16.

 

KOZELUHA azonnal elrohant a birkózó terembe, hogy megtudakolja a válogató eredményét.  A zsűri már a távozásra készült. 

A Szövetség képviseletében, a válogatott keret edzője éppen egy sport újságírónak nyilatkozott. 

– Régen láttam ilyen szép összecsapásokat. Büszke vagyok, hogy ilyen utánpótlással rendelkezik a mi sportágunk, mely a harmadik legtöbb érmet gyűjtötte be az olimpiákon. 

Kozeluha elindult, hogy megkeresse a szakosztály edzőjét. 

Szalai mester sápadtan toporgott a terem ajtajában. 

– Mi történt Feri bátyám, mesélj! – rontott rá a KISZ titkár.

– Döntetlen. Képzeld, a zsűri úgy döntött, mindketten utaznak. Az első meccset Palotai nyerte pontozással, a másodikat Szauer. A harmadikban nem bírtak egymással, döntetlen. Hiába mondtam, hogy ez a döntetlen marhaság, az első nyertes akcióig tovább kellett volna folytatni. De ma ezek a szabályok. Sokáig tanakodtak, hogy mi legyen, de végül, a mérkőzést vezető, válogatott keret edzőjének javaslatára úgy döntöttek, hogy Szauer a győztes, de olyan jónak találták mindkettőjüket, hogy Palotait is magukkal vihetjük tartaléknak. 

– Salamoni döntés. 

– Annak látszik, de te is tudod, hogy ebből nem lehet semmi. 

 

KOZELUHA a KISZ titkár Szalaival, az edzővel együtt indult az öltöző felé. Az egyébként üres helyiségben csak az öltözködő Pajszert találták, Zoli még zuhanyozott. 

– Látom, rossz kedved van – mondta az öreg – pedig örülnöd kellene, hiszen nagyot birkóztál.

Palotai elfordult és úgy mondta: 

– Mit érek vele? 

Kozeluha sajnálta a srácot, de dühös is volt rá, amiért annyi „kavarodást” okozott. Mérgesen mondta:

– Köszönd ez apádnak. Nem tudom, mit csinált, de jól betett neked.

Kinyílt az ajtó és Zombori András lépett be egy másik rendőr kiséretében.

– Mindjárt le is tartóztatnak? – kérdezte Pajszer a belépőkre pillantva.

– Ne marháskodj, fiam, te nem tehetsz semmiről – mondta az öreg. 

A két rendőr közelebb jött. Kozeluha eléjük sietett.

– Mi a probléma rendőr elvtársak? Segíthetek?

– Szauer Zoltánt keressük. 

Pajszer felkapta a fejét.

– Még fürdik. 

– Megvárjuk. Be kell kísérnünk a kapitányságra – mondta az idősebbik rendőr. 

Zombori gúnyosan nézett a meglepett társaságra. 

Kozeluha idegesen kérdezte:

– Szauert? Milyen ügyben?

Zombori közbeszólt:

– Ki maga, hogy itt beleavatkozik az intézkedésbe?

Kozeluha bemutatkozott. 

– Ez nem KISZ ügy elvtársam – vette át a szót az idősebb rendőr.

– Akkor mi?

– A folyamatban levő eljárásról nem adhatunk információkat.

Kinyílt a zuhanyozó ajtaja és törölközővel a derekán bejött Zoli. Meglepődve nézett a két egyenruhásra, de amikor felismerte Zomborit elvörösödött.

– Ez meg mit keres itt?  

– Maga az a Szauer? 

– Ő az – mondta Kozeluha. 

– Öltözzön fel gyorsan, aztán velünk jön. 

Zoli Pajszerre nézett. 

– Kint is várhatnak. 

– Ne dumáljon! Öltözzön! Ne szégyellősködjön, láttunk már meztelen csigát – röhögött a rendőr és vele Zombori. 

Zoli nyugodtan elkezdett törölközni.

Szalai dühösen megszólalt:

– Azért odakint is megvárhatnák. Nem fog megszökni. 

– Ne pofázzon bele tata, ha jót akar – ripakodott rá a rendőr és a gumibotjához nyúlt.  

Kozeluha elkezdte huzigálni Szalai karját.    

– Gyere Feri bátyám! 

– Hagyjál már a mindenségit. Mit akarnak ezek ettől a gyerektől?

 A rendőr pörgetni kezdte gumibotját, de nem szólt. 

Az öreg arca vérvörös lett és megtántorodott, majd lerogyott egy padra. 

– Rosszul van, Feri bátyám? – rémüldözött Kozeluha és idegesen körbenézett. – Az orvos…

– Ne csinálják itt nekem a fesztivált, mert magukat is bevisszük – mondta a rendőr, de ez már Zomborinak is sok volt. 

– Hagyja a fenébe főnök, még megüti a guta az öreget. 

A rendőr dühösen eresztette le gumibotját és Zolira ripakodott:

– Mit szarakodik annyit? Látszik, hogy nem volt még katona. 

Zoli lassan elkészült. Odament a rendőrökhöz és nyugodtan előre nyújtotta két kezét. 

– Na, végre. Mi a francot akar? Eressze le a kezét. Nem fogjuk megbilincselni. Tanúskodni fog. Hozza a cuccait is. 

Kozeluha, Szalai és Pajszer elkeseredetten nézték, ahogy Zolit közrefogják és kikísérik az ajtón. 

Újra nyílt az ajtó és Maróth lépett be az öltözőbe. 

– Ezt a kölyköt hova viszik? 

– Miért nem kérdezte meg tőlük, Maróth elvtárs? – mondta bosszúsan Kozeluha.  

Az igazgató dühösen legyintett. 

– Tele a tököm magukkal és veled is Sándor. Elegem van ebből a balhéból. A vége az lesz, hogy feloszlatom a szakosztályt, és mehet mindenki, amerre lát. 

 

KOLTAI betuszkolta az irodájába Kozeluhát. Tajtékzott a dühtől, és most már ki is mutatta.

– Te hülyének nézel engem? Azt hiszed nem jöttem rá, hogy összejátszol Maróthttal? Letagadod, Szauer hazug tagfelvételi kérelmének a létezését? Nevetségessé teszel az üzemi négyszög előtt? Elsüllyesztetted a bizonyítékot?  Ez bűncselekmény, bűnpártolás. Te a reakció szolgálatába szegődtél, elárultad az ügyünket. 

– Na de Koltai elvtárs…

– Elvtársad az állami hóhér.  Vége. Lemondhatsz a KISZ lakásról, és mehetsz vissza a csontozóba a szalag mellé, a mocsokba, ahonnan kiemeltünk. De sokáig ott se maradhatsz. Ha kineveznek igazgatónak, az első dolgom lesz, hogy páros lábbal kirúgjalak. Mehetsz vissza a fatornyos faludba. Most pedig takarodj és ne kerülj még egyszer a szemem, elé. 

 

MARÓTH  úgy rontott be az irodájába, mint egy felbőszült vadkan. Ránézett az írósztal mögött ülő titkárnőre és rámordult: – Jöjjön be! – és berontott a belső irodájába. 

Klárika nem látszott nagyon izgatottnak, amikor felállt, sőt, mintha halvány, gúnyos mosoly is lebegett volna a szája szélén. A falon levő tükörbe nézett, megigazította feltűzött dús szőke haját, megnedvesítette a percekkel előbb berúzsozott cseresznyepiros ajkait, kihúzva magát, elégedett pillantást vetett kebleire, ártatlan arcot öltött és elindult a párnázott ajtó felé. 

– Parancsoljon igazgató elvtárs – mondta, amikor csípőjét ringatva belépett a nagyfőnök szobájába. 

– Mi volt ez a nem találom? 

Hosszú szempilláit ártatlanul lebegtetve válaszolt.

– Nem tudom, mi történt igazgató elvtárs. Valaki kotorászott az iktatóban, mert a mappának az a rekesze, amibe azt a jegyzőkönyvet tettem üres volt. Sajnos annyian járnak itt ki-be Önhöz, talán valaki elvitte. Egyelőre nem tud senki róla, pedig már végig kérdezgettem mindenkit. 

– Nem azért van itt, hogy rendet tartson, és ez iratokra ügyeljen? 

– Azért is. De néha nekem is kell mennem a mellékhelyiségbe, és ilyenkor néhány percig nincs itt senki. 

– És úgy hagyja itt az irodát, hogy nem zárja be, ha kimegy? 

– Mindig bezárom, kivéve, ha Ön az irodájában van. Ha nyitva hagynánk az ön ajtóját ilyenkor, nem jöhetne ide be senki ellenőrizetlenül. 

Maróth tisztában volt vele, hogy a nő hazudik. 

– Mindegy. Maga felel az ügyiratokért. Egy percre sem hagyhatta volna őket az asztalán, mindent el kellett volna zárnia. Számtalanszor figyelmeztettem, hogy nem tűröm a kuplerájt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fegyelmivel felmondok magának. Pakolja össze a cuccát és félóra múlva nem akarom itt látni.

Klárika hiszti rohamot kapott. Sírva fakadt és úgy kezdett szájaskodni. 

– Ezt nem teheti. Én öt éve végzem a munkámat, több alkalommal kaptam Öntől dicséretet. Méltánytalannak tartom az eljárást. Párttag vagyok, a párttitkár elvtárshoz és a szakszervezethez fordulok.

– Fordulhat az atyaúristenhez. Jó ötletnek tartom, hogy a Koltai párttitkár elvtárshoz fordul. Szerintem is jó helyen kapisgál. Egy esetben vagyok hajlandó felülvizsgálni döntésemet, ha félórán belül elém teszi az eredeti Szauer jelentést. Nem viccelek. És most elmehet. 

A nő feldúltan rohant ki az irodából. 

Maróth egyedül maradva elgondolkozva nézett utána. Aztán felállt és az ablak melletti rádióhoz ment és bekapcsolta. Éppen híreket mondtak a rádióban. Halkra állította készüléket, majd kiment a titkársági előtérbe és becsukta maga után a szobájának párnázott ajtaját. A rádió hangja egyáltalán nem hallatszott ki az irodájából. 

Klárika már kirohant a titkárságról, így odament a nő asztalához és leült a székébe. Az öreg, kapcsolgatós telefonközpontot odahúzta maga elé és figyelmesen nézegetni kezdte.  Felemelte a kagylót, belehallgatott, de csak búgást hallott. Aztán állítgatni kezdte a különböző kapcsoló karokat és a harmadiknál a kagylóban kristálytisztán felhangzott az igazgató irodában szóló rádió hangja. 

Elgondolkodva tette le a kagylót. Emlékezett, hogy egyedül Kozeluhának, a KISZ titkárnak beszélt arról, hogy Koltai sógorát Szauer lopáson érte és hogy a jegyzőkönyvet megőrizte, hogy felhasználja ellene. De Kozeluha miért süllyesztette volna el ezt az iratot? Ennek semmi értelme. Ezt csak Klári tehette Koltai utasítására, amikor a nő kihallgatta a telefonközponton keresztül a Kozeluhával folytatott beszélgetésüket, és az jelentette Koltainak. Ez a nő Koltainak dolgozik. Maróth megtörölte izzadó homlokát, aztán egy mély lélegzetet vett és felhívta Kalmár elvtársat a központ bizottság titkárságán. 

Amikor felvették a kagylót bemutatkozott. 

 

 

17.

 

– MARÓTH ANDOR vagyok, Kalmár Péter elvtársat… 

– Szervusz Andikám! Már éppen hívni akartalak. Ennek a Koltainak, ott nálatok, nagyon a bögyében lehetsz, mert azzal zaklat, hogy te állítólag nem tudsz szállítani időre a szovjet elvtársaknak, és ezt a téesz átszervezések miatt állítólag akadozó nyershús szállítmányokkal magyarázod. 

– Nem hazudik, mert valóban gondjaim vannak. 

– Köztünk legyen mondva, mi is tudunk a nehézségekről. Az átszervezéssel, kollektivizálással egy időben a beszolgáltatás és begyűjtés érthetően, valóban akadozik. Tudjuk Andikám, de ne hangoztass ilyeneket, mert ezzel csak megnehezíted a dolgunkat. Biztos vagyok benne, hogy találsz megoldást. 

– Persze. A szovjet elvtársakkal szerencsére megegyeztem egy hónapos határidő csúszásban. Sajnos azonban ennek a Koltainak az a rögeszméje, hogy én tönkre akarom őt tenni, amióta a sógorát, akit ő hozott be a céghez kocsikísérőnek, lopáson érték. Nem nagy ügyről van szó és én, éppen rá való tekintettel, nem is akartam felfújni, de ez a szerencsétlen elcsakliztatta a titkárnőmmel a lopásról készült jegyzőkönyvet, mintha nem lenne még vagy egy fél tucat tanú az esetről, akik jegyzőkönyv nélkül is tanúskodnak.

– Kínos. De ez beszélt nekem valami birkózó gyerekről is…

Maróth elmesélte, hogy a húsüzem legfőbb szovjet megrendelőjének számító kievi cég vezérigazgatójának – az egykori olimpiai bajnoknak – az érdeklődését felkeltette a birkózó szakosztály, és egyik délután, a tárgyalások után meglátogatott egy edzést is. Itt figyelt fel az ifjúsági bajnokukra, Szauer Zoltánra is. 

– Annyira tetszett neki az egész, hogy meghívta a Húsos SE szakosztály fiataljait két hetes edzőtáborozásra hozzájuk. Én persze megköszöntem, de az emiatt várható munkaerő kiesésre hivatkozva sikerült elérnem, hogy egy teljes hónap laufot engedjenek a szállítási határidőben. 

– Jó ötlet volt. Addigra a téeszesítést is lezongorázzuk, remélhetően.

– Sajnos azonban egy újságcikkből kiderült, hogy az ifjúsági bajnokunk apja valamikor a felszabadulás előtt tőkés volt. Ez igaz volt, de Szauer apja, azóta tizenöt évig segédmunkásként ebből öt évig raktárosként  dolgozott nálunk, egészen a mostani nyugdíjazásáig. 

– És mi köze ehhez a srácnak? Nem ő volt a tőkés. 

– Így van. Én is így látom, de pechemre pont a srácnak az apja érte tetten Koltai sógorát az üzemi lopáson. 

– Ez a Koltai nincs képben. Kádár elvtárs megmondta: Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ez az öreg tőkés nincs ellenünk, ha leleplezett egy üzemi szarkát, akkor mit basztatják a fiát, az apja múltja miatt?. Ez a származás szerinti kategorizálás a központi bizottság új, konszolidációs irányelvei szerint már elég idejét múlt dolog. Most dolgozunk rajta, hogy ebből csak annyi maradjon, hogy a hátrányos helyzetű családban nevelkedett fizikai dolgozó fiatalokat előnyben részesítjük, ők lesznek az „F”-esek. Őket támogatjuk, ahol lehet, de véget vetünk az egyéb basztatásoknak. Egyébként beszéltem Padár Árpival, a vezérőrnaggyal is erről a Koltairól. Ő jól ismeri az ürgét. Valamikor még az ősidőkben alatta szolgált a államvédelmiseknél. Azt mondja, Koltainak már akkor is beteges averziói voltak a birkózókkal szemben, mert ő focizni szeretett volna, de kénytelen volt a Néphadsereg Birkózó bajnokságán indulni.  Szóval egy ökörség ez az egész. A srác utazzon csak ki és szerezzen dicsőséget a népi demokráciának. 

– Örülök, hogy ezt mondod, de Koltai feljelentette a srácot, hogy a bajnokunk segítette egy disszidálni készülő haverját, és ezért beidéztette a rendőrségre. 

– Ez komoly?

– Nem tudom. A Palotai nevű haverjának – aki a versenyzőtársa –, az apja 56-ban lelépett de egy idő óta folyamatosan levelezik a fiával. Legutóbb írt valami levelet, amiben állítólag azt részletezte, hogy szökjön a sráca utána. Ezt a levelet azonban a fia nem kaphatta meg, mert még időben elcsípte a belügyminisztérium. A fiú azonban állítólag beszélt a Szauernek a disszidálási szándékáról, aki meg ezt elmesélte Koltai lányának. A lánytól jutott az egész Koltai tudomására. Tény, hogy Szauer gyerek tudott haverja disszidálási szándékáról, de nem jelentette fel a haverját a rendőrségen.  

– Ha nem láthatta levelet, mit jelentett volna? A haverja fecsegését? Erre hivatkozva elég sok ember ellen lehetne eljárást indítani.

– Én is így gondolom. Koltai feljelentése mögött más van. Mindenki tudja, hogy csak azért áskálódik a srác ellen, mert az, – nem is viszonzatlanul – az ő lányának csapja a szelet, akinek pedig Koltai az mást szemelt ki. 

– Egyre cifrább.

– Ráadásul van itt egy túlbuzgó KISZ titkár, aki be akarta szervezni ezt a Szauert a KISZ-be, de amikor kiderült, hogy az apja tőkés volt, összetojta magát és nem merte javasolni a srác kiutazási engedély kérelmét, sőt az edzővel együtt azonnal kisírták a Birkózó Szövetségnél,  hogy Szauer helyett indítsanak mást, azaz tartsanak válogatót. A Szövetségnél úgy döntöttek, hogy ha a szakosztályból legyőzi valaki Szauert, az utazhat helyette Drezdába az EB-re a válogatottal.    

– Atyaúristen! Ekkora disznóságot még nem is hallottam. Így kell egy fiatal tehetséget tönkretenni. 

– Képzeld. A csúcs az, hogy a Szövetség elnöke és a válogatott vezető edzője jelenlétében lezajlott válogató mérkőzésen ez az ellene kiállított srác is olyan jól szerepelt, hogy a Szövetség a ki akarja küldeni Drezdába, tartaléknak, Szauer mellé.

– Na és?  Nincs rá pénzetek? 

– A fickónak azonban a BM nem ad kiutazási engedélyt a disszidens apja miatt.   

– A minap lezárták a nyugati övezeteket Berlinben. A srácnak, ha csak nem nőnek szárnyai, aligha sikerül találkozni az apjával. Majd szólok Padárnak, hogy ne akadékoskodjanak. Ha kell, legfeljebb állítsanak mellé valakit, aki fogja a faszát és nem hagyja lelépni.  

–  Azért az egész mögött az van, hogy ez a Koltai arra számít, hogy ha nem küldünk válogatottat Drezdába, és a szovjet edzőtábor is meghiúsul, nem tudok a munkaerő gondjaimra hivatkozni a tervteljesítés elhalasztásánál, ezzel kitörheti a nyakamat és a helyemre kerülhet. 

– Hahaha – röhögött a telefonba Kalmár elvtárs. – Már csak ezért is utazzon ki mindkét srác. Milyen vezetői múltja, gazdasági tapasztalatai vannak ennek a Koltainak, hogy ilyesmiben reménykedik? Azt hiszi egy kinevezéshez elég, ha feljelentget mindenkit?  

– Nincs semmilyen tapasztalata, csak nagy pofája.

– Látod, ilyen marhaságokkal kell foglalkoznunk naphosszat. Sokszor azt hiszem, a mozgalom maga építi fel az elénk tornyosuló akadályokat. Ma, amikor forrong a fél ország, és napról napra vívunk harcot a szaros földjeikhez ragaszkodó parasztokkal a kollektivizálásért, állandóan ilyen pitiáner ügyekbe botlunk. Ne is vesztegessünk több szót a dologra, igazítsd el ezt a Koltait, és mindenféle felhajtás nélkül rendezd le a dolgot. Mindenben számíthatsz ránk. Nem szabadna elárulnom, de az üzemeteket felterjesztették a Munka Vörös Zászló érdemrendre.

 

18.

 

A RENDŐRSÉG szürke épülete előtt álltak meg. 

Zolit végigvezették a hosszú folyosókon, ahol őrizeteseket kísérő rendőrök jöttek szembe, és a szobákból kiabálás hangja hallatszott ki.  

Egy kiöblösödésben a fal mellett padok voltak, itt ültek a panaszosok, a bejelentést vagy feljelentést tevők, és akik gyanakodva néztek a két rendőr kíséretében elhaladó fiúra. 

A folyosó végén egy ajtó mellett megálltak. 

– Maga itt marad, és nem mozdul innen. Nem nézelődik és nem szól senkihez. A fal felé fordul és várakozik, míg nem szólítják. – mondta a rendőr és bekopogtak az ajtón. Zombori gúnyos vigyorral nézett a fiúra.

Odabentről valami érthetetlen kurjantás hallatszott, mire benyitottak és bementek és behúzták maguk mögött az ajtót. 

Szauer Zoli ideges volt. Nem azért, ami most történik vele, vagy ami a következő percekben vár rá, hanem az apja miatt. 

– Anyám mellett kellene lennem. – Már átkozta a pillanatot, amikor elvállalta ezt az ostoba és felesleges válogató mérkőzést.

Végre szólították. 

A szűk szobában egy ijesztően sápadt, inkább szürke arcú, szürke öltönyös, férfi ült egy íróasztal mögött. Fehér ingének gallérja kihajtva, nyakkendő nélkül. Cigarettázott, ujjai sárgák voltak a nikotintól. Közel ülő szürke szemeivel azonnal méregetni kezdte Zolit. 

Mellette, hátul összefogott kézzel, a falnak támaszkodva Zombori és az a rendőr állt, oldalán gumibottal, aki behozta.  Az ő tekintetük  Zolira meredt, de a rendőr arca unott közömbösségről, Zomborié gúnyos kárörömről árulkodott. 

A sarokban egy kis asztalnál egy kontyos, középkorú nő éppen papírt és indigót fűzött az írógépbe. Cigarettája a hamutartó szélén füstölgött. 

– Neve? – hangzott az első kérdés az íróasztal túloldaláról. Az írógép kopogni kezdett. 

– Szauer Zoltán.

– Anyja neve?

– Kelecsényi Gizella.

– Született?

– 1943. május 20.

A savanyú képű rendőrtiszt Zoli szemébe nézve megkérdezte:

– Honnan ismeri ezt a Palotai Mihályt?

– Nem ismerem. 

– Pedig levelezik vele.

– Nem levelezek.

– Akkor milyen levelet kapott tőle, március 28-án?

– Egy üdvözlő lapot. Gratulált a bajnokság megnyeréséhez.

– Akkor mégis ismeri.

– Nem. A fia a barátom. Tőle kapta meg a címemet.

– Szép kis barátja van. Egy disszidens fia, aki azt tervezte, hogy nyugatra szökik. 

– Erről nem tudok.

– Ne hazudozzon, mert tanúként van itt, és ha valótlanságon kapjuk, úgy bevágjuk a sittre, mint annak a rendje.

Zoli hallgatott.

– Most miért hallgat? Szembesítsük a tanúval, akinek elmondta, hogy a haverja disszidálni akar?

Zoli körül megfordult a szoba. Amikor minden kitisztult, az első amit látott: Zombori vigyorgó pofája. 

Hirtelen megszólalt a folyamatosan gépelő titkárnő mellett a telefon.

– Zomboriné, tessék. 

Zoli felkapta a fejét. – Zomboriné? Ez ennek a görénynek az anyja? – pillantott a nőre és a falnak támaszkodó András gúnyosan vigyorgott rá. 

A telefonáló, aki nem mutatkozott be, olyan hangosan beszélt, hogy a szobában tisztán érteni lehetett minden szót.

– Momentán ott van a Varjú elvtárs?

A titkárnő a kagylót odanyújtotta a rendőrtisztnek.

– Alezredes elvtárs, a Momentán elvtárs keresi…

A tiszt, aki felismerhette a hangot, dühös pillantást vetett a nőre és kikapta a kezéből a kagylót.

– Elnézést vezérőrnagy elvtárs…

– Magyarázza el az elvtársnőnek, hogy ki vagyok, és hogy a momentán mit jelent – röhögött a tábornok a vonalban.

– Igenis vezérőrnagy elvtárs. 

– Hallom, bevitték ezt a Szauert. Eresszék el. Leszóltak a KB -ból, hogy ő utazik. Nem készül jegyzőkönyv. Tudassa vele, hogy mi a feltétele, hogy futni hagyjuk. A szokásos, lefikszálva. 

A rendőrtiszt a fiúra nézett.  

– Ennyi – hallatszott a vezérőrnagy pattogó hangja. 

– Erőt egészséget vezérőrnagy elvtárs – nyögte a tiszt, de hallatszott, hogy a kagylót már előbb letették.  A fiú felé fordult. 

– Hallotta? 

Zoli lehajtotta  a fejét.

– Nem érti? Elmehet, de előbb alá kell írnia.

Zoli megrázta a fejét.

– Nem utazom. 

– Dehogynem. Kimegy Kievbe az edzőtáborba a csapattal, és utána Drezdába és képviseli a Magyar Népköztársaságot. Ezért csináltunk magából bajnokot.

– Maguk csináltak?

– Ne pimaszkodjon. Az anyját is behozhatjuk.

– Az apám súlyos beteg és talán haldoklik – csuklott meg a hangja. –  Hagyjanak békén bennünket. 

– Azt hiszi, ha most eleresztem ezzel vége? Téved. Akár holnap reggel már megkaphatja a behívó parancsot és még az apja temetésére sem mehet el. Ha bevonult, átigazolják a Honvédhez és parancsot kap. Azt pedig megbaszni nem lehet, mert csak szaporodik. 

– Mit kell aláírnom? 

– Csak annyit, hogy toleráns lesz a népi demokráciához, és teljesíti állampolgári kötelezettségeit.  

– Nem értem.

– Mit nem ért? Maga nem buta ember. Tehetséges és kitűnő sportoló. Tudjuk, hogy milyen családban nőtt fel, hogy az apja valamikor a dolgozó nép kizsákmányolásából szedte meg magát. Ezért nem hibáztatjuk, de azt nem felejtjük, hogy maga fiam az első adandó alkalommal az ellenség oldalára állt, pedig hála a szocialista humanizmusunknak, szép jövő előtt állt. Egyetem, állatorvosi pálya, karrier.  Erre mit csinált? Kapcsolatba lépett egy külföldi személlyel, és részt vett egy tiltott határátlépési kísérlet megszervezésében azzal, hogy elmulasztotta a minden állampolgárra vonatkozó bejelentési kötelezettség teljesítését, az ilyen bűncselekmények megelőzésére és leleplezésére. Ezt a szocialista Büntető Törvénykönyvünk sok éves börtönnel jutalmazza. De mi hajlandók vagyunk fektetni az ügyét. Tiszta lapot teszünk az írógépbe, de cserébe szívességet kérünk. 

Zomboriné abbahagyta a gépelést és zavartan a főnökére nézett. 

A rendőrtiszt megcsóválta fejét:

– Nem magához beszélek Manyika, maga csak folytassa a jegyzőkönyvet. 

Zombori elpirult, szégyenkezve, dühösen nézett mostoha anyjára.  

– Nem kérünk mást, mint hogy folytassa a munkáját, amivel egyébként munkahelyi felettesei elégedettek, képezze magát, és közben… ismétlem: közben éber tekintettel figyelje környezetét az üzemben, a szakosztályban és mindenütt, ahol megfordul. Lesz rá alkalom, hogy találkozzon időnként munkatársunkkal és beszámoljon neki a tapasztalatairól. De csak neki és senki másnak. Ha ezt a fontos társadalmi megbízatást elvállalja és rendszeresen végzi, fátylat borítunk a történtekre.  Erre vonatkozó nyilatkozatot kell aláírnia. 

– Mit figyeljek? 

– A magáéhoz hasonló ellenséges cselekményeket, megnyilvánulásokat, hangulatkeltést, szájalást, hepciáskodást és minden olyan múltbeli eseményt, bűncselekményt a szocialista haza ellen, amiről tudomást szerez a kievi edzőtáborozás és a drezdai EB-re kiutazás során.  

Zolit kiverte a veríték az idegességtől, amíg ezt a hol otrombán fenyegetőző, hol nyálasan demagóg szöveget hallgatta. Agya otthon járt. Mi lehet az apjával, anyjával. Mi a francot tudna ő jelenteni ezeknek? Aztán Beára gondolt, akiből valahogy kiszedhették, amit ő véletlenül kibökött neki. Aztán bele nyílalt: lehet, hogy nem is kényszerítették? Visszaemlékezett, hogy megváltozott a lány, amikor megtudta Pajszer tervét. Ettől olyan fájdalom tört rá, hogy még az apja miatt érzett aggodalmát is elnyomta. Kétségek közt vergődve képzelte maga elé a lányt, és nem tudta eldönteni, de még csak elképzelni sem, mivel vette rá Koltai, vagy ez a szemét Zombori, hogy elárulja őt. Vagy ő kergetett hamis álmokat Beával kapcsolatban? 

– Ne toporogjon itt nekem, hanem válaszoljon! Aláírja a nyilatkozatot vagy sem? 

– Elég – gondolta. – Nem hallgatom tovább. Egy nagy szart fogok ezeknek jelenteni bármit is.  Senkit sem fogok elárulni. Ha látják, hogy nem jelentek semmit, előbb utóbb leszállnak rólam. – Palotaival mi lesz? – kérdezte hangosan.

– Mi lenne? Ő nem kötelezhető saját maga ellen vallani. Egyébként is, nem is olvashatta azt a titkos levelet, amit az apja írt neki, mert mi, még azelőtt eltávolítottuk a citrommal írt szöveget a levél hátuljáról, amit át kellett volna vasalni, mielőtt a postás átadta a maga apjának. Most meg akár utazhat is, magával együtt, hiszen a minap lezárták Berlinben a határokat és úgysem tudnának megszökni. Ma reggel kiadták neki is a kiutazási engedélyt. Persze meg vannak az eszközeink, hogy azt a pasast, azt a Mr. Palotait még egyszer lekapcsoljuk. Egyébként, jobb ha tudja, hogy a drágalátós haverja tette ki a szakosztály faliújságra azt a cikket a maga apjáról és ő hívta rá először az edző figyelmét, aki aztán ezzel válogatóval az egészet megkavarta. 

Zoli előtt megfordult a világ. Pajszer árulta el?

– Na, mi lesz? – sürgette a rendőrtiszt.   

– Aláírom – nyögte Zoli kiszáradt torokkal és látta, hogy Zombori arcán még szélesebben terül el a gonosz vigyor. 

A rendőr felállt, intett Zomborinénak, aki odanyújtott neki egy gépelt papírt. 

– Lám, megjött az esze – mondta és Zoli elé dobta a lapot. 

A fiú idegesen firkantotta a lá a nevét. 

– Akkor ez elintéződött – vette el a nyilatkozatot és tette egy dossiéba a rendőrtiszt. Most már csak egy dolog van hátra. Nem szokásunk régi ismerősöket állítani összekötőnek, de most kivételt teszünk. Birkózó, a maga összekötője mostantól ez a fiatalember lesz, akit kizárólag Zakariásnak nevezhet. Megértett?

Zoli nem nézett Zomborira, csak kábán bólintott. 

– Most mit hallgat? Megértette, amit mondtam? Már megint leblokkolt? Ne felejtse, hogy az anyja a nyugdíj előtt áll és ha kirúgatjuk, aligha talál magának munkát, sőt ha tovább okoskodik, mint mondtam azonnal behívatjuk a seregbe, és ott, három évig, mondjuk a jugó határnál, Lentiben, a desszantosoknál nyomoroghat naphosszat a tankban. Ezt pont az ilyen melák ló baszóknak találták ki. A munkanélküli anyját meg a havi 30 forintnyi zsoldjából próbálja meg támogatni. 

Zoliban kavargott a tehetetlen félelem az anyja miatt, és az őt gyötrő  alak iránt. Nem érzett mást csak fájdalmat és végtelen fáradtságot.  A rendőr folytatta. 

– Ha nem tér észhez, hogy fog családot alapítani, hogy viszi valamire is? Aki nem a nép ellensége, aki lojális hozzánk az megtalálja a számításait. Ezt jól vésse az agyába. Zakariás, az új összekötője, annyi idős, mint maga és a párja már gyereket vár. Hogy is hívják a kisasszonyt? – fordult Zomborihoz, majd nézett Zolira. – Úgy tudom maga is jól ismeri. 

– Koltai Bea, de ma reggel óta Zomborin Andrásné – vigyorgott András. 

Zoli szeme előtt elhomályosodott minden egy pillanatra, megszólalni sem tudott. Ettől kezdve csak hallgatta a folyamatosan áradó szöveget és már csak Beát látta maga előtt, nagy hassal, és ennek a féregnek az ágyában. 

Felállt és elindult az ajtó felé. 

– Hova megy? – hallotta még, aztán kitántorgott az ajtón.   

 

 PAJSZER ott állt a rendőrséggel szemben a járdán és Zolit várta. Amikor a srác végre megjelent a lépcsőn, két úját a szájába dugva füttyentett neki, ahogy régen is szokták. Szauer lehajtott fejjel vágott át az úttesten.  

– Mesélj, mi van?

Zoli nem nézett a szemébe, úgy mondta.

– Mindennek vége. Feljelentettek

– Kicsoda? Miért?

– Valaki, hogy az apám tőkés volt, és valaki, hogy tudtam a te disszidálási szándékodról és az apád bűnsegéde voltam. 

Pajszer elsápadt.

– Kinek beszéltél róla?

Zoli alig tudott válaszolni. 

– Csak Beának, véletlenül.  De már az is mindegy. 

Pajszer kedvetlenül mondta.

– Megígérted, hogy tartod a szád. 

Zoli alig tudta kinyögni:

– És te, miért tetted ki azt a rohadt cikket a faliújságra? 

Pajszer elöbb összerezzent, aztán dacosan felemelte a fejét. 

– Ezek után te teszel szemrehányást? – majd kis szünet után békülékenyen folytatta – ezek itt mit akartak?

– Csak figyelmeztettek – hazudta Zoli és ez olyan fájdalmas érzést keltett benne, mintha belévágtak volna egy kést.  

– Oké. Akkor semmi gáz. 

– Semmi – préselte ki magából. 

– És utazol? 

– Nem akarok, de azt mondták, ha megtagadom, hogy kiutazzak Kievbe az edzőtáborba, vagy Drezdába az EB-re azonnal behívnak és átigazolnak a Honvéd szakosztályba. Ott pedig parancsolnak.  

Pajszer megcsóválta a fejét. 

– Kievbe, Drezdába? Irigyellek, én mennék. De engem nem engednek. Neked felesleges kockáztatnod. Már úgy is késő. Reggel bemondta a rádió, hogy az éjjel szöges dróttal lezárták a Berlini határokat. Már úgy sem tudtam volna lelépni. De nem adom fel.  Egyébként is, Maróth azzal fenyegetőzik, hogy megszünteti a szakosztályt. 

Szauer megcsóválta a fejét. 

– Nem fogják megszüntetni és te is utazhatsz. Azt akarják, hogy mindketten utazzunk, ahogy a Szövetség határozott. Úgy látszik, most, hogy már tudják, nincs kockázat, mert lenne kísérőnk is. 

– Ne hülyülj – izgult fel Pajszer. –  Ez nem igaz. Neked is megadták a kiutazási engedélyt? 

– Nekem is. 

Pajszer csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de nem szólt. Belenézett Szauer szemébe, de az elfordította a tekintetét. 

– Értem – mondta elgondolkodva. – És én már azt hittem tényleg megszűnik a szakosztály. – Aztán közömbös hangra váltott. – Pedig már beszéltem a Hajógyáriakkal is, ők  mindkettőnket átvettek volna.

– Engem már nem érdekel az egész. 

– Egy frászt. Utazunk – csapott Zoli vállára. 

– Hát még nem tudom. 

– Fel a fejjel. Ne hagyjuk magunkat. Felejtsük el ezt az egész rémálmot.

Zoli olyan fáradtságot érzett, mint még soha. 

– Felejteném, de most rohannom kéne haza, nem tudom mi van az apámmal. 

Pajszer a vállára tette a kezét. 

– Itt a motorom, gyere, hazaviszlek.