19.

MÁR BESÖTÉTEDETT, amikor Pajszer kitette a ház előtt. 

Zoli berohant, odabent sötétség és halálos csend fogadta. Anyja egyedül volt otthon, arca mindent elárult.  Csak egy tálcán égő gyertya világított. Nem kellett kérdeznie semmit. 

– Hol voltál? … Apád meghalt. 

Zoli ráborult anyjára és mindkettőjük szeméből kicsordult a könny. Sokáig álltak, így zokogva, összefogódzkodva, aztán leültek az ágy szélére. 

– Mikor? 

– Délben telefonáltak, alig hogy elmentél. Hol voltál ilyen sokáig?

– Bevittek a rendőrségre. 

– Mit akartak a rohadtak? Csak nem még mindig szegény apád miatt?

– Nem. Fenyegetőztek, hogy behívnak a honvédségbe, ha nem utazom Kievbe edzőtáborba, meg Drezdába az Európa bajnokságra.  

– Ne ellenkezz. Apád is ezt szeretné. 

Nézték a lobogó gyertya lángot.   

– Tudja már más is? 

– Még nem beszéltem senkivel. 

– Szitnyaiék sem voltak itt? 

– Nem láttam őket, valószínűleg elutaztak. 

– Úgy látszik még részvétet nyilvánítani sem mernek az emberek egy volt kapitalista osztályidegen családjának – gondolta keserűen.  

– És mi volt a versenyen? – kérdezte az anyja fáradt hangon.

– Semmi. Győztem, de nem számít. Úgy sem utazok. 

– Nem engednek? A Pajszer utazhat? 

– Mindketten utazhatunk, de engem már nem érdekel.  

Anyja látta, hogy fia szenved, ezért nem firtatta tovább. 

– Üzentek a kórházból, hogy menjünk be apád holmijáért. Be kell vinni az ünneplő ruháit is. Nekem nincs erőm hozzá. Már összekészítettem mindent. Reggel vidd be, és utána elmegyünk együtt intézni a temetést. 

ZOLI vitte be apja ruháit a kórházba. Az osztályon átadták neki egy papírzsákban apja véres pizsamáját, fürdőköpenyét, papucsát és egyéb holmiját. 

– Itt a jegygyűrűje, ezt alá kell írnia – mondta nővér, majd eligazította, merre menjen a proszektúrára. 

A főépület mögött a földszintes oldalszárny lépcsőbejárata mellett üres deszka koporsók álltak a falnak támasztva. Felment a néhány lépcsőfokon és becsengetett.  Az ajtón egy beépített ablak nyílt, mely mögül egy kopasz, középkorú férfi nézett ki rá. 

– A halott neve? – kérdezte szenvtelen közömbösséggel.

– Szauer Károly.

A férfi belelapozott egy füzetbe, aztán felnézett.

– Ruhát hozott?

Zoli bólintott. 

– Maga akarja öltöztetni, vagy megrendeli? Ha mi csináljuk 100 forint lesz. 

– Én szeretném – mondta pillanatnyi habozás után Zoli. – Ennyivel tartozom neki – gondolta.  

A férfi elcsodálkozott, de bólintott. Megnyomott egy gombot, mire a berregő jelezte, hogy beléphet az épületbe. 

Hosszú, néptelen folyosó nyílt előtte, sok ajtóval.

– Jöjjön – mondta a férfi, és facipője élesen kopogott a kőburkolaton, amikor végig mentek folyosón sorakozó ajtók előtt. Az ajtók mögül sivító gépzaj, rádióból származó zene, és beszélgetés hangjai szűrődtek ki. 

A férfi az egyik ajtónál megállt és benyitott. Szűk helyiségbe léptek, melyben egy hosszúkás asztal állt, rajta egy üres, nyers deszkából ácsolt koporsó alj.  

A férfi szótlanul kiment egy másik, hátsó ajtón keresztül és egyedül hagyta Zolit. A fiú összeszorult szívvel várakozott, de nem érzett mást, csak kábult szomorúságot. 

Nemsokára közeledő nyikorgás hallatszott és a kitáruló ajtón keresztül egy lepedővel letakart kerekes hordágyat gördített be egy másik, az előzőnél jóval fiatalabb kócos hajú ember, aki merev tekintettel pillantott rá, miközben a kocsit asztal mellé tolta.   

– Segítsek? – kérdezte, aztán, mivel a fiú nem reagált, bólintott. –Rendben.

Lehúzta a hordágyról a lepedőt és összehajtotta. 

Zoli megrendülten szembesült apja sovány, meztelen testével, amit a nyakától az ágyékáig húzódó, vastag zsineggel durván összevarrt vágások éktelenítettek. Károly arca békés volt, csak kiálló pofacsontjai közül kiemelkedő orra tűnt szokatlanul nagynak, leesett álla felett kitátott szája meg olyan volt, mint ha segítségért kiáltana. 

Zoli nem tudta visszatartani könnyeit. 

A férfi szelíden elvette a kezéből a ruhákat tartalmazó csomagot és tartalmát kiteregette az asztalra. 

– Segítsen, tegyük be a koporsóba, majd ott öltöztetjük – mondta némi türelmes várakozás után, és Zoli mellé lépett. 

Egyszerre ölelték át a testet és emelték át a koporsó alj peremén. A test jéghideg, merev, de könnyű volt. 

A férfi először a fehér inget vette kézbe. Elöl sorban begombolta összes gombjait, majd az ing hátát teljes hosszban felvágta egy zsebéből előhúzott ollóval.  

– Mit csinál? – nézett rá csodálkozva a fiú.

– Csak így lehet – mondta férfi és ráterítette a testre a hátul szétnyitott inget.  – Emelje fel a karját – mondta Zolinak, a fejével azt apja felé biccentve. 

A kar nehezen mozgott, de sikerült felemelni.  A férfi ráhúzta az ing egyik ujját. 

– A másikat is. 

Amikor mindkét kar eltűnt az ing ujjaiban, az összegombolt inget elsimította és a felhasított szárnyakat kétoldalt begyűrte a test alá. Eligazította a gallért és már valóban úgy nézett ki, mintha apja az inget szabályosan viselné. 

Ugyanígy terítette rá a felhasított szárú fekete nadrágot, majd a zakót is, mindegyik felvágott szárnyait a test alá gyűrve.   

– Mindjárt kész – mondta férfi. A nyakkendőt előre megkötve, majd a hurkot a csomóval átellenesen kettévágva gyűrte a gallér alá és igazította középre. Végül kisimította a zakó alól kilátszó mandzsettákat és majd zoknikat húzott a lábaira.   

Zoli felöltöztetett apját nézte és arra gondolt, hogy még a halálban is csalni, alakoskodni kell az embernek. Zsebébe nyúlt és előkotorta az előkészített százast.

A férfi tagadólag megrázta a fejét.

– Maga csinálta, én csak segítettem. 

Zoli megköszönte és várakozva nézett rá. 

– Ja, a koporsó fedél. Azt majd a temetkezési teszi rá, amilyet rendel. Akkor festik le az aljat is, amikor ráírják a nevét – magyarázta. 

Zoli az apjára fordította tekintetét. 

– Még egy dolog van. Itt a halotti bizonyítvány – szólt hozzá a férfi és átadott egy géppel kitöltött nyomtatványt. Majd együtt érzően hozzátette: – Nyugodtan maradhat, ha elbúcsúzni szeretne tőle. Én megyek – mondta, és köszönés nélkül kitolta a kerekes hordágyat az ajtón, magára hagyva a fiút apjával.  

ZOLI  nem bírta ki, hogy ne beszéljen Beával. Képtelen volt elhinni, hogy Zombori igazat mondott és a lány odaadta magát ennek a dagadt féregnek, és már az övé, hogy végleg semmi közük egymáshoz. 

– Az nem lehet, hogy ennyire félreismertem, hogy meg sem hallgatott, a nélkül ítélkezett.   

Próbálta telefonon hívni, de amikor megmondta a nevét mindig lecsapták a telefont. 

Végső kétségbeesésében, apja kitűzött temetése előtt három nappal  elhatározta, hogy elmegy és megvárja a szokásos helyen, este, az egyetemi előkészítő előtt. 

Amikor megpillantotta a lányt, ahogy jött lefelé a lépcsőn, ő is felé indult, de ahogy Bea egyre közeledett, egy ponton mintha valami jeges szélroham csapta volna meg, hirtelen úgy érezte, hogy valami hiányzik az utcai lámpák fényében derengő arcából.  Bea nem mosolygott. Rá nézett, de vonásain csak valami megvető harag és egyfajta görcsös, kiábrándult makacsság látszott, ami hideg közömbösségnek is tűnhetett, és annyira idegen volt a lány eddigi valójától, hogy Zolinak elakadt a lélegzete. Ez nem az a Bea, akit ő ismert, aki ő várt.   Gyönyörű, szemeit most valami ismeretlen erő kékesszürke jég kristályokká fagyasztotta. Átnézett rajta. 

Gépiesen ő is arra fordult amerre a lány tekintete, és beleütközött abba a viszolygást keltő, gyűlölt, kerek arcba, amelyet csak most vett észre, hogy ott, a háta mögött, csak egy lépésnyire, és amely most kéjes vigyorral fogadta, a hozzá lépő lány ölelését. 

Zolit még a robbanásszerű látvány döbbenete sem akadályozta meg, hogy érzékelje: nem volt csók közöttük; Bea csak az arcát nyomta a rendőr hájas képéhez, minden érzelem jele nélkül, de ez akkor is, olyan fájdalmasan megalázó tapasztalás volt számára, mintha kést forgattak volna meg benne. Elakadt a lélegzete. 

A lány még egy futó, hideg pillantást vetett rá, aztán belekarolva annak Zombori zubbonyba bujtatott karjába, hátat fordított neki és szó nélkül elindult vele. 

Zoli földbe gyökerezett lábbal nézte távozó alakjukat, majd lassan megmozdult, tett néhány tétova lépést utánuk, de aztán elhagyta az akarata, megállt, és csak nézett távolodó alakjukra megsemmisülten. 

Amikor a Boráros téren a HÉV végállomásánál látta a távolodó szerelvényt, nem állt meg, gépiesen elindult a síneken gyalog hazafelé. 

Sötét volt, cseperegni kezdett az eső, a Duna felöl párás ködöt kavart felé a szél. 

Amikor az összekötő vasúti hídnál a koromfekete sötétségből elő villanó, fenyegető macskaszemeket meglátta, megtorpant. 

20.

KALMÁR idegesen hívta fel Maróthot.  

– Ahhoz képest, amiről beszéltünk, most hallom, hogy mi történt. Meg vagyok döbbenve.   

– Én is teljesen kiborultam. Ezt nagyon elcsesztük. Ez a szerencsétlen Szauer, mielőtt közbeléphettem volna, a rendőrségi gyanúsítás és az apja miatt ért vádaskodások, valamint a barátnőjétől való eltiltás miatt bedilizett, és sajnos tegnap öngyilkos lett, egy HÉV halálra gázolta. Persze elsimítjuk, baleset lesz belőle és a vállalat búcsúztatja. Szerencsére, – már ha annak lehet nevezni – időközben a srác apja, a volt tőkés gyártulajdonos is meghalt, akit annak idején igazságtalanul meghurcoltak.  Most együtt szervezzük a fiával a temetést, aminek költségeit a cégünk állja. Állítólag még a Gajdos elvtárs is eljön és cikket ír az egészről, a Béke és Szabadságban, megfelelően kiemelve a személyi kultusz bűneit. 

– Ez jól hangzik. Nekem nem említette a Gajdos, de jó ötlet. De mi lesz a tervteljesítéssel?

– A Palotai utazik, nem csak Drezdába, de a kievi edzőtáborba is.     

ZOLI balesetének híre futótűzként terjedt el Soroksáron.  Amikor Palotainé meghallotta, berohant Pajszer szobájába. A srác az ágyon hevert és a plafont nézte.

– Te tudtad? 

Pajszer nem felelt.

– Mi történt azzal a gyerekkel? Beszélj az istenit!

– Lebukott.

– Mi az, hogy lebukott?

– Megtudták, hogy apa levelét ő kézbesítette nekem. 

– Milyen levelet?

– Hát azt, amit kerestek nálunk. Amit át kellett vasalni. 

– De hogy került hozzá?

– Én írtam apának, hogyha bizalmas dolgot akar közölni, neki írjon, majd ő átadja nekem a levelet.

– Meg vagy őrülve? Mibe rángattad a barátodat?

– Most már mindegy. Szerintem minden levelemet elolvasták, és már az ő leveleit is figyelték. 

– És mi lett azzal a levéllel?

– Zoli megkapta és átadta. Nem tudom mi volt benne, mert már eltüntették, mielőtt a postás kézbesítette. Valószínűleg az, hogy hol akar talákozni velem, ha átszököm nyugatra. De még így is elégettem. Persze hiába, mert azok már olvashatták. 

– Te disszidálni akartál? – rogyott le Palotainé a fia mellé, az ágyra. 

Pajszer elfordította a tekintetét.

– Te is elhagytál volna? 

SZITNYAI hamuszürke arcát látva a felesége rémülten kérdezte:

– Mi történt?

– Bevittek a rendőrségre és kihallgattak.

– Mit csináltál, az isten szerelmére?

– Semmit. A feljelentésről faggattak. Tudod, még akkor 48-ban, amikor Károly felajánlotta, hogy költözzünk ide, de a tanács nem akarta kiutalni nekünk a társbérletet, mert másnak szánták.  

– Milyen feljelentésről beszélsz?

– Mintha nem emlékeznél rá. Akkor jött azzal az ötlettel az öcsém, a nagy „jogász”, hogy jelentsük fel Károlyékat az arany, meg a részvények  miatt, amit mutogatott a szerencsétlen, hogy csak ez maradt nekik. Az öcsém ötlete volt, hogy akkor talán Károlyékat kitelepítik és az egész házat megkapjuk és ő is ideköltözhet, mellénk.   

– De hát nem is telepítették ki őket!

– Nem, mert a részvények nem értek semmit és a medál sem volt arany, csak valami aranyozott emlékérem. 

– De hiszen téged nem cáfoltak meg. Akkor vettek fel sütőiparhoz főkönyvelőnek és a lakást is kiutalták nekünk. 

– Szartak akkor mindenre. Örültek, hogy ürügyet szolgáltattam Károly megszégyenítésére. Csak a hisztéria kellett nekik. De most az a Gajdos lenyomoztatta ezzel a Padár nevű haverjával, aki egy fő fejes a Belügyminisztériumban, hogy mi is történt, és elővették a mi feljelentésünket is. Azzal jött, hogy majd most arról fog cikket írni, milyen hamis feljelentések alapján történtek akkoriban a törvénysértések. Mintha nem ők vezényelték volna le az egészet. Aztán kiderült, hogy csak azért vizsgálódnak, mert hogy Károly panaszt tett Gajdos ellen a Kádár titkárságon. 

– Már akkor mondtam neked, hogy ne vond be az öcsédet. 

– Ha ez a Gajdos most meg tényleg rólunk fog cikket írni, a Géza fiunk KISZ lakása és a felvétele a jogi karra kerül veszélybe –mondta sötéten Szitnyai.  

– És mit fog mondani ez a szerencsétlen Giza, ha megtudja, hogy mi jelentettük fel őket? 

– Á, olyan állapotban van Zoltán öngyilkossága miatt, hogy meg sem értené. És ha mond valamit, azt hiszik megbolondult. 

– Mindenesetre rendelj koszorút a temetésükre. 

– Temetésükre?

– Az apjával együtt temetik, hétfőn. 

– Borzasztó. Szerencsétlen család – sajnálkozott álságosan. 

– Át kéne mennünk részvétet nyilvánítani. 

– Hogy én hogy utálom az ilyesmit! 

SZEGÉNY GIZA nem értett semmit. Ezek mind Károly és Zoli miatt jöttek? Ennyi ember, és nem is ismeri őket. Hagyta, hogy a ravatalozóban, majd a gyászmenetben és a síroknál is, Szitnyai és Szitnyainé belékarolva támogassa és pátyolgassa. 

Igazából sírni sem tudott.  

Nézte a sok ismeretlen-ismerőst, Maróthot, Koltait, Gajdost, a KISZ titkárt és a sportolókat, akik a fia koporsóját vitték, és nem is fogta fel, amit a Gajdos felolvasott egy papírról. Látta Beát, aki Zomboriba karolt, és Pajszert, aki félre húzódva álldogált egy fa mellett. 

Amikor a rögök dübörögni kezdtek a koporsókon, megszédült és le kellett ültetni egy sírkőre. 

Pajszer csak távolról nézte a temetést. 

Egy szomorú fűz törzsének dőlt és a lecsüngő ágak fedezetében bámulta a bámész sokaságot a sírgödrök betemetésén dolgozó  munkások körül. 

Összerezzent, amikor egy kéz érintette a vállát.

– Maga kicsoda? – kérdezte a szikár, szürke ballonkabátos férfitől. 

– Egyelőre nem érdekes. Én ismerlek. Látod, a barátod nem akart együttműködni velünk és milyen sorsra jutott. Pedig nagy kár érte, tehetséges srác volt. 

– Maga rendőr?

– Olyasmi. De még lesz alkalmunk rá, hogy jobban megismerjük egymást. 

Pajszer  zavartan nézett a szemébe. 

– Mit akarnak tőlem?

– Egyelőre csak beszélgetni. Bár már most ajánlok egy kis társadalmi munkát. A közeljövőben megnyílik az ifjúsági park. Keresünk belevaló srácokat a rend fenntartására. A vezető egy ismert birkózó lesz, valószínűleg ismered, a Hajógyári szakosztályból. Ő említette a nevedet. Esti munka, tiszta szórakozás. 

– Hogy jut ilyesmi az eszükbe? 

– Okosan tetted, amikor őszintén felfedted az apáddal kapcsolatos ügyedet. Ez a Szauer gyerek nem volt ilyen okos. 

Pajszer összerázkódott.

– Ne haragudjon. Temetésen vagyunk, nem akarok most beszélgetni. Főleg politikáról nem.

– Megértem. Nem is zaklatjuk tovább. Úgyis találkozunk. – mondta  a férfi és megérintve a fiú vállát barátságosnak álcázott mosollyal hátrálva eltávozott.

– Micsoda patkányképű barom – gondolta Pajszer amikor utána nézett.

A férfi éppen beszállt egy a temetői sétányon parkoló szürke Pobedába. 

Giza még ott ült akkor is a szomszédos sírkövön, amikor már mindenki szétszéledt, a munkások is elmentek lapátjaikkal, és Szitnyainé a férjével jött vissza a friss hantokat borító koszorúktól. 

– Képzeld Gizám, a fiad koszorúján csak 15 szegfű volt, a Károlyén meg csak ötvenkettő. Ezek becsaptak, megloptak minket. 

Sztitnyai egyetértően bólogatott feleségére.

– Disznóság. Kedvem lenne bemenni az irodába és feljelenteni a szállítót. 

Giza felnézett rájuk és kitört belőle az zokogás.

– Édesem! – mondta Szitnyainé szánakozva és átölelte a barátnőjét. 

ZOLI felszabadultan lépkedett a Fény Folyosóján. Illatos köd kavargott körülötte, mely a háta mögött egyre sötétebb, előtte, meg egyre ragyogóbb lett. A messzeségben a folyosó egyetlen ponttá zsugorodott vakító fénye várta. Az vonzotta ellenállhatatlanul, arra igyekezett. 

A kavargást előbb halk zúgás, majd valami egyre jobban kivehető zene kísérte. Árnyak suhantak el mellette, volt amelyik megelőzte, volt, amelyik mellette haladt, volt,  amelyik lemaradozott. 

Sohasem érzett ilyen boldogságot. 

Hirtelen azonban szél támadt, mely egyre erősödve fújt az arcába és végül mozgását akadályozó szélviharrá, üvöltő orkánná vált, megbontva előtte a fény folyosó ködfalát és sűrű, áthatolhatatlan függönyként zárta el útját, úgy, hogy kioltotta a messzeség eddig vakító fényét. Egyszerre komor sötétségbe borult minden. Zoli szívét összeszorította a félelem.

– Hová igyekszel fiam? – hallatszott a szélvihar tomboló zúgásából formálódó különös hang. 

– A fényhez – nyögte rémülten, de szavát kacagás fogadta.

– Öngyilkosok nem jutnak a fényhez. 

A boldogság egyszerre omlott össze benne fájdalmas reménytelenséggé. 

– Mi más tehettem volna? – próbált mentegetőzni. 

– Semmiképpen sem fellázadni a Teremtő akarata ellen. 

– Akkor nekem már nincs remény? 

– A remény örök. Már csak ebben bízhatsz. 

– Mi lesz a sorsom?

– Tizennyolc éves vagy. Büntetésed, hogy tizennyolc további éven át maradsz a földön. Nem láthat senki, de mindent láthatsz, mindenütt ott lehetsz, azonban nem léphetsz senkivel sem kapcsolatba, nem leszel képes megszólítani, vagy megérinteni bárkit, nem adhatsz jeleket magadról, jelenlétedről. A testedet csak te látod, rajtad kívül senki más. Csak bolyongsz és figyelsz, láthatatlanul, mint a levegő. Ez alatt a tizennyolc év alatt 18 próbatétel vár rád. Minden évben egy napon visszanyered testi valódat, olyan állapotban, mintha folyamatosan éltél volna. Ezeken a jeles napokon, halálod minden egyes évfordulóján egy nap alatt kell eleget tenni a próbatételnek, melyre előtte egész évben készülődhetsz. A feladatod: hogy minden évben megakadályozz egy éppen azon a napon megkísérelt öngyilkosságot. Ha ezeket a próbatételeket, valamennyit, sikeresen teljesíted, újra elindulhatsz a Fény Útján és átléphetsz a Fény Kapuján. Akkor majd találkozhatsz mindenkivel, aki már eljutott ide, apáddal és mindazokkal, akik az eljövendő 18 éve alatt haladtak át rajta. Ha elbuksz, a 18 év újra kezdődik. 

– Kegyetlen büntetés.

– Arányos a nagyon nagy a bűnöddel.

Zoli magába roskadva nézett körül.

A hang szelíd hangon folytatta. 

– Visszafelé kell elindulnod, a sötétség felé. Oda fogsz érkezni, ahonnan elindultál. Menj fiam. Tedd jóvá, amit elkövettél.