13.

A MENTŐSÖK hárman voltak. Két markos, középkorú férfi, a sokat látottak közömbösségével az arcukon, míg a harmadik egy fiatal, sovány, szemüveges, valószínűleg gyakorló orvos. Az utóbbi egy rövid pulzusvizsgálat és a tünetek alapján azonnal megállapította a gyomorvérzést. 

– Van itt telefonfülke a közelben? – kérdezte, mivel akkoriban még nem volt telefon a kocsikban.  

– Itt a ház előtt – mondta Zoli, az udvarról becipelt és a nappali kanapéjára lefektetett apja mellett térdelve.  

Giza kezét tördelve állt fölöttük.  

–  Istenem, mi ez?

– Visszük a Lászlóba, szólj be, hogy készüljenek fel a transzfúzióra – mondta az orvos az egyik mentősnek. – Hozd a hordágyat! – fordult a másikhoz, és a ládából kezdte elővenni az infúziós készletet. 

Sokat kellett várni, mire a másik mentős is visszatért. A környék minden utcai fülke telefonja rossz volt, és csak hosszú rohangálás után derült ki, hogy néhány házzal arrébb, akadt egy olyan lakás, amely rendelkezett legalább egy ikervonalas készülékkel. Sajnos ott is várakozni kellett, mert az ismeretlen „iker” éppen negyedórára lefoglalta vonalat. 

Amikor a mentősök végre betolhatták a hordágyat a kocsiba, addigra már nagyszámú bámészkodó verődött össze a környékről a ház előtt, akik szánakozva nézték a fia karjaira támaszkodó, sírással küszködő Gizát. 

A VIZSGÁLÓBAN a főorvos Károly fölé hajolt. Óvatosan nyomogatta a transzfúzióra kötött férfi sovány hasfalát.

– Dohányzik? – kérdezte

Károly rekedten válaszolt

– Igen. 

– Rosszul teszi – mondta lakonikusan az orvos. – Étvágya van?

Károly csodálkozott. 

– Mit enne most legszívesebben? 

– Egy jó marhapörköltet – mondta somolyogva. 

– Most egy darabig nem fog. Befektetjük, és holnap végig csináljuk a laborvizsgálatokat és utána megbeszéljük, mi lesz. Ne mozogjon, aludjon, amennyit csak tud – mondta és sztetoszkópját igazgatva távozott. 

AMIKOR Koltai belépett Bea szobájába, az ágyon találta.

– Mit csinálsz? 

– Láthatod, tanulok – tette maga mellé a lány a jegyzeteit.

Koltai odalépett és felemelte a füzetet, belelapozott. Könyvjelzőként Zoli fényképe akadt a kezébe. 

– Ellenőrzés? – húzta fel Bea szemöldökét.   

– Rád fér. Bandi mesélte, hogy megint ezzel a stricivel lógtál – mondta az apja és ledobta a lány mellé a füzetet, amelyből kiesett a fénykép.  

– Ezt a te stricid mesélte? Ő a besúgód? Feljelentett?

Koltai bosszúsan összeráncolta homlokát. 

– Mi bajod van vele? Egész gyerekkorotokat együtt töltöttétek, miért utálod ennyire? 

– Talán éppen ezért. Felnőttünk, leszállhatna rólam. 

– Én meg jobban örülnék, ha vele szórakoznál és nem azzal a bunkó úri gyerekkel. Bandi a hozzád való.  

– Most úri gyerek, vagy bunkó? A kettő nem nagyon passzol. 

– Mindegy. Annak a bunkónak annyi. Nem megy egyetemre, ősszel bezsuppolják, kár időt pocsékolnod rá. 

– Neked meg annyi pénzt a színésznőcskédre.

Koltai elvörösödött.

– Fejezd be a pimaszkodást! Én az apád vagyok, nekem jogom van ügyelni rád, de te nem avatkozhatsz a dolgaimba. És ne légy tiszteletlen a felnőttekkel, ne nevezd Melindát színésznőcskének. 

– Egy hét múlva én is felnőtt leszek, akkortól aligha szólhatsz a dolgaimba.  

Koltai felkacagott.

– Amíg itt élsz, az én pénzemből, addig mindenbe beleszólhatok. Hálátlan vagy és pimasz. Ezt nem tűröm, édes lányom. 

– Igazságtalan vagy apa. Annak a hülye Andrásnak a féltékeny hazugságai alapján ítéled meg Zolit. Vedd tudomásul, hogy szeretem a srácot. 

– Fejezzük be! – legyintett dühösen az apja. – A hétvégén tartjuk a születésnapodat, a telken. Már mindenkit meghívtam Révfülöpre. Szedd össze magad és próbálj normálisan viselkedni! 

– Csak engem, az „ünnepeltet” nem kérdeztél mit szólok hozzá. Egyáltalán ki az a mindenki?

– Majd meglátod. Ez lesz a meglepetés. 

PAJSZER nagyon készült a válogató mérkőzésre, hiszen ezen múlt, hogy esetleg kiutazhat az NDK-ba és találkozhat az apjával, persze már „odaát”. Tudta, hogy Zoli az erősebb, vagy legalábbis technikásabb, de nem volt képe megkérni, hogy engedje át a győzelmet. Ehelyett inkább apjáról kérdezte, amikor az utcán összefutottak.

– Hallottam mi történt szegény fateroddal. Nem vettem észre rajta, hogy beteg. 

– Titkolta. Az a rohadt újságcikk készítette ki – mondta sötéten Zoli, majd tartózkodó közönnyel megkérdezte: – Egyéb?  

– Szalai várja, hogy jelentkezz nála. – mondta haverja hűvös hangjától kissé megzavarodva Pajszer. – Ha nem jársz edzésre, azt hiszik, át akarod játszani nekem a válogatottságot. 

– Az se biztos, hogy elindulok. De ha mégis, majd a meccsen meglátják, hogy tévednek. Kösd fel a gatyád – mondta Zoli fagyosan  és faképnél hagyta barátját, aki csalódottan nézett utána. 

A NÉGY ÁGYAS kórteremben a szomszédos ágyakon fekvő betegek már aludtak, mikor új betegtársukat bekísérték. Akik felébredtek, megkönnyebbülve látták, hogy az, a saját lábán érkezik. Az ágyon, amit Károly kapott, kora délután halt meg az előző beteg, és három napos haldoklása idegileg nagyon kimerítette a szoba lakóit. 

Anyja nem akart hazamenni, de a nővérek szóltak, hogy nem maradhat. Már sötét éjszaka volt, amikor hazafelé a HÉV-en Gizára rájött a sírás. 

– Nyugodj meg anya – ölelte át anyját a fiú –, minden rendben lesz. 

MÁSNAP Szalai, az edző gyanakodva fogadta Zolit, amikor az váratlanul megjelent az edzésen.  

– Szóval mégis hajlandó vagy elindulni? Azért kérdezem, mert ha tényleg vállalod, értesítenem kell a szövetséget.

Zoli bólintott. 

– Akkor ezt írd alá – mondta mester és az orra alá nyomott egy papírt. 

– Mi ez?

– Nyilatkozat, hogy tudomásul veszed a válogató mérkőzés feltételeit. 

Zoli el se olvasta. Az edző nézte, ahogy aláfirkantja a nevét, aztán ráemelve tekintetét kedvetlenül csak annyit mondott: 

– Sajnálom –, és tényleg sajnálkozás volt a hangjában. 

 Zoli továbbra is kerülte Pajszert. Komolyan vette, hogy ha meg kell mérkőzniük, a szőnyegen nincs barátság. Látta, hogy haverja is ott van az edzőteremben, de rá se hederített. Szalai a bemelegítést követően egy nálánál két súlycsoporttal nehezebb ellenfelet jelölt ki számára edzőpartnernek, arra hivatkozva, hogy Pajszerrel nem edzhet és nem talált mást. Zoli keményen gyakorolt a sráccal, és alaposan megizzasztották egymást, de az edző éles szeme jól látta, hogy Zoli mozdulatai gépiesek, mint akinek egészen máshol jár az esze. 

Talán a lelkében fortyogó vulkán volt az oka, hogy Zoli ezen az edzésen, olyan durván támadta edzőpartnerét, aki persze szintén nem hagyta magát, hogy végül Szalainak kellett leállítani és az öltözőbe küldeni őket. 

14.

MÁSNAP reggel Károly látszólag már jobban volt, de váratlan, más problémák adódtak.  

– Baj van – mesélte az ágya mellett ülő feleségének. – Hajnalban behozta a nővér a reggelit és szó nélkül letette az éjjeli szekrényemre. Én megettem egy zsemlét és egy kockasajtot. Egyszer csak berohan egy másik nővér és letol, hogy miért eszem. Azt mondja nem lett volna szabad, mert a labor vizsgálatokhoz éhgyomor kell. Kiderült, emiatt ma már nem is lehet elvégezni őket. De hát nem szóltak. 

Giza felkereste az orvost, aki mentegetőzött. 

– Sajnos ilyen malőr előfordul, kevés a szakképzett nővérünk.  – mondta, és komor arccal, hellyel kínálta az asszonyt. – Meg kell mondanom, a férje állapota komoly. A székletében is találtunk vért, így tumorra gyanakszunk; ennek tisztázására kellettek volna az azonnali gyomor vizsgálatok. Külföldön már ismert az endoszkópos diagnosztika, de ilyen berendezés nálunk még nincs. A béltükrözéssel megállapíthatók lennének a vérzés okai. De mindegy, addig is elvégezzük a többi vizsgálatot, pótoljuk a vérveszteséget és megpróbáljuk felerősíteni a szervezetét.  Valószínűleg műtéti beavatkozásra lesz szükség. Talán holnap már többet tudunk. 

ZOLI ugyanezen a reggelen bement az üzembe és szabadságot vett ki. Főnöke figyelmeztette, hogy ezzel a gyakorlati idejét rövidíti meg, amit majd be kell pótolnia. Anyja a kórházban volt apjánál, és ő is azt tervezte, hogy délután bemegy hozzá. Addig azonban találkozni akart Beával. 

Villamosra ült, a Tolbuchin körútnál átszállt a Budára menő vonalra és a Móricz Zsigmond körtérnél leszállva elkutyagolt a mellékutcában álló társasházhoz, ahol Kolatiék laktak. Beült a szemben levő presszóba és figyelte a házukat. 

Visszaemlékezett a napra, amikor először látta meg a lányt az üzemben a bejáratnál. Akkor apjával jött, és neki rögtön megakadt a szeme a lány szőke haján. Ahogy elhaladt mellette, az illata ragadta meg, és szemeinek felcsillanó ragyogása, a rá vetett kíváncsi pillantásában. Amikor megkérdezte a portást, hogy ki volt ez a lány, és megtudta, egy kicsit lelombozódott, de rögtön visszament az üzembe, azzal az ürüggyel, hogy valamit az öltözőben felejtett. Pedig csak a lányt követte, tudni akarta, mit csinál itt és hova megy. Megint találkoztak az irodai folyosón és Zoli úgy látta, hogy egy halvány, érdeklődő mosoly jelent meg a lány szájának sarkában, amikor tekintetük összeakadt. Hetek múlva találkoztak újra, véletlenül, a csepeli strandon. Itt kezdődött ismeretségük. Zolinak előbb akadt meg a szeme a lány szép alakján, és csak később ismerte fel benne azt, akiről pedig minden éjjel álmodozott. 

A sors úgy akarta, hogy Beában is hasonlóan felébredt az érdeklődés, az arányos testű izmos srác iránt, mikor az rámosolygott. Ő is felismerte az üzemben látott arcot, és nyílt, tiszta tekintetét vonzónak találta. Előbb kacér gyanakvással fogadta a fiú állandó feltűnését a közelében, majd amikor látta kitartó próbálkozásait, rá kellett jönnie, hogy ez tetszik neki. Azért némi aggodalommal töltötte el a fiú egyre türelmetlenebb közeledése. Még képtelen volt dönteni, annak ellenére, hogy hamarosan beszédbe elegyedtek, és találkozóban is megegyeztek. Azóta kapcsolatuk már nagyon sok mindenen túljutott. Zoli részéről ez egyértelműen szerelem volt, és Bea is valami hasonlót érzett. Egy év alatt terhessé vált számára otthon mostoha unokatestvére állandó jelenléte és körülötte való sündörgése. András egyre jobban taszította, azzal fordítottan arányosan, ahogy a Zolival kialakult egyre szorosabb, kölcsönös testi vonzalom erősödött benne. Már ott tartottak, hogy egy életre szóló kapcsolat is komolyan felmerült közöttük, de a tervezgetésen még nem jutottak túl. 

Amikor Bea meghallotta, hogy mi történt Zoli apjával, csodálkozva vette észre, hogy olyan együttérzés és aggodalom ébredt benne más baja iránt, amit még soha sem érzett. A szánakozás szinte erősítette testi vágyait is, de hamar rájött, hogy ez csak Zoli féltéséből fakadt. Apja nem is sejtette, hogy rosszkor provokálta ki a konfrontációt lányával, amikor sokadszor is megpróbálta eltiltani őt Zolitól, mert csak dacot ébresztett benne. Bea akaratos énje fellázadt és ellenszegült, meg akarta mutatni, hogy már felnőtt nő, akinek van ereje megvalósítani saját vágyait, és nem hagyja, hogy más – legyen az akár az apja is – mondja meg, írja elő neki, hogy kit lehet vagy kell szeretnie. 

Zoli szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéről, amikor meglátta kertből kilépő Beát. Felugrott, és átvágva az úttesten elé ment. Bea titokban boldogan, de kissé zavartan hagyta, hogy a srác átölelje és hálásan a nyakába boruljon. 

– Hallottam mi történt. Nem hívtál, és nagyon aggódtam – mondta a lány, szinte mentegetőzve, mert hiúsága nem engedte, hogy a fiú az érzelmeinek kiszolgáltatott állapotban lássa.  – Hogy van az apád?

– Én sem gondoltam, hogy ilyen beteg. Titkolta. 

– Nagyon sajnálom – mondta Bea és hozzátette: – szólj, ha valamiben segíthetek.  

Zoli, aki eddig, kicsit gátlásosan, vagy inkább szégyenlősen sohasem beszélt a lánnyal az ő saját családi életéről, viszonyaikról, most  boldogan fogadta a lány segítőkészségét. Természetesen szelíden elutasította, mire a lány szabadkozott, hogy csak látni akarta és rohanna tovább, de Zoli ezt nem hitte el. 

A közeli Feneketlen tó parkba mentek, ahol a fűzfák alatt leültek egy padra. 

Kettesben aztán, mint általában mindig, már a nő uralta a helyzetet. Aggódó arca, megnyugtató mosolya, kedvessége egy csapásra megszüntette Zoli idegességét, és a fiú úgy érezte, az egész világ megszűnt körülötte, csak a lány szeme, illata, mosolya létezik. 

 – Megőrülök az apámtól – panaszkodott Bea. – Képzeld, születésnapi bulit szervez a hétvégére Révfülöpön, a parasztházunkba, amit néhány éve vett. Meghívott fűt, fát.

– És, gondolom a „kedves” unokatestvéredet – ébredt fel Zoliban rögtön a féltékenység.  

– Ne gyűlöld őt! Elég, ha én utálom. Képzeld, együtt nőttünk fel és akkor még elviseltem, de, hogy mi lett belőle?!

– Azt hittem felköszönthetlek. Annyira vártam, hogy végre együtt lehessünk, úgy igazán. 

Bea szeme elárulta, hogy ő is erre vágyik. 

– Már nem jársz edzésre? – próbálta elterelni a szót.

– Nem hagytam abba, de nem sok értelme van. Én jutottam be a válogatottba, még sem utazhatok, az apám múltja miatt. Nevetséges ez az újra válogatózás, csak azért, hogy egy másik srác utazhasson helyettem, ha győz. Ráadásul az ellenfelem a barátom és ez most még jobban megnehezíti a dolgot.  

– De ha te vagy a jobb…

– Az se biztos. Már motiválatlan vagyok. Az ő utazásának volna értelme, de ha megver, azt mondhatják, szándékosan engedem győzni és ezért később bajba kerülhetünk… – mondta, de hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent olyan vizekre evezett, amelyről senkinek, még Beának sem szabad tudnia.  De a lány azonnal rácsapott.

– Az tényleg csalás lenne, de mi bizonyíthatná? 

Zoli kicsit hallgatott, ami még jobban felkeltette a lány kíváncsiságát. 

– És miért olyan fontos ez az utazás annak a srácnak?

Zoli nem tudott hazudni. Rövid őrlődés után kibökte:

– Ezt nem szabadna elmondanom… – dadogott –, de a Pajszer találkozni szeretne az apjával… 

– Nem értem.

– Nem is értheted. – aztán kimondta. – A faterja „odakint” él. 56-ban ment el. 

A lány szeme tágra nyílt. 

– És a srác disszidálni akar? – ráncolta homlokát.  

– Te ezt, hogy is érthetnéd? – szaladt ki Zoli száján, legyintve.  

Bea megsértődött. 

– Sehogy – mondta a lány és elkomorodó arca elárulta, már nem az, aki az előbb. – Ebbe tényleg ne keveredj bele. 

Hirtelen kihűlt körülöttük a levegő. 

AZNAP este a szomszéd, akinél az ikresített telefon volt, átjött, azzal, hogy a kórházból üzenik, sürgősen menjenek be. 

Zoli, anyjával együtt lélekszakadva rohant a HÉV megállóig. 

Mire beértek a kórházba az orvos már nem volt bent, csak az ügyeletessel üzent. 

– Sajnos a férjének újabb gyomorvérzése volt. Emiatt a holnapra beütemezett műtétet el kellett halasztanunk. Megint transzfúziót kap. Sajnos kevés a rendelkezésre álló vérkonzervünk. Ha a fia adna közvetlenül, az sokat segítene.

Zoli adott vért, és utána sokáig ültek Károly ágya mellett. 

Amikor kissé megnyugodva látták, hogy Szauer nyugodtan alszik, éjfél felé haza indultak.

SZALAI felkereste a Birkózó Szövetséget és az elnöknek átadta Zoli nyilatkozatát. 

– Mi a baj ezzel a kölyökkel? – kérdezte a sok kitüntetéssel büszkélkedő idős sportvezető.

– A politikai származása. 

Az elnök bosszúsan legyintett. 

– Holnap utánra szervezzétek Ferikém. Majd a Gyuri levezényli. Én is ott leszek. De nem akarok semmi balhét.

GIZA összes megtakarított pénzüket, – néhány ezer forintot – betette egy borítékba, mielőtt másnap reggel újra, fiával együtt elindult a kórházba. 

A sebész főorvossal a kórház lépcsőházában találkoztak. Az el akart menni mellettük, mintha nem ismerte volna meg őket, de Giza rászólt. 

– Főorvos úr, hogy van a férjem? Szauerné vagyok… tudja…

– Ja persze, – mondta az orvos komoran, és zavartan kerülgette az asszony tekintetét – a gyomorvérzéses beteg. Ma délután műtjük. Komoly az állapota. Mindent megteszünk. 

Giza könnyeivel küszködött. Odanyújtotta a borítékot a százasokkal. 

– Nem kedves. Erre most maguknak van szükségük – hárította el szelíden a doktor és biccentve otthagyta őket.  

Giza mindent megértett. Nézte a borítékot a kezében és patakzani kezdtek a könnyei. 

15.

KOZELUHA a bejövő postát rendezgette, amit az előbb vett ki a portán a levélszekrényéből. Sorra vette kézbe a borítékokat, és amikor meglátta az egyiken feladóként a Belügyminisztérium pecsétjét, idegesen tépte fel. A kihulló két lap közül az egyik Pajszer kiutazási kérelme volt, a másik egy szűkszavú határozat. Kozeluha izgatottan futott végig az utóbbi szövegén és az aláhúzással kiemelt gépelt soron állt meg a tekintete. „Nevezett kiutazási engedély kérelmét állambiztonsági okok miatt elutasítjuk.” 

Magyarázat nem volt, csak különböző paragrafusokra történő néhány szavas hivatkozás. 

Kozeluha rohant a levéllel Szalaihoz.

– Baj van Feri bátyám. A belügyminisztérium visszadobta Pajszer kiutazási engedély kérelmét. Állítólag az apja, aki 56-ban lelépett, kavart valamit.

Az öreg elsápadt. 

– Már letárgyaltam a válogatót a Szövetséggel. Ha Palotai nyer és mégsem utazhat, nekem végem. Ki jelenthette fel ezt a srácot is?

Kozeluha nem tudta mit tegyen. Szóljon Maróthnak, az igazgatónak, vagy Koltainak jelentse, mi történt? Végül úgy döntött, mindkettővel beszél. 

KORA DÉLUTÁN Gizát és Zolit rossz hírrel fogadták a kórházban. 

– Most operálják. 

A műtőből éppen kijött egy orvos. 

– Önök a Szauer úr hozzá tartozói? Négy órája bent van. Délben megint vérzés lépett fel, és most már nem lehetett várni, azonnal műteni kellett. – Látva Giza állapotát, próbálkozott megnyugtatni. – Türelem asszonyom – mondta, de zavartan hozzátette – reménykedjünk. 

MARÓTH, AZ IGAZGATÓ látszólag nem jött izgalomba Pajszer kiutazási engedélyének elutasítása  miatt. 

– Koltai pofára fog esni. Odamegyünk a válogatóra és bejelentjük, hogy Palotai nem versenyezhet. A Szövetség nem tehet mást, mint hozzájárul Szauer utazásához. Koltai fejre állhat. 

– De még Szauernek még nem is kértünk kiutazási engedélyt. 

– Akkor Sándor, ezt sürgősen pótoljátok, mert kiborítom a bilit a taggyűlésen. 

KOLTAI belenézett Kozeluha szemébe és szintén kombinálni kezdett. 

– Ha Palotai nem versenyezhet, akkor a Szauer ellen a csalás miatt indított fegyelmi életbe lép. Így senki sem utazhat. Ez majd jól betesz Maróthnak. Kiderül, hogy nem képes teljesíteni a tervet. Ráadásul izgat a rendszer ellen, amikor azt állítja, hogy a kollektivizálás miatt nem tud teljesíteni. Ha ezt odafent meghallják, ez kitöri a nyakát. 

Kozeluha hallgatott, hiszen ő gondoskodott róla, hogy Koltainak ne legyen semmilyen bizonyítéka Zoli „hazugságáról”. Egyedül attól félt, hogy erre, a párttitkár idő előtt rájön.

– Akkor Maróth megszünteti a birkózó szakosztályt – figyelmeztette Koltait.

– Éppen ideje.  Ha én leszek az igazgató… – és itt egy pillanatra megakadt, mert érezte, hogy elszólta magát – én is megszüntetem. 

KÁROLYT késő este tolták ki a műtőből. Nem volt intenzív osztály, sem megfigyelő részleg, így amikor visszavitték a kórterembe, még nem volt eszméletén. Fal fehér volt és hörögve lélegzett. Zoli és Giza rémülettől összeszorult szívvel ültek mellé. Az asszony a tűszúrásoktól kisebesedett kezét simogatta. A szoba másik három betege a fal felé fordult. 

Kinyílt az ajtó és egy műtősegéd kerekeken gördülő, kifeszített lepedőből készült paravánt tolt be Károly és a többi ágy közé. Nemsokára megjelent a főorvos is. Odalépett az ágyhoz és sztetoszkópjával meghallgatta Szauer mellkasát, aztán megérintve Giza vállát, jelezte, hogy kövesse. Csak Zoli maradt apja mellett. 

Odakint a főorvos megfogta az asszony mindkét kezét és halkan ezt mondta:

– A vérzést elállítottuk, de nagyon komoly műtét volt. Jelentős területet el kellett távolítanunk. Sajnos, a szíve nagyon gyenge. Asszonyom, válságos órák jönnek. Sajnálom. – Igyekezett megtartani a rogyadozó Gizát, majd hagyta, hogy az odalépő műtősegéd visszatámogassa az asszonyt a kórterembe. 

MÁSNAP reggel Koltai, a párttitkár köszöntötte a taggyűlés résztvevőit. 

– A mai taggyűlésen a KISZ szervezetet érintő kérdésről is tárgyalunk, ezért meghívtam Kozeluha KISZ titkár elvtársat is, aki az ügy előterjesztője lesz. Maróth igazgató elvtárs, mint vezetőségi tag van jelen és jelezte, hogy hozzá kíván szólni a vitához. 

– Lesz vita is? – kérdezte szemtelenül Maróth. 

Koltai elnéző pillantást vetett rá, és bejelentette az első napirendi pontot, Szauer Zoltán KISZ tagjelölt ügyét. 

Kozeluha idegesen állt fel.

– Van itt ez a fiatal, a Húsos SE Birkózó Szakosztályának versenyzője, ifjúsági magyar bajnok, akit Magyar Birkózó Szövetség a közelgő Európa bajnokságon, mint az ifi válogatott 68 kg-os versenyzőjét indítani kíván. Szauer Zoltánnak hívják és jelenleg nem KISZ tag. Az a szokás, hogy az Európa bajnokságra, Drezdába való kiutazásának engedélyezéséhez a szervezetünk ad ajánlást – mondta és leült. 

Koltai tágra nyitotta a szemét. Nem értette, Kozeluha miért nem folytatja. 

– Úgy tudom  Szauer jelentkezett KISZ tagnak. Ezzel mi a helyzet? 

Kozeluha megint felállt, Maróthra, az igazgatóra pillantott.

– Nem érkezett jelentkezési lap tőle. 

Koltai elképedt. 

– De hát maga mondta, hogy valótlan adatokat tartalmazó belépési kérelmet nyújtott be. 

– Akkor félreértett Koltai elvtárs. Mi arról beszéltünk, hogy Szalai Ferenc edző telefonon felhívta a figyelmemet arra, ami Szauer apjáról egy újságcikk alapján kiderült, hogy a felszabadulás előtt a kizsákmányoló osztályhoz tartozott. Én tudtam arról, hogy a fiatalember tagfelvételi kérelmet készül benyújtani, és Szalai értesülését ezért jelentettem Önnek. Ön említette, hogy retorziókra kerül sor Szauer ellen, ha apja múltját letagadja. Úgy gondolom az edzője is figyelmeztethette erre és a fiatalember belátta, hogy nincs esélye a KISZ tagságra, ezért valószínűleg letett a jelentkezési szándékáról – mondta és megint leült. 

– Ezek szerint nincs hamis nyilatkozatot tartalmazó jelentkezési lap az irattárban? – csapott le Maróth.

– Nincs – pattant fel a KISZ titkár és ártatlan képpel rögtön újra leült. 

Koltai dühös lett. 

– Ahelyett, hogy itt fel-le ugrálna, mint egy nikkelbolha, arról adjon magyarázatot, hogy ha így van, az edző miért fordult a magyar Birkózó Szövetséghez, hogy jelöljön más személyt Szauer helyett az ifi válogatottba?

Kozeluha most már ülve válaszolt.

– Ezt talán az edzőtől, Szalai Ferenctől kellene megkérdeznie. 

Koltai leforrázva nézett Maróthra, aki gúnyos mosollyal szólásra jelentkezett.

– Elvtársak, meg kell mondanom, fel vagyok háborodva. Egy ilyen tisztázatlan, de alapvetően érdektelen üggyel fecséreljük a drága időnket, amikor inkább a tervteljesítéssel kellene foglalkoznunk. Ez az egész cirkusz az egyesületünk tehetséges fiatal bajnoka körül, veszélyezteti tervteljesítésünket. 

Ezt követően elmagyarázta, milyen lehetőséget kapott a cég a legnagyobb külföldi megrendelőjének vezérigazgatójától, amikor az, a vállalati szakosztály pezsgő sportéletét és Szauer sikerét megismerve meghívta a Húsos legjobb birkózóit két hetes edzőtáborba. 

– Ez az ajánlat lehetővé tette, hogy a legjobb munkatársakból álló csapat távolléte miatt fellépő munkaerő gondokra hivatkozva, az amúgy köztudottan lehetetlenül rövid szállítási határidőt egy hónappal megtoldjuk és vállalatot a kínos, késedelmes szállítás következményeitől megóvjuk. Félreértések elkerülés érdekében le kell szögeznem, hogy a késedelmet nem a Húsipari Vállalat hanyag vagy lassú munkája, hanem a mezőgazdasági kollektivizálás miatt akadozó nyersanyagellátás okozta. Remélem a vállalatunk KISZ szervezet nem követ el olyan hibát, hogy nem ajánlja a szakosztályunk egyetlen ifi magyar bajnokát és válogatott versenyzőjét az Európa bajnoki kiutazásra. 

Koltai azért még megpróbált szívózni. 

– Tudomásom szerint a válogatót éppen ezekben a percekben tartják. Ha azon Szauer nem nyer, márpedig időközben súlyos állapotba került és kórházban fekvő apja miatti lelkiállapotában ez előfordulhat, más utazik helyette a válogatott színeiben. 

Maróth mosolyogva legyintett.

– Én nem hiszem. Úgy tudom a riválisának a belügyminisztérium nem adta meg a kiutazási engedélyt. Ennek alapján nem is értem, mi ez a válogatónak nevezett színjáték. 

Koltai úgy tette, mint aki leforrázva most értesülne a kiutazási kérelem elutasításáról, és színpadiasan összecsukta papírjait.

– Akkor valószínűleg senki nem utazhat a Húsos SE versenyzői közül Drezdába. A KISZ szervezet nem köteles kiutazásra ajánlani olyan személyt, aki ha állítólag nem is folyamodott tagságért, és bár nem tagadta, de eddig eltitkolta osztályidegen származását. Sajnálatos, hogy vezérigazgató elvtárs a kollektivizálás nehézségeivel magyarázza a rossz szervezésből adódó anyagellátási gondokat és a terv teljesítés lemaradását, de ennek a ténynek az elbírálása nem a mi feladtunk, mivel ez ügyben már kezdeményezésemre vizsgálat folyik. Tulajdonképpen, a mai taggyűlés előterjesztett témájának okafogyottá válása után már csak folyó ügyek vannak. Ezekkel nem tartanánk fel az igazgató elvtársat. 

 De Maróthot nem volt olyan egyszerű lerázni. Forrt benne a düh, amikor rájött, hogy Koltai feljelentette. 

– Akkor én vetnék fel még egy aktuális problémát. Mostanában megszaporodtak az üzemei szarkák. Legutóbb éppen a már említett, jelenleg kórházban fekvő nyugdíjas, volt munkatársunk, Szauer Károly leplezett le egyet a Józsefvárosi Pályaudvaron. Szükség lenne rá, hogy a tagság vitassa meg, ennek a lopásnak a körülményeit, hátterét, és azt, hogy milyen propagandával, esetleg szigorító intézkedésekkel léphetünk fel a lopások elharapózása ellen.  

– Emlékeztetném az igazgató elvtársat, hogy ilyen konkrét ügyben csak az esetről készült jegyzőkönyv birtokában, minden szempont mérlegelésével foglalkozhatunk. Ha esetleg a rendelkezésünkre bocsájtaná a lopásról készült jegyzőkönyvet, pótlólag napirendre tűzhetnénk.

– Ennek nincs akadálya. Rögtön intézkedem, hogy hozzák ide az jegyzőkönyvet. 

– Addig lezavarjuk a folyó ügyeket – bólogatott Koltai. 

Maróth kiment telefonálni, majd tíz perc múlva komor képpel jött vissza. Koltai megszakította a folyó ügyek tárgyalását és kérdőn nézett rá. 

– Sajnos a tikárságon nem találják az aktát. Majd legközelebb visszatérünk rá – mentegetőzött bosszúsan az igazgató. 

– Különös nap ez a mai – ironizált vigyorogva a párttitkár. – Tárgyalni szeretnénk egy állítólagos tagfelvételi kérelmet, amelynek dokumentumáról kiderül, hogy nem létezik, majd egy lopási ügyet, amelynek jegyzőkönyve meg elkeveredett valahol. Ez arra figyelmeztet mindnyájunkat, és az Igazgatóságot – nyomatékosította Maróth felé –, hogy sokkal több gondot kell fordítanunk az ügyviteli fegyelemre.