vette viccesebbre a figurát, akaratlanul is eszembe juttatva ezzel jó apámat - Isten nyugosztalja! -.
- Én majd gondoskodom rólatok. Megígérem! Soha többé nem kell nélkülöznöd, vagy elszakadnod a fiadtól - adtam neki még több okot az örömre.
- Szeretlek - súgta oda nekem mézédes csók kíséretében. Én is hasonlóképp éreztem, melyet mintha szavak nélkül is megértett volna abból, ahogyan ránéztem. Boldogságom csúcspontját az jelentette, amikor Petike néhány nappal később már saját apjának szólított engem.

4. rész

Mire berendezkedtünk és elvégeztük a szükséges átalakításokat a mindhármunk igényét megfelelően kielégítő otthon érdekében, végre elérkezettnek láttam az időt, hogy bemutassam őket anyámnak, ahogy előtte ő is bemutatott engem szüleinek. Velük egyébként én is hasonló szimpátiába kerültem, mint végül ő anyámmal. Rendes, dolgos embereknek tűntek, akiknek mindennapi gondjaik mellett nem okozott nehezére segíteniük kétségbeesett lányukon. A rólam felvetődött kérdésekre persze barátnőm is betanulta a már anyámnak beadott mesét, így mindkét oldalon nyugodtak maradhattak a kedélyek. Annyival színesítettük ki, hogy a fővárosból visszatérve Mátészalkán vettem magunknak lakást. Annyira el voltam foglalva a boldogságommal, hogy még az utca végén gyanúsan parkoló, sötét színű Mercedest sem vettem észre, mikor megérkeztünk gyerekkorom színhelyére. Mifelénk nem sűrűn lehetett látni luxusautót. Korábban biztos, hogy nem kerülte volna el a figyelmemet egy ilyen dolog, de ekkor túl sok mindenen járt az agyam. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nekem is nagyon hiányzott már jó anyám, hisz régen láttam szegényt. Andival nagyon hamar megtalálták a közös hangot. Jól tartotta magát, nem látszott rajta az egyedüllét, de a jó hírek és a tudat, hogy ezentúl gyakrabban látogathatjuk, láthatóan feldobták. Nagyon megörült a látogatásnak és hogy ilyen rendes lány lett a társam. A konyhában leültünk az étkezőasztalhoz tartozó faszékekre, melyeket még apám készített saját kezűleg. Elég ingatag állapotban voltak, de még a célnak éppen megfeleltek. A hazai ízekben gazdag, ízletes tyúkhúsleves és juhtúrós sztrapacska elfogyasztása után buzgón osztottuk meg vele jövőbeni terveinket, közös céljainkat.

A régi, boldog, tizenhárom éves korom előtti családi perceket idéző nap után visszatértünk saját, kisvárosi életünkbe. Miután Petike elaludt, elvittem Andit, hogy végre beadja a felmondását. Záráskor a főnöke mindig bent tartózkodott, én pedig nem engedtem, hogy tovább húzzuk a dolgot, minél előbb kint akartam őt tudni arról a lepratelepről.  Mivel az illető még nem volt bent, várni kényszerültünk. Odaléptem a terem sarkában heverő ócska zenegéphez, keresgetni kezdtem a számok között.
- Mire készülsz? - kérdezte Andi mosolyogva.
Én tovább keresgéltem, mire végre megtaláltam nagy kedvencem, Johnny Cash számait benne.
- Nem! Most valami másra vágyom… áh, meg is van! Ez jó lesz - rikkantottam fel, amikor kicsit lejjebblapozva megpillantottam Carlos Gardeltől a Por Una Cabezát.
Furcsálltam, hogy egy ilyen zene is megtalálható volt a gépben, de ez nem gátolt meg abban, hogy táncra perdítsem a lányt. Ez volt az első alkalom, hogy előjött egy kedves emlék Brigivel kapcsolatban, ez volt ugyanis az a szám, amire olyan jók voltunk együtt annak idején. A múltat félretolva, a jelenre koncentrálva lépegettem ritmusosan a zene lüktetésére, Andi meglepően ügyes partnernek bizonyult. Még az eddiginél is jobb kedvre derítette, hogy felfedtem előtte számára eddig ismeretlen, tánchoz való tehetségemet. Talán ekkor hódítottam meg végleg a szívét, ha volt még benne egyáltalán bármilyen kétely. Ahogy befejeztük, meg is érkezett a hely tulajdonosa, Andi főnöke, az alacsony, kissé túlsúlyos, kopaszodó László. Sokat nem beszélt róla addig, de elsőre barátságos, rendes ember benyomását keltette. Miután közöltük vele látogatásunk célját, sajnálkozva ugyan, de helyeselve fogadta el a döntést. Behívta Andit a hátsó irodába, hogy átfussák a szerződés, munkaviszony befejezésére vonatkozó részét, majd aláírják a szükséges papírokat. 

Mivel lassan már a sörről is teljesen lemondtam, egy csésze kávé előtt üldögélve várakoztam. A kintről beérkező fényszóró ereje elvakított egy pillanatra, majd amikor azt lekapcsolták, az ismerős motorbúgásra lettem figyelmes. Ismertem a hangot, hisz az én autóm is ilyet ad ki.
- Istenem! Csak nem? - hasított belém a gondolat, miközben azon agyaltam, vajon ki érkezhetett.
A lassú léptek okozta cipőkopogástól görcsbe rándult a gyomrom, amint azok egyre közelebbinek hallatszottak. Amikor végre kinyitódott az ajtó, először a kilincsre pillantva a fekete bőrkesztyű fedte kezet láttam meg. Pár másodperccel később már ott állt velem szemben a férfi, akinek jelenlétére a legkevésbé volt szükségem; Kesztyűs.
- Szervusz, Pali! - üdvözölt, miután alaposan szemügyre vett, és körülnézett a teremben.
Próbálta leplezni a dühöt, melyet érzett, de én jól tudtam, hogy nem egy baráti látogatásra jött. Persze, hogy tudtam, hisz ekkor már a rajtam fokozatosan eluralkodó félelem kitisztította látásomat. Igen, féltem, mert már volt veszítenivalóm.
- Beszélnünk kellene. Nem gondolod? - kérdezte a rá oly jellemző gúnyossággal, miután közelebb lépett asztalomhoz.
- Adhatok valamit inni? - kérdezte tőle a műszakban lévő pultos lány, mielőtt még közelebb került volna.
Kesztyűs ördögi tekintete végre lekerült rólam, még ha csak ideiglenesen is.
- Ugyan, kedves… maga nem - felelte, majd a pult irányába indult, odaérve be is ment mögé.
A lány nem tudta, hogy mi történik, megrémülve már Lászlónak akart kiabálni.
- Szabad lesz? - kérdezte udvariasan a lánytól, mielőtt az megtehette volna, s rámutatott a mosogató mellett elhelyezett szivacsra és szerre, miután kezébe vett egy üres poharat.
- Persze - dadogta az alkalmazott, majd tágra nyílt pupillákkal szemlélte, amint a férfi jó alaposan újra elmossa az elvileg tiszta kelléket.
- Bocsásson meg hölgyem, nem szoktam ilyen helyekre járni - kért elnézést a nőtől a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel.
Savanyú képpel vette tudomásul, hogy nem kapható Bourbon a csehóban, végül töltetett vele az egyik polcon található olcsó whiskyből. Hirtelen újra felém fordult, s kezében az itallal elindult irányomba.
- Itt biztos nem úgy mossák el, mint otthon nálam - jegyezte meg, majd lehuppant velem szembe. - Na, mondd! Mi ez az egész? Mi van veled a melóban? Úgy hallottam az a nő elveszi a józan ítélőképességedet - vágott bele mondanivalója közepébe hirtelen.
- A nő és a munka két külön dolog. El tudom…
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, és mérgesen közbevágott:
- Elég! Idefigyelj! Jó munkát végzel nekem, nagyon értékes vagy a számomra. Ugye nem képzeled, hogy hagylak lelépni csak úgy?!
Egyre jobban féltem, rá kellett jönnöm, hogy lelepleződtem előtte. Még ki nem mondott terveim is nyitott könyvek voltak a számára. Próbáltam tagadni, de átlátott rajtam.
- Ha egyszer bent vagy, nem tűnhetsz el szó nélkül! Nem engedlek el, világos?! Mi vagyok én, a kurvád?! Az vagyok?! Ne haragíts magadra! - kelt ki magából teljesen, én továbbra is csak ültem, és egyre kisebbnek éreztem magam.
- Nem válaszolsz, ha hívlak? Mit képzelsz magadról?! A kis ribancoddal bánhatsz így, de velem nem! - dühöngött tovább, a kezében lévő poharat majd összeroppantva.
- Édes, ki ez az ember? - terelte el hirtelen mindkettőnk figyelmét Andi kérdése, miközben ijedten nézett rám, egyedül kilépve az irodából.
- Csak nem? Hát ő lenne az! - mondta Kesztyűs valamivel higgadtabban, mielőtt én megszólalhattam volna, majd felpattant, és odalépett a nőhöz. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam - nyújtotta oda neki a továbbra is bőrben izzadó jobb kezét. - A barátja munkaadója vagyok, a nevem Pásztor Ottó.
Akkor hallottam először az igazi nevét, már ha tényleg az volt az. Kegyetlensége és hidegvére ellenére őszinte ember hírében állt. Néha fájóan is az volt. Már azt vártam, hogy mikor közli velünk: a játéknak vége. Andi láthatóan megrémült, félve nyújtotta oda kacsóját a tenyérbe mászó képpel őt szinte pislogás nélkül méregető férfinak.
- Sokat hallottam már kegyedről, már ha ön az, Andrea. 
A lány biccentett.
- Persze nem Palikától tudok önről, ő mostanában nem beszélget velem. Legalább is nem eleget. Ugye haver? - szegezte nekem a kérdést.
Végre feleszmélve a sokkból megembereltem magam, felálltam, és elhúztam Andit a mindenki másban is félelmet keltő férfi közeléből.
- Takarodj innen! Takarodj, és hagyj minket békén! 
Kesztyűs meglepődött, miután meghallotta goromba elutasításomat.
- Még látjuk egymást - szólt oda nekünk, mielőtt mindkettőnknek dobva egy-egy vészjósló pillantást távozott a bejárati ajtón.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte szerelmem ideges hangon, könnybe lábadt szemekkel.
- Majd elmondom, most tűnjünk innen!
Az értetlenül álló néhány vendéget és a pultos csajt válasz nélkül hagyva kisétáltunk az épületből, és beültünk a kocsiba. 

Tudtam, hogy cselekedni kell, és nincs idő alaposan átgondolni a dolgokat. Tudtam, hogy azonnal le kell lépnünk, mert ezt nem fogja annyiban hagyni. Egy újabb, végzetes tévedés lett volna tőlem, ha azt hiszem, van még kiút ebből a szituációból.
- El kell tűnnünk! Méghozzá ma éjszaka - jelentettem ki a továbbra is könnyező Andi faggatására reagálva, közben a kormány mögött az utat figyeltem.
Pityergése folyamatosan alakult át zokogássá, mikor felfogta: barátja bizony véresen komolyan beszél. Nem árultam el neki részleteket, viszont el kellett mondanom, hogy akár az életünk is veszélyben lehet. Persze tudtam jól, hogy pontosan ez a helyzet.  
- Rendben, de mi lesz a szüleimmel? Őket is vinnünk kell! - közölte velem dadogva az észérveket, aminek következtében újabb felismerést tettem:
Jó ideje figyeltethetett már Kesztyűs. Mi van, ha anyámhoz is követtetett minket?
Elborzadtam. Bepánikoltam, de egy ideiglenesen működni látszó tervecskét sikerült összehoznom a pillanat hevében:
- Oké, jól figyelj! Te itt most kiszállsz, és fogsz egy taxit. Hazamész, összepakolod a legszükségesebb holmikat, felkapod Petikét, beültök a kocsidba, és elmentek a szüleidhez. Ott találkozunk. Miután felvettem anyámat, azonnal odamegyek.
Átgondolva, a házak területi elhelyezkedése szempontjából ez volt a lehető leggyorsabb útvonal, hogy minél előbb elindulhassunk. Arra gondoltam, hogy felmegyünk a fővárosba, minél messzebb a veszélytől. A pénz mindenesetre nem jelenthetett akadályt. Mivel minden perc számított, nem engedhettük meg magunknak, hogy szépen felszedjünk mindenkit Mátészalkán, aztán elmegyünk anyámért Csengerbe, ami egy jó negyvenperces autóút volt, ráadásul a keleti irányba. Az nem működött volna. Ki kellett használnunk az esélyét, hogy Kesztyűs talán vár még egy-két napot, mielőtt valami radikálisat csinál, és minél előbb kereket kellett oldanunk. Andi reszketve vette tudomásul, hogy el kell szakadnunk egymástól, de egyetértett velem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer menekülni fogok. Attól keményebb voltam. Minden megváltozott. Már rengeteg veszítenivalóm volt, komoly tétje a menekülési akciónak. Gyors csókváltás és ölelés után ideiglenesen búcsút vettünk egymástól.
Olyan gyorsan vezettem, amennyire csak lehetett, érkezésem előtt felhívtam anyát, hogy készüljön el, velem kell jönnie. Azt már csak odaérve kötöttem az orrára, hogy valószínűleg mind veszélyben vagyunk az én hibámból, és ezért ébresztettem fel az éjszaka közepén. Bővebb magyarázatot nem adtam neki, mondván majd később mindent részletesen megbeszélünk. Bevágtam a csomagtartóba a szakadt kis bőröndöt, amit még azelőtt elvettem tőle, hogy befejezhette volna a pakolást.
- Mibe keveredtél, drága fiam? - adott hangot aggodalmának elpityeredve, de választ nem tudott már belőlem kihúzni.
Vezettem visszafelé, idegességemben nagyokat nyelve. Próbáltam hívni Andit, hogy hol tart, de valamiért nem vette fel a telefont többszöri próbálkozásra sem. Rápillantva az órára tudtam, hogy már rég az szüleinél kéne lennie, így hívtam őket. Második hívásomra végre valaki felvette a kagylót:
- Ki az ilyenkor? - szólt bele az álmos, női hang.
Mint édesanyjától megtudtam, Andi nem járt náluk, és nem is telefonált. Reszketve gondoltam arra, hogy talán valami baj történt. Úti célt változtatva jobbra fordultam a nagy körforgalomnál a megbeszélt helyre vezető egyenes út helyett, és saját otthonunk felé vettem az irányt, édesanyámmal az anyósülésen. 

Miután megérkeztünk, leparkoltam az épülettől kicsit messzebb, hogy fel tudjam mérni a terepet. Anyám folyamatos kérdezgetése kezdett igazán idegesíteni. Miután emeltebb hangon leteremtettem, mondván, most nincs időm a nyavalygását hallgatni, végre elcsendesedett. Láttam, ahogy a bejárattal szemben parkoló Skoda ott állt nyitott első ajtóval. Összeszorított fogakkal, óvatosan közelítettem meg, miután nyomatékosan megkértem anyámat, hogy csendben várjon meg a kocsiban. Benéztem a jármű ablakán, de senki sem tartózkodott benne. Csupán az egyik nagyobb méretű utazótáskánkat találtam meg a csomagtartóban. Elindultam a lépcsőház bejárata felé, ami egy ajtó által egyenesen vezetett földszinti lakásunkba. A lépcsőn Andi kicsatolódott övtáskáját találtam meg, amint abból néhány dolog kihullva hevert a hideg járólapon. Gyomromat a torkomban éreztem, izzó feszültség szaladt át az egész testemen. Ezek szerint mégsem ismertem ki elég jól Kesztyűst. Egyik embere már várhatott ránk, bár valószínűbbnek tartom, hogy ő maga is ott volt. Ellentétben azzal, ahogy gondoltam, azonnal le akart csapni ránk. Én hülye barom meg hagytam, hogy Andi egyedül menjen haza.
- Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy bármi bajuk legyen - fohászkodtam életemben először, mielőtt félve kinyitottam a bejárati ajtót.
Magától az Úrtól kértem segítséget, mert már semmi másban nem kapaszkodhattam meg. Beléptem hát alig pár napja még vidámsággal, nevetéssel, lázas tervezgetéssel hangos otthonunkba, ami már a legkevésbé sem hasonlított a felemlegetett képre. Szürke volt, még a színes falak, bútorok is annak tűntek. Az első szoba, ami a belépők elé tárult, a dolgozószobám volt, melynek nyitva találtam ajtaját. Halk léptekkel eljutottam a küszöbig, majd beléptem rajta. Minden ugyanúgy nézett ki, mint ahogy hagytam, semmi furcsaság nem tűnt fel. Egyedül talán az ijesztően komor hangulat volt idegen, melyet az élettelen íróasztal, és a többi szobakellék sugárzott. Kihúztam legfelső fiókját, és kivettem elfeledett barátomat, aki ugyanúgy csillogott, mint korábban. Magabiztosságot adott, megnyugtatott, amint hozzáértem.
- Hahó! Valaki? Drágám, itt vagy? - hívtam kedvesemet hangosan, a folyosón végigsétálva, annak reményében, hogy még mindig készül, és a telefonját csak lenémította, azért nem válaszolt.
Persze, jól tudtam, hogy mindez csak áltatás, de az embernek van egy furcsa tulajdonsága: néha előfordul, hogy nem adjuk fel, a legvégsőkig kitartunk. Akkor is, ha már szinte semmi esélyünk nincs a sikerre.
Én is a legvégsőkig reménykedtem benne, hogy nem esett baja szeretteimnek. Hogy nem kell majd magamat hibáztatnom olyan emberek haláláért, akik nem érdemlik meg azt. A konyhába léptem, és az elém táruló látvány képe beigazolta, amit már rég tudni véltem, csak féltem bevallani magamnak: ott feküdt Andi mozdulatlanul a csempén. Megnéztem a pulzusát, nem volt neki. Közelebb hajolva, nyakán piros csíkot, ujjnyomokat véltem felfedezni. Tehetetlen voltam, túl késő volt bármihez, hisz jó ideje ebben az állapotban lehetett már. Meghalt a nő, aki új értelmet adott életemnek. Furcsamód a tudat, hogy nincs többé, semmi látható, emberi reakciót nem váltott ki belőlem. Nem sírtam, csak álltam mellette percekig szótlanul, mozdulatlanul.
- Kit akartam átverni? - futott át az agyamon.
A családi idill, a nagy tökéletesség csak egy hamis illúzió volt.  
- Miért nem sírok? Mert én egy állat vagyok, azért. Az a valami az igazi énem, amit Andi jelenléte elnyomott bennem. Mi mással lehetne magyarázni érzéketlenségemet? 

Szinte láttam magam előtt, ahogy Ottó ujjhegyeit mozgatja, még mindig fent lévő bőrkesztyűjén keresztül. Tudtam, hogy ő tette, ráadásul saját kezűleg. Petikét végül nem találtam meg, volt tehát még halvány remény arra, hogy a fiú él. A fiú, akinek ártatlan anyját én küldtem a másvilágba. Törni, zúzni, pusztítani akartam. Elhagyva a lakást, öklömmel sorra ütöttem be a lépcsőház falán elhelyezett postaládákat. Ordítottam. Üvöltöttem. Vártam, hogy hátha kijön valaki a lármára, és okot ad rá, hogy belezúzzam a földbe. Dühvel a szívemben, bosszúra éhesen, késemmel zsebemben rohantam ki az épületből, miután senki sem reagált viselkedésemre odabent, és visszamentem a kocsihoz. Odakint már világosodott. Becsaptam mindenkit, köztük szülőmet is, tetteimnek komoly áldozatai lettek. Beülve a járműbe, anyám rémült arca fogadott. Mielőtt bármit szólhatott volna, észrevettem, hogy egy fegyver van a tarkójához szorítva. Meg akartam fordulni, de a hátsó ülésről érkező hang megelőzött:
- Ne fordulj meg! Csak vezess, ha jót akarsz! Majd mondom az utat.
Az egyértelmű utasításra beindítottam a motort, és elindultam.
- A főnök azt mondta, őt is vigyük - mondta a férfi, miután megkérdeztem, hogy nem rakhatnánk-e ki legalább anyámat.

5. rész

Az odafelé vezető úton a hátunknál ülő férfi elfecsegte, hogy Kesztyűs most vitet először valakit saját kéglijéhez. Korábban minimum egy kastélyt képzeltem el otthonának, az illett volna legjobban a személyiségéhez. Ehhez képest komoly meglepetés ért, mikor az embere megállíttatta velem az autót.  Nyugalmat sugárzó, kellemes, nagy családi ház képe tárult elénk, udvarán egy boldognak tűnő középkorú párral, és egy kiskutyával játszó kislánnyal.
- Ez a Kesztyűs háza? - kérdeztem hitetlenkedve, de szűkszavú kísérőnk csak egyenesen mutatott, megadva ezzel az irányt, amerre haladnunk kellett. Szerencsére nem volt elég alapos, elfelejtett megmotozni. Egy ilyen, biztos, hogy a fejébe került volna, ha kiderül. Késem ott pihent kiéheztetve kabátom belső zsebében, csak a megfelelő alkalomra várva. Nehéz volt visszafognom egyre erőteljesebben előkerülő bosszúszomjamat, de meg kellett tennem. Ott volt a tűzvonalban velem jó anyám is, és valószínűleg Petike is valahol a közelben lehetett. Bevitt minket a házba, a nappaliban maga Ottó várt minket, egy csinos, fiatal hölgy társaságában. A nő majd felfalt szemeivel, miközben kacéran mosolygott rám. Ahogy láttam, nem én voltam az egyetlen férfi a teremben, aki hasonló figyelmet kapott tőle, ugyanis az ajtónál álló emberrel is szemezgetett. Nem igazán érdekeltek a körülöttem történő események, csak Kesztyűs mocskos képét láttam, ahogy mosolygott rám és anyámra, mintha csak a család régi jó barátja lenne, vagy egy törődő nagybácsi. Érzéseim csak fokozódtak, amikor jókedvűen beljebb hívott minket, és felajánlotta, hogy reggelizzünk velük.
- Ki a fene maga, és mit akar tőlünk?! Mi baja van magának a fiammal?! - rivallt rá anyám, miután végignézett dühtől vörösödő arcomon.
- Szóval még mindig nem tud édesanyád rólad semmit? Nem mondtad el neki? - kérdezett Kesztyűs, majd anyámra nézett. - Nem kellett őt belevinni semmibe, én csak megadtam neki, amire vágyott. Most viszont én akarok valamit. Azt akarom, hogy velem maradjon. Engedje meg, hogy bemuta…
Az érkező pofon beleszorította a szót a férfiba, anyám még egy köpéssel is megtoldotta váratlan reakcióját. Igaz, arca helyett csak zakóját találta el, de láthatóan ezzel is hatást ért el. Kesztyűs jókedvét arcán kikerekedő undor váltotta fel.
- Ezt azért, mert belevitte a fiamat a rosszba. Az én drága fiamat - magyarázta tettét csillapodni nem akaró vehemenciával anyám.
A férfi benyúlt a belső zsebébe, az onnan kivett selyemszerű kendővel pedig letisztította zakójának bepiszkított részét.
- Dobd ki Judit, légy oly kedves! - mondta a mellette álló lánynak, miután összegyűrve odaadta neki az elhasznált tárgyat. - Idefigyeljetek! Ha nem akarjuk, hogy az éjszakaihoz hasonló dolgok történjenek, akkor le kell szépen ülnünk, és megbeszélni a dolgot - folytatta, izmaim összerezzenését okozva ezzel.
- Mi történt tegnap? - nézett kérdőn anyám előbb rá, majd rám. - Hol van az Andika? - kérdezte rövid gondolkodást követően.
- Hát, ez kezd egyre izgalmasabb lenni, nem gondolod, Palikám? - kérdezett Kesztyűs visszatért jókedvével. - Miért nem mondod el édesanyádnak, hogy mi történt az Andikával? Rajta!
Félően anyámra néztem, és elmondtam neki, hogy Andi meghalt. Habár sejtette, hogy valami szörnyűség történt, elhinni csak akkor tudta, amikor azt saját fia szájából hallotta.
- Nos, a történet úgy kerek, ha elmondjuk, én tettem. Úgy van, saját kezűleg ráadásul. Valamint a hölgy szüleiről is gondoskodtam már - vallotta be Kesztyűs, mintha az a lehető legtermészetesebb dolog lett volna.
- Milyen emberekkel álltál te össze? - nyögte oda nekem anyám lemondóan, majd fejét lehajtva elindult a kijárat felé.
- Hohó, mama! Álljunk meg egy kicsit! Innen addig senki nem megy sehová, ameddig én azt nem mondom! - kiáltott rá anyámra.
Én rettenetesen éreztem magam, egy árulónak. Nem tudtam, mit mondjak. Petike és anyám járt a fejemben, nem akartam semmi hülyeséget csinálni, amíg biztonságban nem tudom őket.
- Nekem maga ugyan nem mondja meg, hogy mit csináljak! Ha meg akar ölni, csak tessék! Ami viszont biztos; egy percig sem maradok tovább egy légtérben ilyen mocskos bűnözőkkel… igen, rád is értem, fiam. Egy ártatlan nő és gyermeke halálát okozni?
Kesztyűs szerencsére jól reagálta le, hogy anyám nem sokba nézi szavait, és intett az emberének, hogy kiengedhetik.
- A fiúnak semmi baja. Nem vagyok gyerekgyilkos - szólt oda még egy utolsó mondatot a férfi a távozóban lévő nőhöz, aki vállat vont, és így válaszolt, mielőtt kilépett volna az ajtón:
- Nehogy azt higgye, hogy ez jobb emberré teszi!
Tudtam, hogy mindenben igaza van, amit a fejemhez vágott, nem volt értelme védekezni. Oda sem köszönt már, csak úgy elment. Tudtam, mélyen csalódott fiában. Valószínűnek tartottam, hogy Kesztyűs, hűen önmagához, semmi nyomot nem hagyott a lakásomban, ezért engedte őt el.
- Próbáltam megteremteni itt egy családias légkört… hát, ez nem jött össze - ironizált Kesztyűs, miután kettesben maradtunk, mert behívott a dolgozószobájába, hogy négyszemközt beszélhessünk.
A bejáratnál pozíciót felvenni készülő emberét elküldte kávészünetre, mondván, nem lesz gond.
- Tudod, nekem nagyon fontos a család, Pali. Azért hoztalak ide anyáddal együtt, hogy ne érezd magad kellemetlenül. Idehoztalak, ahol a saját családom is jelen van.
Beszéde ellenére én csak a kisfiúra tudtam gondolni, de hirtelen melegséget, majd forróságot kezdtem érezni.
- Judittal már találkoztál, ő a kishúgom. Akiket kint láttál, ők a nővérem, Veronika, és az ő családja. 
Valósággal égetett mind a penge, mind a markolat. Szinte mellkasomon éreztem lángjait, melyet kiokádott a tőr.
- Azt akarom, hogy megértsd, miért tettem. A kis barátnődnek mennie kellett. Azért, hogy te velem maradhass. Szükségem van rád, és a képességeidre. Olyan nincs, hogy bent voltál, és most kint akarsz lenni. A tulajdonom vagy!
Azt akarta, hogy döfjek, szúrjak vele. Olyan volt, mint az érkező vándor a hosszú utazásból: éhes és szomjas. Nem, fáradt nem volt. Ereje teljében volt kis barátom, s arra várt, hogy használjam.
- Tudom jól, hogy ez vagy te, Pali. Ez a te világod, és az a nő csak el akart innen szakítani. Onnan, ahová igazából tartozol.
Tudom, mivel akarta, hogy megetessem: egykori tulajdonosa vérére, és húsára fájt a foga.
- Egy szó, mint száz, Palikám, én szeretnélek bevenni a családba, és szeretném ezt hitelesen megtenni.
Az utolsó mondat végül felébresztett ébredő, elborult gondolataimból.
- Hogy, mit akarsz csinálni? Mégis, mire gondolsz? - kérdeztem.
- Gyere, együnk! Mindent megbeszélünk egy kiadós reggeli után.
Kíváncsivá tettek Ottó szavai, így kimentem vele az étkezőbe, ahol már a háromtagú család, és Judit is ott volt.

Valamit nem értettem: ha valóban lelketlen lennék, miért érdekel a kisfiú sorsa? Miért esett olyan rosszul, hogy anyám ekkorát csalódott bennem? Ha viszont én egy érző ember vagyok, lelkiismerettel, akkor miért nem éreztem fájdalmat, amikor Andi meghalt?
Éreztem, hogy valami nincs rendben velem, az őrület határán tengődtem a velem történt események hatására. Olyan volt, mintha egy tűn kellett volna egyensúlyoznom.
Kesztyűs leültetett Judit mellé, ő pedig velünk szemben, a többiek mellet foglalt helyet a nagy, családi étkezőasztalnál. Az étel elfogyasztása közben, ismét elmerengtem. Láttam magam előtt, ahogy előbb megölöm Veronika családját, késztetve ezzel Kesztyűst, hogy végignézze nővére elemi fájdalmát. Ezután rátértem a két megmaradt hölgyre. Hosszú, kínzó halállal segítettem őket tovább, természetesen Ottó társaságában. Ebben a vízióban ő valamiért nem tudott mozdulni, ezért képtelen volt közbeavatkozni. Néznie kellett. Hagytam, hogy lássa, hogyan virgonckodik tőle kapott barátom a családtagjain. Úgy éreztem, túl tökéletes egy ilyen család egy ekkora mocsoknak, nem érdemli meg az ilyen életet. Aztán végül engedtem, hagy élje ki legbetegebb vágyait a főfogáson is. Testemet nem én magam irányítottam, hanem az akkor teljes mértékben rajtam eluralkodott lény. Igen, úgy éreztem, újra előjött, és meg akarja mutatni magát. Mindig is tudtam, ha ő és mocskos barátom egyszer összekerülnének, verhetetlen párost alkotnának. Nem állítaná meg őket a világ összes tetves vadállata, sőt, még a Kesztyűs sem. 
- Szóval a lényeg az lenne, hogy hozzád adnám a húgomat, Juditot feleségül - ébresztett fel újabb elkalandozásomból a mondat.
Amikor körülnéztem, láttam, hogy mindenki elfogyasztotta már a reggelit, csak előttem állt még félig teli a tányér.
- Hogy mi? - kérdeztem egyre jobban visszatérve a valós életbe.
Abba, amelyikbe nem én, nem a kés, és nem is a sötét lelkem volt az irányító fél. Nem. Az még mindig a Kesztyűs volt. A markában voltam.
Ismét Petikét féltettem, miután újra kijózanodtam. Ez megbénított, nem tehettem semmit Ottóval. Sem senki mással. Elfogadtam hát az ajánlatot, ezzel is időt nyerve egy tökéletes bosszúálló terv kidolgozására.
- És, hogy képzeltétek mégis ezt az egészet? Mi lesz a Petikével? Judit, te is akarod ezt egyáltalán? - kezdtem el érdeklődni a részletek iránt.
A hosszú, vörös hajú lány serényen bólogatott, tudtomra adva elkötelezettségét.
- Judit miatt ne aggódj! Annyian kosarazták már ki szegényt, hogy boldogan hozzá megy egy ilyen jóképű, kékszemű, céltudatos férfihoz. Itt fogtok lakni, hogy mindig érezd, a családhoz tartozol. Megtarthatod a lakásodat, ha akarod, de itt kell élnetek, és itt fogjátok nevelni a kis Petikét is. Igen, jól hallottad. Visszakapod őt, épen és egészségesen. Apa válhat belőled. Úgy, ahogyan azt magad is szeretted volna.
Megrökönyödve hallgattam végig Kesztyűs velünk kapcsolatos terveit. Úgy hangzott, mintha már ezt jó előre kitalálta volna. Minden olyan pontos volt, precíz. Valószínűleg Andi belerondított az elképzeléseibe, ezért folyamodott a kiiktatásához. Tudtam, annak ellenére, hogy igent mondtam, mostantól folyamatosan rajtam fogja tartani a szemét. Rafináltabb volt ő annál, hogy csak úgy megbízzon bennem, főleg azok után, ami történt. Így alakult, hogy bosszúm beteljesítése helyett egy családban találtam magam. Egy családban, ami mindentől meg tudott volna védeni, ugyanakkor a legtöbb kárt is tudta volna okozni félresiklott életemben.

Anyámmal nagyon megromlott a viszonyom, nem reagált a közelgő esküvő hírére sem. Az általam küldött pénzeket is mind visszaküldte. Megszűntem számára létezni, de legalább nem tett feljelentést. Valószínűleg nem akarta börtönbe juttatni a saját fiát is, ezért kénytelen volt magában tartani, amit megtudott. Andi halálát betöréses lopás áldozataként könyvelték el, miután ezt a sztorit kellett előadnom a rendőröknek. Petikét a megbeszéltek szerint, ketten nevelgettük. Magát az esküvőt egyébként fél évvel később tartottuk, mert Judit akkor töltötte be a tizennyolcat. Egy újabb reményt adott ez a házasság, énem kezdett kitisztulni, megint háttérbe szorultak az őrült gondoltok, úgy, mint anno Andival is történt. Szerelemről szó sem lehetett, mivel ez egy érdekházasság volt, de legalább valami, ami a valós élethez hasonlított. Persze azt is éreztem, hogy még egy csapást már nem bírna ki a gát, melyet a lény megfékezésére építettem magamban. A fiúnak mindent megadtam, apjaként szerettem, neveltem. Az elején kérdezősködött még az anyjáról, de mivel már korábban is azt hitte, hogy én vagyok az apja, végül beérte az én jelenlétemmel is. Az esküvő napjára már csak nagyon ritkán emlegette fel Andit, annak ellenére, hogy Judit nem bizonyult jó anyapótléknak. Nem tudta, hogyan bánjon egy gyerekkel, hisz maga is szinte az volt még. Nem bántam, hogy egyedül rám szakadtak a szülői feladatok, élveztem minden percet, amit Petikével tölthettem. Úgy gondoltam, ha elég nagy lesz, elmondom neki egyszer az igazat. Miatta csináltam, miatta játszottam a szerepemet ebben a megrendezett világban, amiben élnem kellett. A munkában ismét végeztem a feladatomat, becsülettel. Judittal jól megvoltunk, annak ellenére, hogy sokszor nem bírtam vele együtt lenni éjszakánként, és nem is igazán akartam. Amikor volt, akkor jó volt, de nem volt jó házastársakhoz illő kapcsolat a miénk. A kést természetesen a lenyugodott kedélyek ellenére is, mindig magamnál tartottam. Az esküvő napján Kesztyűs újra alkalmat talált, hogy elbeszélgessen velem. Miután behívott az irodájába, megkérdezésem nélkül kitöltött nekem is egy pohár Whiskyt, a sajátja mellé.
- Na, mi a helyzet testvér? - kérdezett, a szokásos mosollyal az arcán. - Milyen a házasélet első napja? 
Nem tudtam, milyen választ vár tőlem, hisz mindketten tisztában voltunk a tényekkel, nevezetesen, hogy az egészet ő kényszeríti rám. Igaz, ami igaz, nem az első pohárkája volt már az, és nem is a második.
- Mit gondolsz te rólam, Pali?  
Nem tudtam, hogy érti, hát megkérdeztem, mire így folytatta:
- Hát itt ez a ház. A luxusautók. A szivar. A drága ital. Úgy hallottam, olyan pletykák terjengnek rólam, hogy én képmutató vagyok. Hogy túljátszom a szerepemet. Te hogy látod ezt?
Nem válaszoltam, bár magam is az említettek közé tartoztam. Még mindig nem tetszett, ahogyan keresztapáskodik mindenki előtt.
- Szóval, szerinted is képmutató vagyok? - kérdezte sértődötten, valószínűleg kiolvasta szemeimből a véleményemet. - Engedd meg, hogy elmondjak neked egy rövid történetet - folytatta. - Az a whisky a kezedben… tudod te, hogy mennyibe került? 
Különösebben nem érdekelt, de azért udvariasságból megvártam a mese végét.
- Hatvanmillió forintomba fájt. 1868-as évjáratú Dalmore 62-es. Csak tizenkét üveg van belőle az egész világon. Az előző pár éve kelt el Szingapúrban, ötvenhatmillióért. Tudod, mit csinált vele a tulajdonos? Semmit! Kirakta a bélyeggyűjteményei közé, hogy villoghasson vele. Na, ezt hívom én képmutatásnak. Tudod, hogy én mit csinálok az enyémmel?
A kérdésre a válasz ott virított Kesztyűs asztalán, a félig üres Whiskys üveg formájában.
- Igen, én mindet megiszom. Nem azért vettem, hogy a kibaszott kirakatba tegyem, mint valami ereklyét. Meg akarom tudni, hogy miért ez a legdrágább a világon. 
Úgy tettem, mint akit érdekel, amit összehord, de ez közel sem volt így.
- Mikor kinyírták az öregemet, félve vettem át a helyét. Most jobban végzem a dolgom, mint ő valaha is végezte. Félnek tőlem, és ez így van rendjén. Így nem mernek majd hátba támadni.
Összekavarodtak ugyan a szálak Ottó mondandójában, de nem tudtam nem észrevenni a szavaiban rejlő igazságot. Hisz még én magam is féltem tőle.
Amit nem tudsz kiismerni, attól előbb-utóbb elkezdesz tartani, így voltam én is személyével. Elgondolkoztam azon, hogy más körülmények között, milyen ember lehetne. Ezen az estén mutatott magából egy kis emberséget, amit még nem láttam benne korábban. Végül hagytam, hadd elmélkedjen magában, és visszamentem mulatni. Megpróbáltam kihozni abszurd helyzetemből a legjobbat, és élvezni egy kicsit a hamis örömöket. Mást egyelőre úgy sem tehettem, bosszúm beteljesedésére nem volt alkalmam. Annál rafináltabb és elővigyázatosabb volt Kesztyűs, minthogy alkalmat adott volna rá.

6. rész

A bizalom jeleként egyre komolyabb feladatokkal is megbízott Kesztyűs, igaz, mindig volt egy olyan érzésem, hogy valakivel folyton figyeltet. Csaknem másfél év házasság után az egyik ilyen napon Ukrajnába vezényelt ki, hogy egy nagyobb csapatot vezetve több teherautónyi üzemanyagot hozzunk be az országba a határon túlról. Meg volt minden szervezve, tudtam, hogy melyik határőrhöz mikor kell mennünk, aki némi kenőpénzért cserébe átengedett minket, meg vissza. Aznap Judit egyedül vigyázott az akkor már négyéves Petire a családi házban, Ottó is otthon maradt. Mivel gördülékenyen ment a dolog, a tervezettnél gyorsabban végeztünk a rakodással. Ez azt jelentette, hogy nem kell a határon túl éjszakáznunk, hisz a várt kétnapos munkát még aznap este befejeztük. Igaz, későre járt már, de mégis elindultunk haza. Mindenki egyetértett a döntéssel, hiszen így családjukkal, feleségeikkel, vagy épp egyszeri numeráikkal tölthették az éjszakából még hátralévő időt. Mivel Kesztyűst nem értem el telefonon, meghoztam a döntést ahelyett, hogy tovább hívogattam volna. Elvittük a teherautókat a célra fenntartott raktárakba, majd szép lassan mindenkit elengedtem. 

Éjfél is elmúlt már, mire én is hazaértem. Nem akartam felébreszteni senkit, így megpróbáltam halkan közlekedni a házban. Először benéztem Petike szobájába, és miután láttam, hogy mélyen alszik, óvatosan visszacsuktam az ajtót, és saját hálószobánk felé vettem az irányt. Bentről furcsa hangok szűrődtek ki.
- Hát te mit keresel itt, Palikám? - ijesztett rám a hátam mögött felbukkanó Kesztyűs.
Hálóköntösében állva, egy tálcával a kezében, melyen egy üveg ital és egy üres pohár ékeskedett, pont elkapott még, mielőtt benyithattam volna.
- Próbáltalak hívni. Hamarabb végeztünk, minden jól ment. Hát te? Egyedül iszogatsz?
Kesztyűs jól láthatóan ideges volt valami miatt.
- Igen, tudod, ez csak az alvásra van - mondta.
Hirtelen ingerlékeny lett, mikor jó éjszakát kívántam, és próbáltam bemenni a szobába.
- Oda ne menj be! Hidd el, nem akarsz oda bemenni, Palikám!
Egyre nyugtalanabb lettem.
- Még is mi a gond? Mi folyik itt?! - kérdeztem, majd nem törődve figyelmeztetésével, benyitottam a hálóba.
Judit ijedten pillantott az ajtóban elképedten álló személyemre, félbeszakítva ezzel két meztelen férfi társaságának élvezését. Kesztyűs emberei voltak, a ház őrzői.
- Mi… mi a fasz folyik itt? - tettem fel akadozva kérdésemet.
Judit magára terítette a lepedőt, és csak ült ott szótlanul a két férfihoz hasonlóan.
- Palikám, jobb, ha most velem jössz. Gyere szépen - törte meg a csendet a közelebb lépő Kesztyűs.
Az agyamat elöntötte a vér, éreztem, most elszakadt a cérna, és ami most jön, azt már nem fogom tudni irányítani. Meggondolatlanul fegyvert rántottam, azt felváltva a hálószobában tartózkodó hármasra, és a kint álló Kesztyűsre fogtam.
- Nyugalom ember! Most szépen nyugodj meg! - próbálkozott Ottó sikertelenül.  
Dühöngtem. Semmi sem nyugtathatott volna meg.
- Most azonnal tudni akarom, hogy mi ez az egész! Különben mindenkit kitömök ólommal - üvöltöttem. - Te erről tudtál, Ottó? Egyértelmű, hogy igen. Magyarázatot követelek!
Ottó, miközben beszélt hozzám, egyúttal közeledett is felém óvatosan:
- Rendben, elmondom, hogy mi van. Csak ne csinálj semmi ostobaságot - mondta, kezében még mindig a tálcával, és annak tartalmával. - Szóval! Tartozom egy vallomással, Palikám. Tudod, a húgom kicsit nehéz eset. Van ez a függősége, olyan, mint nekem a whisky. Nem bír meglenni, ha nincs valami a lábai között. Úgy értem, folyamatosan.
Szótlanul hallgattam a történetet, belül mintha egy gázon fortyogó lábasban a forró víz készült volna kifutni.
- Igen, úgy van, egy nimfomániás kurva. Hát, ez van.  Pár éve ez megy már, én végül lemondtam róla, hogy sikerül megváltozatni. Nem hagyhattam, hogy szégyent hozzon a családra, ezért azt találtam ki, hogy férjhez adom, hátha az hatni fog rá. Itt jöttél te a képbe. Meg kellett állítanom, mielőtt teljesen befeketíti a Pásztor nevet. Sajnos, mint azt most te is láthattad, nem sikerült elérni vele, amit szerettem volna, de legalább most már csak házon belül csinálja.  Senki nem tudott róla, akinek nem volt szabad, egészen mostanáig.
Ha egyáltalán lehetséges volt, az elhangzottak még jobban felbosszantottak. Szinte szikráztam, mint egy robbanni készülő bomba.
- Elvettettél velem egy ribancot?! Mégis miért? 
Kesztyűs látta, hogy én már nem fogok lehiggadni.
- Hát, jó ötletnek tűnt téged bevenni a családba. Úgy gondoltam, miért ne üthetnék két legyet egy csapásra. Szeretem mindenből kihozni a maximumot, jól tudod.
Éreztem, olyan iramban hatalmasodik el rajtam az indulat, hogy nem leszek képes megálljt parancsolni neki.
- Mivel láttam, hogy apa akarsz lenni, úgy gondoltam, a gyerek tökéletes megoldás lesz, hogy összetartsa ezt a frigyet, esetleg még Juditot is megváltoztassa. Igen, ehhez sajnos az anyjának és a nagyszüleinek is menniük kellett.  
Már nem is én fogtam a fegyvert. Kesztyűs olyan ember volt, aki szerette véghezvinni, ha egyszer valamit a fejébe vett. Felrántotta hát a leplet rég kigondolt terveiről előttem.  Megállítva gondolataim ficánkolását, hirtelen célba vettem a még mindig ruhátlanul az ágyunkban fekvő két férfit. Fejenként két-két golyóval ajándékoztam meg őket, egyet a testbe, egyet a fejbe. Judit térdre rogyva remegett, tudta, hogy ő következik. Rácéloztam, de Kesztyűs időben meglökött, így a lövés a plafonon végződött. Kezében már csak a tálca maradt, a pohár és az üveg a földre hullva tört szilánkokra. Oldalamat folyamatosan ütötte a kezében lévő tárggyal, ami azért elég nagy fájdalmat tudott okozni, másik kezével pedig próbálta visszatartani az enyémet, melyben a fegyver volt. A dulakodás következtében kisodródtunk a szobából, a földszintre néző emeleti előtér korlátja állított meg csak minket. Megszólalt Kesztyűsben a vészharang, mely élete mentésére hívta fel. Nyáladzva, verejtékezve küzdött, hogy ne kerüljön idő előtt a körön kívülre. Végül ki tudta ütni kezemből a pisztolyt, ami átesve a korláton lezuhant. Az ütéssel elvesztett idő miatt viszont lépéshátrányba került, esélyt adva nekem, hogy egy jól irányzott balhoroggal félig-meddig a földre küldjem. Tudtam, hogy van még időm, hisz a két, bejáratnál szolgálatot teljesítő őr holtan feküdt mellettünk pár méterre, a többiek pedig legalább néhány percnyi távolságra voltak. Közben Judit kiszaladt a hálóból, és berontott a gyerekszobába.  
- Nézd, mi van nálam! - mondtam a térdre rogyott férfinak, miután előhúztam a kést a belső zsebemből. - Emlékszel még rá? Egykor a tiéd volt, de már az enyém. Most itt van, hogy segítsen nekem. Hogy elvegye hitvány életedet, te rohadt féreg!
Mivel még időben hátrébb szökkent, csak az arcát tudtam megvágni egy gyors mozdulattal, miután közelebb ugrottam hozzá. A következő szúrást a gyomrára céloztam, de kivédte a tálcával, amit viszont így ki tudtam rúgni a kezéből. Az azonnal érkező következő rúgással már őt magát is a földre terítettem. Ott feküdt előttem reménytelen helyzetben, én pedig ott álltam előtte lenézően, diadalittasan.  Tudtam, életében most először fél igazán. Láttam a szemeiben. Azt mindig kiolvastam a rám meredő tekintetekből, ha valaki felismeri a reménytelenséget. Tudtam, hogy néz rám az az ember, akit rettegés jár át. Leguggoltam hozzá, a kés hegyét a szemgolyójához tartottam, egészen közelre.
- Most nézz rá! Az előbb hagytam, hogy beléd kóstoljon, de úgy látom nem volt elég neki, és most már a kibaszott szívedet akarja!
Szavaimmal csak fokoztam Ottó, tehetetlenségéből adódó, már-már sokkos állapotát.
- Te beteg vagy - nyögte oda nekem.
Könyörögni soha sem könyörgött az életéért, ahogy most sem. Halálfélelem ölelte keblére, de mégsem volt hajlandó elveszíteni a méltóságát.
- Azonnal tedd le azt a gyereket! - ordítottam oda, mikor megláttam a szobából kirontó Juditot, ölében a még félálomban lévő Petikével, megfeledkezve így az előttem fekvő férfiról, ha csak egy századmásodpercre is. A nő leszaladt a lépcsőn, túl messze volt tőlem ahhoz, hogy elkapjam. Kesztyűs, minimális egérútját kihasználva beugrott a legközelebbi szobába, mely a mienk volt, és gyorsabban sikerült bezárkóznia, minthogy én odabentre is követhettem volna. A szobában nem tartottunk fegyvert, védtelenül várta hát, hogy vajon mikor jut be a fenevad. Először vállammal próbáltam betörni, majd lábammal berúgni az ajtót, de nem ért sokat. Késem éles hegyének köszönhetően sikerült pár lyukat beledöfnöm, amit végül néhány rúgással szélesítettem megfelelő méretűre. Ott kuporgott bent, mint egy rémült nyuszi. Mint egy láncra vert gladiátor, ki letépve azokat nekiront a zsarnokoknak, olyan vehemenciával tépkedtem puszta kezemmel az ajtó leszakítható darabkáit, mígnem már magam is átfértem a keletkezett nyíláson. Fejem fölött csattanó lövés akadályozta meg, hogy végül belépjek, melyet több is követett. Lentről jött a golyózápor, fél szemmel még láttam, hogy egyre többen lepik el a nappalit. A vállamba fúródó töltény okozta ütés kiverte kezemből a kést, amiért már nem tudtam visszanyúlni, örültem, hogy elég gyorsan tudtam hátrálni ahhoz, hogy ha csak egy másodperc erejéig is, de kikerültem a látószögükből. Kihasználva a parányi időt, az előtér folyosójának végében található ablakhoz siettem, és kimásztam rajta keresztül a tetőre. Lenézve az első udvarra emberek tucatjainak képe tárult elém, amint tódulnak befele a ház bejárati ajtaján. Kezemet a seben tartva próbáltam megállítani vagy legalábbis lelassítani a vérzést a vállamon, miközben a tetőszerkezet másik felére tartottam. Nem láttam senkit a hátsó udvaron, így ez tűnt az egyetlen szóba jöhető menekülési útvonalnak. Nem vesztegethettem az időt, mivel az általam is használt ablakon már néhányan kidugták a fejüket. Egyik bokám kificamodott, miután leugrottam, de szerencsére el tudtam sántikálni a kaputól nem messze parkoló autómig. Remegett a kezem, mikor elővettem a slusszkulcsot, és próbáltam beledugni a zárba. Idegességemben véletlenül leejtettem. Lehajoltam, hogy felvegyem, de már nem álltam fel. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, egy rendkívül erős szagot árasztó rongy volt, amint azt arcomba nyomták.

7. rész

Lassan kezdtem magamhoz térni, még szédültem a szer hatásától. Orromat azonnal erős benzinszag csapta meg. Nagy nehezen ki tudtam nyitni a szemeimet, csuklómon kötél szorítását éreztem, számba dugott rongy gondoskodott róla, hogy ne tudjak hangot kiadni. Homályosan, de láttam, hogy valaki pár méterre tőlem ugyanúgy lekötözve ül egy széken, velem szemben. Kintről tucatnyi jármű járó motorjának beszűrődő zaja bántotta fülemet. Fokozatosan tisztult látásom, lassan felismerni véltem a szintén fogva tartott személy arcát: édesanyám volt az, szája ugyanúgy betömve, mint az enyém. Körülnézve felismertem, hogy régi családi házunk nappalijában vagyunk, mindketten a konyhából áthozott faszékekhez kötözve. Ő a bejárati ajtóhoz volt közelebb, én pedig a konyhába vezetőhöz. Bámultunk egymás szemébe, mást nem is tudtunk csinálni. Szavak nélkül is értettem, miről árulkodnak anyám vérvörös szemei. Mélységesen szégyelltem magam, amiért idejutottunk. Korábban említettem, hogy az ember hajlamos a végsőkig kitartani. Mindig úgy véltem, ez egy olyan tulajdonság, amivel együtt születtünk, és együtt is halunk meg. Lehet, hogy rosszul gondoltam. Ebből a szorult helyzetből nem volt kiút, és ezt tudtam. Elfogadtam. Nem reménykedtem az utolsó pillanatig, mint tettem azt, mielőtt megpillantottam Andi holttestét. Most nem. Éreztem, hogy itt a vége a játéknak. A gúnyos mosolynak nyoma sem volt Kesztyűs arcán, mikor egymaga belépett a házba, és megállt a szobának egy olyan pontján, amely körülbelül ugyanolyan távolságra volt tőlem, mint anyámtól. Kicsit beteg gondolat, de mintha kilépegette volna a métereket, mielőtt bevitt volna minket, és előre megrajzolta mindkettőnk helyét, ahol lennünk kellett. Ha lemértem volna, szinte biztos, hogy milliméterre pontosan, mindketten ugyanolyan távolságra voltunk az ő pontjától. Mintha annyit koncentrált volna korábban erre az eljövendő pillanatra, hogy már szinte maga előtt látta az eseményt lejátszódni, és most pont ugyanúgy akarta megvalósítani az egészet. Kiismerhetetlen volt számomra, de egy valamit jól tudtam: ezen az éjszakán ő a fejünket akarja. Nincs kibúvó, nincs minden problémát megoldó házasságkötés, de még csak egy tisztességes párbaj eshetősége sem állt fenn. Olyan volt Kesztyűssel a közöttünk lévő ellentét, mintha egy izgalmas sakkparti két játékosa lettünk volna. Az volt a baj, hogy az ő folyamatos sakkjaira, én állandóan csak a parasztokat tologattam ide-oda. Még miután megölte Andit, akkor is. Ide jutottunk, mert hagytam, hogy nyugodtan szövögesse tervét, alaposan megtervezze lépéseit. Amikor felülkerekedtem rajta, és megölhettem volna, akkor kapott először sakkot tőlem. A saját és az anyám arcán jelentkező halálfélelem a megmondója, hogy sikerült kilépnie belőle, ráadásul egyből mattot is adott visszatámadásával. 

   Ott állt tehát, hogy mindketten jól lássuk, a bőrdarab természetesen most is a kezén volt. Arcára volt írva, hogy azért teszi, amit tesz, mert nincs más választása. Nem tudta már többé megszelídíteni az elszabadult fenevadat, így csapdába zárta.
- Palikám! Asszonyom! - szólított meg minket illedelmesen, nagyokat nyelve, nem a rá jellemző magabiztossággal… inkább szomorúságot véltem felfedezni hangján. - Sajnálom, de most itt mindketten meghalnak - tisztázta le előttünk, hogy mi is fog történni.
Anyám sírása egyre erőteljesebb lett, majdnem megfulladt saját nyálától, amit a rongy miatt nem tudott kellő ütemben lenyelni.
- Nem tehetek mást azok után, amit tettél Palikám. Az embereim a véredet akarják. Pontosabban még annál is többet. Nem ölhetlek meg csak úgy simán, szenvedned kell. Szenvedned, hogy megmutassam nekik, hogyan szoktam példát statuálni. Azt akarom, hogy lássák, mit teszek azzal, aki ellenem fordul, hogy nekik még csak meg se forduljon a fejükben. Ha nem tenném meg, gyengének mutatkoznék .
A szavai okozta sokktól alig tudtam eszméletemnél maradni, gondolataim már csak egy dolgon jártak: anyámat nem akartam magammal rántani, ő nem érdemelt kínhalált az általam elkövetett hibákért. Szülőm irányába leadott folyamatos biccengetésekkel próbáltam jelezni Kesztyűs felé, hogy legalább őt kímélje meg.
- Tudom, tudom. Szeretnéd, ha anyádnak megkegyelmeznék. Attól tartok, ezt sem tehetem meg. Innen már nincs visszaút. Látott engem, megtudott dolgokat. Igaz keveset, de eleget ahhoz, hogy a nyakamba öntse a szart. Ha téged kicsinállak, azt nem fogja annyiban hagyni.
Ekkor már testem birtoklásán osztozni kényszerültem a lénnyel, aki még a hálószobában történtek hatására merészkedett elő. Mindketten jelen voltunk, de tenni ő sem tudott semmit. A lekötözött kezeket még ő sem tudta megmozdítani olyan erősen, hogy azok elszakítsák szabadságuk zálogát.
- Érzed a benzinszagot? - kérdezte Kesztyűs letörten, szemembe nézve. - Az egész házat lelocsoltuk, ahogy édesanyádat is.
Alig bírtam hallgatni. Anya, bár szemei nyitva voltak, rég nem volt már ott. Sokkos állapotában feje néha megrezzent, ami jelezte, az élet még nem hagyta el.
- Szóval az a forgatókönyv Palikám, hogy én meggyújtom ezt a gyertyát - mutatott rá egy félig, sőt inkább kétharmad részéig már leolvadt gyertyaviaszra, amiből azért a kis zsineg még használható állapotban volt. - Szóval, amikor néhány perc múlva teljesen elolvad, ami a viaszból megmaradt, valószínűleg a tűz elég közel lesz ehhez a darabka kendőhöz - folytatta, felmutatva nekem egy vékonyka, de elég hosszú, benzináztatta selyemkendőt, melyet rátett a kis tányérkára, amin a gyertya volt. - Miután a tűz belekap, az pillanatok alatt szépen átterjed a szoba többi, belocsolt pontjára. Igen, édesanyád is ezen pontok közé tartozik.
Végre nekem is kifutottak könnyeim, patakokban csordogáltak le, egész az inggalléromig, majd onnan tovább a mellkasomra, ahol végül felszáradtak a hőtől, mely egyre forróbb lett bennem.
- Rád nem locsoltunk benzint, mert azt akarom, hogy te válj porrá legutoljára. Édesanyád és a ház után. Miután szemtanúja voltál elmúlásuknak.
Odajött hozzám, leguggolt elém, hogy kommunikálhassunk. Nem, nem vette ki a rongyot a számból, de így már elég közel volt ahhoz, hogy olvasni tudjon a szemeimből.
- Tudod, hogy azt nem tehetem. Miért kérsz olyat, amiről tudod, hogy lehetetlen?
Megrökönyödtem. Talán tényleg értette, hogy mit mondanék, ha tudnék beszélni. Lássuk akkor:
- Könyörgöm neked Ottó! Ha már meg kell minket ölnöd, legalább anyámnak legyen gyors halála - próbáltam szuggerálva eljuttatni hozzá kérésemet.
Ottó pár másodperc gondolkodás után felállt, és odament anyám mozdulatlan testéhez.
- Rendben. Ezt megteszem neked - mondta, majd előhúzta jó öreg cimborámat nadrágjára erősített tokjából, melyet addig sötét zakója takart. Most nem ragyogott rám olyan szépen, mint korábban. Nem. Most az érem másik oldaláról voltam kénytelen az eseményeket szemlélni, a ring másik sarkából. Már nem éreztem úgy, hogy a barátom. Azon tűnődtem, vajon tekintetem továbbította-e anyámnak a mindent elsöprő bűntudatot, amit éreztem, mikor még eszméleténél volt.
- Palikám! Te voltál az első alkalmazottam, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Végül a családom tagja lettél. Őszintén mondom, hogy kiérdemelted, attól függetlenül, hogy megvoltak önnön érdekeim, melyet a házassággal kívántam érvényre juttatni. Sajnálom, hogy így félresiklottak a dolgok - mondta, kristálytiszta őszinteséggel, majd egy gyors mozdulattal beledöfte a kést anyám gyomrába.
- Anyukám! Édes anyukám! Nagyon sajnálom.
Bőgtem, ordítottam magamban, olyan erővel, hogy majdnem igazi szavak jöttek ki testemen keresztül. Utoljára akkor zokogtam így, amikor apám elmagyarázta nekem, hogy pontosan mi is történt Brigittával. Meghalt, eltávozott az életből talán az utolsó személy is, ami még emlékeztetett rá, hogy magam is az emberi faj tagja vagyok. 

Láttam Kesztyűst odasétálni a gyertyához. Meggyújtotta. Elindult a kijárat felé, kezében a véres tőrrel, de az ajtóban még megállt, és visszanézett rám.
- Egyszer már mondtam, hogy a tiéd. Kiérdemelted. Ez azóta sem változott - mondta utolsó hozzám intézett szavaival, mielőtt elhagyta a házat, a tárgyat pedig a közelembe hajította. 
Valóban, ahogy megjósolta, pár perc után belekapott a megfogyatkozott viaszon lecsúszó tűz a kendőbe, majd sebesen terjedt tovább, míg nem elérte szülőm testét is. Ahogy terjedt egyre tovább a nappaliban, úgy nyelte el az összes emléket, amit egykori otthonom őrzött.
- Csak legyen már vége! - járt a fejemben az egyetlen gondolat, ami járhatott.
A tűz már majdnem elérte lábaimat, mikor belém hasított a tudat, hogy épp az apám által kreált, rozzant székén ülök. Hintáztam előre-hátra, már amennyire a kötél szorítása engedte, és kiderült, hogy az ingatag lábaknak nem kellett volna sok, hogy kitörjenek. A szék, egészében hozzám kötve túl nehéz lett volna ahhoz, hogy felálljak vele együtt, de talán ha a lábait valahogy ki tudtam volna törni, akkor elég súlyt veszített volna.
- Kaptam egy segítséget valahonnan? Egy utolsó szalmaszálat? Ha sikerülne, akkor végül is közvetett értelemben, de apám mentené meg az életemet. Meg kell, hogy meneküljek? Miért? Nem értem. Pont ezt érdemlem, nem? Akkor most miért kapok még egy esélyt? Petike? Lehet, hogy ő miatta? Vagy, hogy leszámoljak ősi ellenségemmel?
Akárhogy is, a lehetőség ott volt. A húsomba tépő láng okozta fájdalom érzete döntötte el végül helyettem, hogy küzdeni fogok az életemért. Miközben bőrömet mardosta lefele lábamról, újra előjött az elemi ösztön, az életben maradási vágy, mely úgy gondoltam, bennem már nincs meg. Élni akartam. Hogy miért? Azt még nem tudtam megmondani. Hintáztam tovább, aminek végül meg lett az eredménye; a lábak kitörtek. Sikerült odakúsznom a késhez, és elvágtam vele a kezeimet szorító kötelet. Felálltam, elszorítottam a vérzést a vállamon egy ruhadarabbal, és kibicegtem a konyhába, ami az egyetlen lehetséges kiutat jelentette. Elől valószínűleg még mindig ott voltak Ottóék, de egyébként sem tudtam volna megközelíteni a bejárati ajtót, a szoba azon részét már teljesen elnyelték a lángok. A konyhában található hátsó udvarra vezető ajtót vettem célba. Viszonylag könnyen kijutottam a házból, és biztonságos távolságra kerültem tőle. Visszapillantottam még egykori otthonomra, mely addigra már szinte teljesen a tűz martalékává vált, mielőtt bemenekültem a kertünk végéből kezdődő kukoricásba.

***

Miután elmenekültem, bujkálni kényszerültem. A legjobb volt Kesztyűst abban a tudatban hagyni, hogy végzett velem. Később valószínűleg ő is megtudta, hogy nem találták meg a csontjaimat a romok között. Az utcákon sínylődtem, sanyargatva magam magyarázatot keresve, hogy miért is éltem túl azt az éjszakát. Nem tudtam Kesztyűs közelébe kerülni, így Petikét sem láttam viszont. Szenvedéssel teli, válaszok nélküli időszak után, több mint fél évvel később, veszítenivaló nélkül ellátogattam egykori lakásomra, melyet Judit kapott meg értelemszerűen. Nem találtam otthon senkit, ami furcsa volt. Azt hittem, hogy figyelteti Ottó a lakást, arra az esetre, ha felbukkannék. 
Így történt hát, hogy a velem csúnyán elbánó események eredményeként kész voltam eldobni magamtól az életet azon a napon. Pontosabban azt az állapotot, ami maradt nekem, amit már legkevésbé sem nevezhettem életnek. Ott voltam szobámban, amit egykoron Andival osztottam meg, és nem volt semmim, leszámítva késemet, és a még mindig bontatlanul a szemétben pihenő meghívót az osztálytalálkozóra.

8. rész

- Petike már lassan ötéves lesz - hasított belém a gondolat.
Fél éve nem láttam, nem tudtam róla semmit.
- Hogyan tudnék visszamenni érte? Hogyan tudnám kiszabadítani és elhozni? Mit művelhetnek vele ott? Mit fognak vele tenni azok a körülmények?
Lassan már kezdtem belebetegedni. A tehetetlenség megbénított, és elhalkította a már szerves részemmé váló sötétséget is, aminek jelenlétét állandóan éreztem. Nyomasztó bűntudattal a szívemben, melyet anyám és Andi halálának terhe rakott oda, felálltam, és kiszedtem a kukából a borítékot. Az állt benne, hogy szeretettel meghívnak engem is az egykori nyolcadikos osztályom húszéves osztálytalálkozójára, melyet a Makovecz Imre Általános Iskolában tartanak.
- Szombat? Az három nap múlva lesz - vontam gyors konzekvenciát, miután megláttam az időpontot. Eltűnődtem, hogy miért csak ilyen későn érkezett meg a levél, de jobban belegondolva, nem volt nehéz kikövetkeztetni az okát. Biztos elterjedt már a rosszhírem az egész községben, és az utolsó pillanatig morfondíroztak rajta, hogy meghívjanak-e egyáltalán.
Egyre csak azon járt az agyam, hogy el kellene menni rá. Volt rá esély, hogy újra láthatom Tomi barátomat, és titkon reménykedtem benne, hogy Brigi is ott lesz. Bármit is tartogatott még számomra az Úr, mindenképpen látni akartam még egyszer a lányt, ha már a véletlennek köszönhetően kaptam rá egy halovány esélyt. Nem volt már bennem elég erő ahhoz, hogy tovább vívódjak magammal, hogy tovább emésszem magam Petike miatt, így eldöntöttem, hogy ellátogatok a találkozóra.

   Amikor eljött a szombat, én már jóval a kezdés előtt a helyszínen voltam, és kicsit messzebbről kémleltem az érkező embereket. Kisvártatva megérkezett egy négytagú, boldog család, aminek férfi tagja ismerősnek tűnt. Bár rengeteg változáson ment keresztül, amióta utoljára láttam, de felismerni véltem Tomi barátom arckifejezését. Oda akartam menni, hogy köszönjek, jó lett volna feleleveníteni a régi barátság emlékét. Ahogy a két futkározó kisgyermeket figyeltem, azon tűnődtem, hogy mit mondanék neki. Végül nem mertem odalépni a tökéletesnek tűnő családhoz, ugyanis nem voltam olyan állapotban, hogy kommunikációt alakítsak ki bárkivel is. Talán a bennem megmaradt töredéknyi emberi érzések vettek rá, hogy végül elmenjek az eseményre, de azt nem mondták meg, hogy hogyan viszonyuljak a normális emberekhez. Kicsivel később megpillantottam Brigit is, akit megviseltnek tűnő arca ellenére is ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint tizenhárom évesen. Láttam, ahogy körbenéz, míg végül megakadtak rajtam a szemei. Egy másodpercig sem tartott neki, hogy felismerje az őt figyelő férfit, aminek következtében arca kikerekedett. Mosolyogva integetett felém, jelezve, hogy be kellene mennem. Félve mertem neki visszainteni, de valahogy nem bírtam megtenni az első lépést. Az érkező következő csoport valósággal besodorta őt magával az épületbe, mielőtt rászántam volna magam. Igéző szemei, a mosoly, mely arcán pihent, felkavarták bennem a régi érzéseket, így ha nehezen is, de elindultam utána. Akkorra már egy elég szép számú társaság volt jelen az iskola aulájában, ahol különböző finomságok, és italok várták a vendégeket. Fürge pillantásokkal Brigit fürkészve a tömegben, láttam hosszú, szőke haját elsuhanni a fejek között. Próbáltam kiabálni utána, de a lüktető zene eltompította hangomat. Ijedt, zavart tekintetét elcsíptem, mintha valaki akarata ellenére húzta volna maga után kezénél fogva. Követtem a lányt az aulából a tornateremig, és az ahhoz tartozó öltözőkig vezető folyosón, de nyomát vesztettem.
- Hagyj békén! Nem akarom! - szűrődött ki a lányöltözőből a kisebb veszekedésre utaló ricsaj. - Csináld! Nem hallod?! Most akarom - szólt a mély férfihang, gorombán válaszolva az előző tiltakozásra.
A látvány tovább mélyítette addig sem kicsi sebemet, miután berúgtam az ajtót. Brigi állt ott rémülten, leszakított topja pedig a vele erőszakoskodó Tomi kezében volt. Semmit nem tehettem az ösztönlény ellen, aki a pillanat töredékében vette át a kormányt személyemtől, és vele együtt testem irányítását is.
- Pali? Te vagy az? - kérdezett Tomi idegesen, megijedve vészjósló tekintetemtől, ami rá szegeződött. - Héhé! Mit akarsz? - rikkantott fel, amikor elindultam irányába.
- Kérlek, ne bántsd! Ő nem tehet semmiről - kért meg a sarokba húzódó szőke lány.
- Mi? Miről nem tehet? Mi a fene folyik itt?! - kérdeztem, átmenetileg visszafogva magam.
- Semmi sem történt! Semmi közöd ehhez! - vágott közbe a férfi, miközben nadrágját letolva állt ott, kezében Brigi felsőjével.
Nem tetszett a reakció, ezért előhúztam késemet.
- Na, még most sem az én dolgom?
A zokogó lány, kezeit a fülein tartotta, s úgy gubbasztott a sarokban. Tomiban meghűlt a vér.
- Mi a franc ez? Kérlek! Mit akarsz, Palikám? - habogta.
- Ezt kérdezem én is. Mi a fene ez az egész? Mit akartál csinálni Brigivel?
Tomi csak motyogott, értelmes válasz nem jött ki a szájából.
- Ez nem az első eset már - vonta magára a figyelmet a feleszmélő lány. – Emlékszel, mi történt, amikor tizenhárom évesek voltunk? Amikor arra készültünk, hogy… tudod. Ő tette! Tomi erőszakolt meg azon a napon.
A lényt is sokkolták az elhangzottak, de meg nem bénították. A képemben elindult Tomi felé.
- Kérlek, ne tedd! Ne öld meg őt! Családja van. Családja, akiknek fontos.
Már válaszolni sem voltam képes. Mint a mágnes, úgy hívogatta magához késemet a férfi nyaka.
- És most mi lesz? Ki akarsz nyírni? - szakította félbe Tomi a lány könyörgését. - Rajta! Tedd meg! Tudod, honnan tudtam, hogy mit tegyek, amikor megtettem? Apám mutatta nekem! Úgy bizony, saját magamon tapasztaltam meg, hogy mi az a szenvedés! Kisgyerekként!
A lény egyre nagyobb szükségét érezte, hogy kiontsa a férfi életét, akit ott, abban a pillanatban minden minket ért sérelem okozójának véltünk. Nem érdekelte a magyarázat, csak ment előre serényen. Én az események tehetetlen szemlélője voltam csupán.
- Te tényleg azt hitted, hogy miattad mentem ugyanabba a gimnáziumba? Miattad, aki ugyanúgy megalázott minden nap, mint a többiek? Képes voltál a barátomnak nevezni magad?
Megragadtuk Tomit torkánál, és nekitoltuk a falhoz. Nem érdekelt minket, hogy Brigi továbbra is visít, vagy, hogy bármelyik percben bejöhet valaki. Nem. Odatettük a pengét Tomi nyakához, és végighúztuk rajta. Szemléltük, ahogy az apró vércseppeket nagyobbak követik a padlón. Tomi teste majdnem eldőlt, de nem engedtük. Megtartottuk. Arcára néztünk, és Kesztyűs képe jelent meg benne előttünk.
- Te rohadék! Megölted az anyámat! Megölted Andit! Elvettél tőlem mindent! - üvöltöttük, miközben a késsel, teljes erőnkből még négyet döftünk az élettelen testbe. Úgy éreztük, hogy végre sikerült mindenért elégtételt vennünk. Brigi minket nézett. Látott minket. Látta, hogy nem ember vagyunk, hanem valami sokkal ösztönibb annál. Nem vette észre, amikor már újra, egyedül én voltam testemben. Kitisztultak gondolataim.  Ránéztem a kezemben lévő késre, és láttam rajta lefolyni Tomi vérét, pont úgy, mint anno Gáborét. Ezúttal nem találtam olyan művészinek a látványt. Mély szomorúság fogott el, sőt, hatására lepergett előttem az életem minden nyomorúságos perce. Brigi még mindig ott állt. Kerestük egymás kék szemeiben a választ a miértre. Most éreztem először magamban elég erőt ahhoz, hogy magammal is megtegyem, de a csuklómon csattanó bilincs megelőzött, hogy felvágjam ereimet. Brigi még akkor is engem nézett, amikor már beraktak a rendőrautóba, de szemeimben nem láthatott többet a benne kongó ürességnél. 

  Végül csak elkaptak. Tudtam, hogy tettemnek köszönhetően Petike az ördög karmai közt lesz kénytelen maradni. Kesztyűs megölésére én lettem volna a legmegfelelőbb ember, de én elszúrtam. Ahhoz pedig túl óvatos volt, hogy bemárthattam volna.

* 

- Jól vagyok. Már nem gondolok a bosszúra, nincs tele a szívem dühvel. Itt törődnek velem, és én is törődhetek. A tegnap történtek után végre újra fellélegezhetek. Bejött hozzám egy tizenhárom éves szőke kisfiú. A Petike volt az, épségben, egészségben. Nyolc éve nem láttam már. Emlékezett rám. Emlékezett Andira is. Tudja, hogy ő az anyja, és azt is, hogy én nem vagyok az apja, de nagyon szerettem őket.  Elmondta, hogy Kesztyűs neveli, nem Judit. Szavaiból kiderült, hogy Ottó távol tartja minden mocskos dologtól, ő nem is tud semmit az ott zajló eseményekről. Apjaként szereti a férfit, mert ő saját fiaként neveli. Mindent megad neki, iskolába járatja. Már az sem érdekel, hogy a saját édesanyám haláláért is én lettem a felelős, miután a vérét kiontó tárgyon csak az én ujjlenyomatomat találták meg. Életem hátralévő részét itt vagyok kénytelen letölteni, de nem bánom. Itt megtaláltam a számításaimat, megtaláltam a békét. Önmagam vagyok!

VÉGE