7. 

 

KOLTAI nem kedvelte a Kozeluhát, a KISZ titkárt, mert azt fújták a „fényes szellők”, hogy az ő helyére pályázik. Nagyon kellemetlenül érintette, hogy csak ettől, az ide furakodó parasztkádertől szerzett tudomást a Szauer ügyről. Azért is kellemetlen volt ez a fejlemény, mert széles körben ismert volt, hogy a sportegyesület hazudozáson ért ifi bajnoka az ő lánya körül legyeskedik. Úgy döntött megpróbálja letörni a magabiztosan mosolygó KISZ titkár túltengő önbizalmát.

– Honnan tudtad a képről, hogy ez ennek a Szauernek az apja?

– Az edző mondta.

– Szóval te is csak mástól szereztél tudomást róla – csapott le rá elégedetten. 

– Igen… ő hívott fel telefonon – vallotta be kényszeredetten Kozeluha.

– És az az edző honnan a francból tudta?

– Hát…annak a Szauernak az apja alapította a klubot, még az átkos Horthy rendszerben, és az akkor világbajnoki helyezést szerzett  Szalait ő szerződtette le edzőnek. Az öreg jól ismerhette a családot. 

– Szóval tudott a kölyök hazugságáról, de nem szólt csak most, amikor a cikk leleplezte. 

Ezen a KISZ titkár is elgondolkodott egy pillanatara, de aztán eszébe jutott. 

– Tulajdonképpen annak idején nem indult Szauer ellen eljárás, mert különben a családot kitelepítették volna. Csak államosítás történt, meg ez a táblázásos dolog. 

–  Akkor ez az ügy, meg a cikk, csak egy humbug?

– Az áll az újságban, hogy példát kellett statuálni, hogy a néphatalommal nem lehet kukoricázni. 

– Akkor ez csak egy cirkusz volt – bólintott elégedetten Koltai. -. Már megint az a kurva személyi kultusz, meg a törvénytelenségek! Meddig kell még ezt a terhet cipelnie a néphatalomnak? És az a hülye Gajdos, vagy hogyishívják, most, amikor pártunk a múlt törvénytelenségeivel való végleges szakításról, a hibáinkkal való végleges leszámolásról, a konszolidáció beindításáról vitatkozik, pont egy ilyen cikkel kérkedik?

Erre a Kozeluha valóban nem tudott mit mondani.  

– Beszélek Kucsera elvtárssal, a központi bizottság titkárságán, mert ez így nem lesz jó – jelentette ki nagy hangon Koltai. – Ettől függetlenül, a Szauer kölyök ügyét nem ejtjük. Pofátlanul letagadta apja származását, pedig tudta, hogy úgyis rá kell írnia a jelentkezési lapra. Nem érdekel, hogy milyen sportoló. Megbízhatatlan, deklasszált kutyák hamis kölyke. Az ilyen harapni is tud, de mi majd kiverjük a fogait és akkor parírozni fog.  Szó sem lehet róla, hogy Drezdába utazzon, a kalória pénzét is meg kell vonni, az egyetemi javaslatát töröljük, és felhívom a kiegészítő parancsnokságot, hogy a legközelebbi sorozásnál nehogy kihagyják, el ne felejtsék szeptemberben behívni. Majd a Néphadsereg embert farag belőle. Remélem, jól megfingatják.

 Ez már Kozeluhának is sok volt. Szédülten hallgatta a retorziók felsorolását.

– Te meg, KISZ titkár elvtárs –folytatta fröcsögve Koltai –, az éberség alapvető kötelességével szemben követtél el súlyos mulasztást. Az ügyedet az üzemi négyszög elé viszem, hogy a párt, a KISZ, a szakszervezet, és vállalatvezetés együtt alakítsa ki álláspontját és hozza meg a fegyelmi határozatát.  

Szegény Kozeluha ekkor már átkozta a pillanatot, amikor az edzőnek a feljelentéssel felérő telefonhívása után nem zárta le az egészet egy figyelmeztetéssel, hanem tovább görgette az ügyet a párttitkárhoz. 

Amikor zúgó fejjel kijött a pártbizottság irodájából, kétségbeesetten törte a fejét, feladja, lemondjon a KISZ titkárságról? Ezzel lehet, hogy elkerüli, hogy fegyelmivel váltsák le, de mi lesz azután? Gondolni se mert rá, hogy esetleg törlik a KISZ lakásra várakozók listájáról, vagy visszakerül a csontozóba a szalag mellé. 

 

GIZA áthívta Szitnyaiéket egy römi partira. Már régen nem römiztek, de azelőtt, és főleg még az „ostrom” előtt, ahogy ő nevezte mindig a „felszabadulást”, minden héten felváltva kártyáztak valamelyiküknél. Szitnyai váratlan megjelenése a dugába dőlt nyugdíjas vacsorán Gizát arra biztatta, hogy próbálja meg felújítani, a szomszédjukban élő házaspárral, korábban virágzó barátságukat.  

1948-ban, az államosításból soroksári házuk sem maradhatott ki. Szauer az első kisajátítás-társbérletezés hírére gyorsan kapcsolt, és még időben, a kibombázott jó barátjának, Szitnyainak ingyen felajánlotta a ház felét. Azok szintén csak hárman voltak, egy gyerekkel, a Zolival egy idős, öt éves Gézukával. Amikor a tanács emberei kijöttek, hogy felmérjék, hány embert kötöztethetnek be még társbérlőnek Szauerékhoz, nem tudtak igazán mit kezdeni, a szabályszerűen bejelentett új lakókkal sem megtelt, de reálisan már nehezen tovább osztható házzal. 

Kezdetben a két család nagyon jól megvolt egymással, de amikor sor került az egész üzem államosítására is, és Szauer egy ideig állás nélkül maradt, viszonyuk megromlott. Előbb csak annyi történt, hogy Szitnyai a ház egyik felén egy ablak helyett új bejáratot alakított ki. Így ezután a Szauer és Szitnyai család a ház két oldalán külön bejáraton közelítethette meg lakrészét, ami az eddigi bensőséges együtt élésüket egy jóval alacsonyabb szintre korlátozta. A két lakás mindkét oldalon három szobából állt, és a lakrészek és a családok közvetlen kapcsolata a középen levő mellékhelyiségek közös használatára szorítkozott. Ez utóbbi adottság rövid időn belül megrontotta a baráti viszonyt. Amikor sok, kisebb nagyobb perpatvar után, öt év múlva végre sikerült ketté választani a konyhát és a fürdőszobát is, már kapcsolatuk lényegében nem volt több, mint lakótársaké, vagy, ahogy a tanácsi okiratokban állt: társbérlőké, mert már lényegében két, külön-bejáratú lakásban, egymástól szeparáltan éltek. Idővel aztán a kertet is elválasztották, és külön utcai kerti kapun közlekedve a kapcsolatuk esetlegessé vált. Már nem is nagyon beszéltek egymással, csak integettek egymásnak köszönés helyett. Többé nem játszott együtt a két gyerek sem. Szitnyai főkönyvelő lett a Sütőipari vállalatnál, és úgy tűnt, már lenézte a csupán irodai alkalmazásig jutott egykori barátját. 

 Károlynak a nyugdíjba vonulás alkalmából tervezett vacsorára meghívott munkatársainak távolmaradása kisebb meglepetést okozott, mint Szitnyai váratlan megjelenése.  Abban azonban nem bízott igazán, hogy az asszony terve beválik és Szitnyai testvérének a segítségére valóban számíthatnak a Gajdos ügyben.   

Giza rácsos, lekváros linzert sütött, Károly egy zacskó legolcsóbb, nyers, zöld kávét vásárolt, amit maga pörkölt meg a gáztűzhelyen az anyja régi, tekerős pörkölőjében, mire Giza bosszankodva tárta ki az ablakokat, hogy a füst kimenjen a vendégek érkezése előtt.  Szitnyai egy üveg egri bikavérrel, a neje egy papírtálcán hat  krémessel érkezett. 

A két férfi úgy ölelte, a két asszony úgy puszilta meg egymást, mintha semmi sem történt volna az elmúlt viharos évtizedekben.

Filléres partikat játszottak, de Szitnyai neje még azt a két forintot is óriási veszteségnek érezhette, mert minden alkalommal elvörösödött a méregtől, amikor Giza lecsapta az asztalra a hand-römit. 

Amikor egy kicsit felfüggesztették a játékot és Giza kitette a süteményes tányérokat, Szitnyai Károlyhoz fordult.

– És mi van azzal a Gajdossal, beszéltél vele?

– Semmi értelme nem volt – legyintett Szauer. 

– Gondoltam. 

– Azt ő sem értette, hogy miért tartottak házkutatást, az államosítási eljáráskor, és miért hurcoltak meg, amikor nem találtak semmit… 

– Talán valaki feljelentett – jegyezte meg Szitnyai neje, de férje ráripakodott.

– Ne vegyél ki két süteményt, hagyj egyet a gyerekeknek is.  

Olyan mérgesen szólt az asszonyra, hogy Giza kelt a védelmére. 

¬– Ugyan már, ezek a nagy lakli kölykök, már nincsenek oda egy süteményért. 

 

 

8.

 

ZOLI az edzésről hazatérve elgondolkodva vizsgálgatta a levelet, amit apja a postáról hozott. 

– Mr. Michel Palotai – olvasta a feladót – … ez csak Pajszer apja lehet. De mi a szarnak ír nekem egy disszidens? Ez biztos nem nekem szól. Mit kavart ez a hülye Pajszer? 

Most kutyagoljon el három utcányit, ahol a haverjáék laknak, hogy kézbesítse neki a levelet, vagy hagyja a francba és majd holnap odaadja az edzésen. 

Végül úgy döntött, inkább jó bekajál, aztán elmegy Bea elé a sulihoz.

 

ZOLI találkozni akart Beával. Mindenáron meg akart magyarázni mindent, mielőtt a lány apja eltiltja tőle. Mert arra számított, attól félt.

Tudta, hogy az egyetemi előkészítő, amire esténként a lány jár, fél kilenckor ér véget. Bevillamosozott a belvárosba és szinte futva ment a  Kálvin térig, amitől nem messze, egy mellékutcában levő épületben tartották a tanfolyamot. 

Már sötét volt. A közvilágítás gyenge fénye alig világította meg a kormos házfalakat. Kereste a házszámot, és örült, amikor ráakadt a magas, kivilágított épületre az ELTE hát a mögött. 

A díszes homlokzat alapján valami egyházi gimnázium lehetett, amiről a főbejárat előtti régi vaskorkorlát maradványai is árulkodtak; nyílván az államosításkor elköltöztethették, és az épületet hozzácsatoltak az egyetemhez.  A korlátnak dőlve többen várakoztak, többnyire srácok, mert az előkészítőt a tanári szakokra szervezeték, oda pedig akkortájt már főleg a csajok pályáztak.  

– Nincs tüzed? – lépett hozzá egy fiatalember, amint várakozott.

– Nem dohányzom. 

– Okos – mondta a fickó és köszönés nélkül tovább lépett. 

A járda mellett, arrébb, ahogy látta, egy Moszkvics parkolt. Utasai közül az egyik a kocsinak dőlve éppen rágyújtott. A srác a fellobbanó gyufa fényére arrafelé indult és hamarosan az újra felvillanó láng jelezte, hogy ezúttal sikerrel járt.  

Zolinak nem volt órája, ezért nem tudta, mennyi az idő pontosan, így amikor a cigarettázó fiú visszafelé sétálva közeledett,  most ő szólította meg. 

– Bocs. Nem tudod, mennyi az idő? 

Mókás volt, mert a srác, mint egy régi vágású úriember, egy zsebórát húzott elő a zsebéből, melynek hosszú lánca megvillant a lámpafényben, amikor megnézte.  

– Nem kell türelmetlenkedni. Öt perc múlva kijönnek – mondta mosolyogva. 

– Kösz. Te is rájuk vársz?

– Csak rá. Te többre is? 

Zoli elnevette magát. 

– Nem én is csak egyre. 

– A kis „aranyosra”, mi?

– Tiszta sor – bólintott mosolyogva Zoli és úgy érezte ez a pár szavas beszélgetés megnyugtatja. Lám nem csak ő jár ebben a cipőben. Most már jobban megnézte a srácot.  – Hórihorgas gyerek, igaz, elég nyüszöge – állapította meg szakértő szemmel.  

– Milyen szakra készül?  – kíváncsiskodott a fickó. 

– Kémia fizika.

– Okos lehet, az pedig nem veszélytelen. 

– Hát, néha tényleg rémisztő – nevetett Zoli. 

– De milyen csaj lehet például az, akire egy rendőr bukik? 

Erre Zoli felhúzta a szemöldökét. A srác észrevette. 

– Azok ott, akiktől a tüzet kaptam, rendőrök. Vajon milyen csajra várhat az a dagadt?

Zoli elkomorodott. A kocsi felé nézett, és ahogy egy arra haladó autó reflektora átsuhant a Moszkvics mellett ácsorgó fickón, legnagyobb megdöbbenésére a termetes alakban Zomborira, a Bea apja által neki kiszemelt udvarlóra  ismert. 

– A kurva életbe, mit keres ez már itt megint? – dühöngött.

Emlékezett rá, hogy a lány milyen keresetlen szavakkal küldte a francba a minap azon a szórakozóhelyen, ahol Zombori a segédrendőr haverjával „razziázott”, és az, hogy most mégis itt eszi a fene, nem jó jel. Zoli azért jött Bea elé, hogy még idejében megbeszélje vele az edző által elmondottakat: a várhatóan meghiúsult drezdai utat, hogy talán az egyetemi felvételiről is lemondhat, és még ki tudja mi minden retorzióknak néz elébe. Vajon a lány elhiszi, hogy szándékosan hazudott?

A tüzet kérő srác a hallgatását félreértette. – Milyen marha vagyok. Veszélyes dolog volt ez a gúnyos megjegyzés a rendőrökre. Mi a fasznak fecsegek össze vissza?  – gondolta, és aggódva nézett Zolira.  

Ebben a pillanatban vidám nevetés hangja törte meg a mellékutca csendjét. A főbejáraton kiözönlő előkészítő-hallgató lányok csivitelése és a rájuk várakozók örömködése elnyomott mindent.  A cigarettázó srác is elkeveredett a sokaságban, Zoli szeme meg már csak Beát kereste izgatottan. 

Végre meglátta és boldogan sietett felé. A lány örömmel ugrott a nyakába. 

– Szia! Régóta vársz?

Zoli szíve szerint azt válaszolta volna, hogy időtlen időnek tűnt, de ehelyett önfeledten egymásra mosolyogva, kézen fogva elindultak a járdán a Rákóczi út felé. 

 – Szia Bea! – hangzott fel hirtelen a kellemetlen hang, a Moszkvics  mellől, amiről Zoli már el is feledkezett. 

Megtorpantak az útjukat álló Zombori előtt. 

– Szia – köszönt vissza kényszeredetten, elkomorodva a lány. 

– Kocsival vagyok, elvihetlek? – vigyorgott Zombori és ügyet sem vetett Zolira. 

Bea egy pillanatnyi zavart hallgatás után fejével Zoli felé intett.

– Kösz Bandi, de társaságban vagyok. Majd máskor. 

– Ez is velünk jöhet – fordította pimasz tekintetét Zolira és hozzá tette: – ha nagyon akar… 

– Ne bomolj! –  mondta Bea most már nagyon elkomorodva. 

Zombori arca elsötétült. 

– Pedig a csalók szállítását díjtalanul is vállaljuk – mondta és most már jelentőségteljesen nézett Zolira.  

– Ebből elég! A múltkor már megmondtam, csak megismételhetem, kopj le!

– Rosszul teszed kisszívem. De majd apád felvilágosít, ha hazamész, ki is ez a te társaságod. Azt hiszem, rájössz, hogy rossz társaságba keveredtél. 

Zoli keze ökölbe szorult. 

Bea nem értett semmit. Látta a fiún, hogy megfeszülnek az izmai, hát gyorsan kézen ragadta és elindult vele. 

– Gyere, hagyd ezt a marhát – és valósággal vonszolni kezdte. 

Zombori nem követte őket. Gúnyosan nézett utánuk és a csikket dühösen pöckölte a kanálisba. 

– Rábaszol fiacskám te még a sompolygásra – morogta magában és disznó szemei úgy villogtak, mint két parázs. 

Bea csak a Rákóczi út sarkán lassított. Zoli látta rajta, hogy nagyon felhúzta magát. 

– Ez meg mi a szarról beszélt?  – kérdezte hangosan Bea inkább saját magától, mint a fiútól. Vajon ez a Zombori az ő kettőjük kapcsolatát tekintette csalásnak, amikor Zolit csalónak nevezte? 

– Üljünk be ide a presszóba – szólalt meg Szauer. – Sajnos, nem a vakvilágba beszélt. Bea felkapta a fejét. 

Beültek a félhomályos terembe, mely tele volt a parányi asztaloknál szorongó, gondterhelt kinézetű, egymással halkan duruzsoló emberekkel 

 Azonnal jött a kifestett, középkorú pincérnő, fekete kosztűm elé kötött fehér nejlon „csipke” kötényben és köszönés nélkül, várakozóan rájuk nézett

– Két kávét kérünk – nyögte ki Zoli.

– Kell ez a kávé nekünk? Nem vagyunk eléggé feldobva? – kérdezte Bea és a fiú sápadt arcát fürkészte.  

– Hülye vagyok. Igazad van – mondta Zoli összerázkódva és újra a pincérnőhöz fordult.  

– Mégse kávét. Valami üdítőt, legyen szíves.

– Jaffa van, vagy málna – nézett rájuk a nő kissé türelmetlenül.  

– A jaffa jó lesz – mondta Bea. 

– Két jaffa rendel – jelentett ki a felszolgáló, azzal otthagyta őket. 

– Beszélj, mi van? Mi az, hogy ez a görény nem beszélt a vakvilágba? – nézett a srác szemébe 

Zoli belekezdett. Sorban elmesélte, hogy mi történt, és végül, hogy milyen perspektívákat vetített elé az edző. 

– És te tényleg nem tudtál róla? – hitetlenkedett a lány.  

Zoli magyarázkodott, hogy akkor csak nyolc éves volt, és később sohasem beszéltek a múltról a szülei, de a lány mosolya már eltűnt. 

– Én sejtettem, hogy úri gyerek vagy, de, hogy apád gyáros volt, azt nem. Nem is tudom, mit mondjak. 

Zoli tovább magyarázkodott, de kétségbeesve látta, hogy a lányt mennyire megrendítették a hallottak. 

– Nézd, nekem nem kell mesélnem az apámról, ismered. Semmivel sem tartom különb embernek a te apádnál, aki viszont én ismerek. Persze az apám, és szeretem őt, de nem vagyok elájulva attól, amit csinál, és ahogy csinálja. Velem jó, és imád, de ahogy szegény anyámmal bánt,  azt nem felejtem el. Aztán meg engem a politika nem érdekel. Úgy nőttem fel, hogy a házunkban reggeltől estig csak azt hallottam. Zavaros hülyeség az egész, hangzatos és sokszor álságos. Ezért nem is vagyok hajlandó a KISZ-be belépni, bár apám tajtékzik, ha megtudja. De te jelentkeztél. Ezt mivel magyarázod?

– Az a KISZ titkár agitált állandóan.  Még nem jelentkeztem, de azt hittem be kell lépnem, hogy az apád elfogadjon. 

Bea megsajnálta fiút. Kedvetlenül, inkább szomorúan mondta:

– Szóval én kevertelek bele? Miattam hazudtál?

Zoli tovább magyarázkodott, de Bea megnyugtatta.

– Nem haragszom. Ez az egész egy felfújt, nevetséges baromság. Semmi hasznod nem volt abból, hogy mi volt az apád. Miért legyen károd belőle? De azért ne örülj. A baj az, hogy ez a sok hülye komolyan veszi a lózungokat. Félek az apámtól. Nem tudom mit igérhetek.

 

 

9.

 

GAJDOS a rózsadombi villa teraszán konyakot töltött a vezérőrnagynak.   

Régi jó barátok voltak, egy ideig együtt szolgáltak sorkatonaként az Államvédelmi hatóságnál. Padár sokra vitte, bent maradt, és egyre feljebb jutott a ranglétrán, ő viszont kiszállt és átnyergelt a propagandára, újságíró lett. Ő is sokra vitte. 

– Képzeld, a minap beállít egy faszi és azt kérte, hogy közöljek helyreigazítást egy 1948-ban írt cikkem miatt.  

Padár csodálkozva nézett rá

– Gyáros volt a lelkem, és kivittük a nép közé, hogy szembesítsük a népakarattal; emlékszel, milyen jópofa akciókat csináltunk akkoriban. A minap, a pályafutásomról készült retrospektívban éppen az ő fényképét tettem fel a címlapra névvel és a táblával a nyakában. Most eljött siránkozni, hogy tönkretettem a jó hírét. Aszongya’ nem is indult ellene eljárás, és hogy ártatlan volt. 

– Röhej. Remélem elküldted. 

– El.  De tegnap leszóltak a titkárságról, és az ügyről érdeklődtek. 

– Hát ez az. Ezek a taknyosok már megint rajtunk akarják elverni a port, nem értem, Jani miért hagyja. 

– A nemzetközi helyzet. Ez van az egész mögött. 

– E miatt a gyáros miatt meg ne törd magad. Átnézetem az irattárban, és garantálom, hogy találunk annyi disznóságot róla, amit nyugodtan elküldhetsz a titkárságra, ha már ennyire érdekli őket az ügy.  

 

ZOLI egy kicsit elcsodálkozott, amikor az edzés hazaérkező Pajszer becsöngetett hozzájuk és kérte, hogy menjen vele, mert akar valamit mutatni neki a lakásukon. Nem volt nagy kedve beszélgetni, de végül engedelmesen beadta a derekát. 

– Oltári kupleráj – állapította meg magában Zoli, amikor körbepillantott Pajszer szobájában, de az nem hagyta bámészkodni, a kezébe nyomta apja levelét. 

Zoli gyanakodva nézegette.

– Palotai Tamás részére. Feladó: Mr. Michel Palotay. Ez az atyád? 

– Igen, az apám. De ne a címzést nézd, középen olvasd!  Szerinted ez itt mi a frászt jelent, hogy „vasald át az előző levelem?”

Mikor Zoli elolvasta a szövegbe rejtett néhány szót, vállat rántva válaszolt.

– Szerintem, azt. Hogy vasald át. 

– Átvasaltam, de semmi. 

Zoli ekkor elővette a zsebéből azt a levelet, amit azóta is magával hordott, amióta apjától megkapta. 

– Talán ezt kellett volna – mondta és átnyújtotta a borítékot.  

Pajszer összerezzent és zavart izgalommal vette a kezébe, majd rá pillantva halkan ezt mondta:

– Akkor megkaptad. 

Zoli borúsan kérdezte:

– Ez mi? 

Palotai lehajtott fejjel, elkerülve Zoli tekintetét mondta:

– Ne haragudj, hogy nem szóltam. Megadtam apámnak a te címedet, hogy neked írjon, ha fontos dolgot akar közölni, mert féltem, hogy felbontják a leveleimet. 

Zoli megrázta a fejét:

– Miket levelezel te, az apáddal, hogy félned kell, ha felbontják?

– Ha olvasták a „vasald át az előző levelem?” szöveget, biztos keresnék az előzőt. 

– Ezt értem. Eddig ugyan, csak a Berkesi egyik könyvében olvastam olyasmit, hogy a kém titkos írással küldött levelet és azt át kellett vasalni, hogy olvasható legyen. De a te apád nem kém.

Pajszer elgondolkodott. 

– Hát nem is, de…

– És arra nem gondoltál, hogy ha rajtam keresztül bonyolítod a titokzatos levelezésedet a disszidens apáddal, akkor ebbe engem is belekeversz, anélkül, hogy lenne valami közöm hozzátok?

– Azt hittem barátok vagyunk és megkérhetlek egy kis szívességre. 

– És megkértél? 

Pajszer hallgatott. Zoli bosszúsan rámordult: 

– Nyisd ki, és olvasd fel. Tudnom kell, mi van benne, mert ha jobban megnézed, könnyen lehet, hogy már felbontották.

Pajszer elsápadt. Felnyitotta a borítékot. Egyetlen papírlap volt benne, néhány sor írással. Rekedt volt a hangja, amikor felolvasta. 

 „Kedves Zoltán! A fiam írt rólad, hogy jó barátok vagytok, együtt sportoltok és te ifjúsági bajnok lettél, sőt a beválogattak az ifjúsági EB-re készülő ifjúsági válogatottba. Gratulálni szeretnék sikereidhez, és remélem, hogy ezt egyszer személyesen is megtehetem. Kérlek, segítsd a fiamat, hogy ő is hasonló eredményeket és vegye komolyan a sportot. Ezt a levelemet feltétlenül add át neki is, azzal az üzenettel, hogy holnap feladok neki is egy részletes beszámolót. Előre is köszönöm, barátsággal, Michel Palotay.”

– Kedves sorok, de miért kell átadnom „feltétlenül”? És mi ebben a titkos? – ráncolta Zoli a homlokát. 

Pajszer megvakarta a fejét. 

– Az csak ennek a másik oldalán lehet.  Mindjárt megtudjuk, ha kivasaljuk.

Pajszer izgatottan kirohant vele a konyhába. Zoli a szobában maradt és bosszús türelmetlenséggel idegességgel nézegette a barátja polcán sorakozó könyveket. A kalandregények mellett néhány birkózó szakkönyvet talált. Nekem soha sem voltak ilyenek – gondolta – birkózni nem könyvből kell megtanulni. 

Pajszer sokáig matatott odakint, és végül kedvetlenül jött vissza.

– Nincs semmi lényeges. Még sem ez volt az a levél? Nem hiszed?

– Nem kell megmutatnod. Nem akarok semmit sem tudni. Azt javaslom, égesd el az egészet. 

Pajszer sajnálta apja sorait elégetni, de belátta, tényleg okosabb, ha ennek a levélnek nem marad nyoma.

– És ha megkérdezik tőled, hogy mi lett a levéllel, amit az apámtól kaptál? 

– Azt mondom, hogy a levélben levő kérésnek megfelelően átadtam neked, és kész.

 – Én meg kidobtam – bólintott Pajszer, megkönnyebbülten. 

Összegyűrte a levelet, kivitte a konyhába letette a gáztűzhelyre és meggyújtotta. A hamut összekotorta, majd beleszórta falikútba, rányitotta a vizet és gondosan letömködte a lefolyóba.  

Zoli türelmetlenül várta, hogy visszatérjen.

– De nem is ezért hoztalak fel, igazából – mondta Pajszer, vizes kezét a nadrágjába törölgetve. 

Zoli kérdőn nézett rá. 

– Hát akkor miért?

– Behívott a Szalai a szertárba, hogy beszélni akar velem. 

Szauer felhúzta a szemöldökét. Pajszer folytatta. 

¬– Nem is tudom, hogy mondjam el… Szóval azt akarja, hogy mi ketten vívjunk válogatót, mert engem küldenének Drezdába, ha sikerülne ellened megnyerni a meccset. 

Zoli elvörösödött és lesütötte a szemét.

– Faramuci ötlet – nyögte ki végül. 

Pajszer zavartan hallgatva nézett barátjára. 

– Én vagyok a bajnok, nem? – kérdezte halkan Zoli. 

– Te vagy. De a Szövetség hozzájárult, hogy miután te nem utazhatsz, én helyettesíthetlek…

– Szép. 

– Ezek meg vannak huzatva. Kitalálták, hogy a Szövetség zsűrije előtt kellene birkóznunk, és ha én legyőzlek, – de csak akkor –, engem küldenek ki.

Zoli felnézett rá.

– És úgy gondolod, legyőzöl?

– Nem gondolok semmit, de a klub vezetősége annyira oda van, hogy végre lenne egy válogatottjuk…

Zoli megcsóválta a fejét.

– És én feküdjek be, hogy legyen nekik helyettem egy másik? 

– Én mondtam, hogy nem vállalom, de aztán…

– Mit aztán? 

Pajszer kínlódva tekergett.

– Erről nem szabad tudnod és meg kell esküdnöd, hogy nem beszélsz róla senkinek. 

Zoli kimeresztette a szemét.

– Miről van szó tulajdonképpen?

– Az apámról.

– Az Amerikában élő apádról? Mi köze ennek az egészhez?

Pajszer szinte könyörögve mondta:

– Ennek köztünk kell maradnia. De komolyan …

Zoli bólintott.

– Az apám pont akkor, amikor az EB lesz, átjön Európába és ott lesz, azaz ott vár, Berlinben.

Zoli felugrott.

– Le akarsz lépni? És ehhez kellene az a Drezdai út?

– A verseny után elvisznek bennünket Berlinbe a Friedrichstadt Palace-ba, jutalom gálára. Tudod, ahol 100 táncoló csaj rázza a fenekét. Ez a belvárosban van, és onnan az egyik metróval át lehet jutni nyugatba. Nekem itt befellegzett. A disszidens apámmal semmire sem jutok. 

– Itt hagynád anyádat?

Erre Pajszer sem tudott semmit mondani. 

Sokáig hallgattak. Végül Zoli komor arccal maga elé bámulva fásult hangon megkérdezte: 

– És velem mi lesz? Ha kitudódik, hogy közöm van ehhez, engem kinyírnak. 

– Ezért mondtam a Szalainak, hogy nem vállalom.

– Hogy is vállalhattad volna, hiszen még nem győztél le. 

– De azt mondja a Szabad Európa , hogy hamarosan le fogják zárni Berlinben is a határt. Végleg. Ha ez megtörténik, soha nem találkozhatom az apámmal. 

– Megható. De hogy képzeled? Tényleg azt várod, hogy a meccsen befeküdjek?

– Azt észrevennék. De ha adsz egy esélyt, megküzdünk és rábízhatjuk a szerencsére. 

Zoli megcsóválta a fejét. 

– Ezt még át kell gondolnom.