10.

KOLTAI Géza dühösen nézett sógorára. A proccosan berendezett lakásában nem szívesen látta Manyi húga szerencsétlen férjét, Zombori Gyurit, a kellemetlen rokont, akit Szauer csípett nyakon, a Józsefvárosi Pályaudvaron. Igazából szégyellte sógorát, hogy nem vitte többre kocsikísérőségnél; nem szerette volna, ha a házban meglátják az ágról szakadt férfit. A férfi nyomorúsága saját múltjára emlékeztette: a Mária Valéria nyomortelepre, ahol húgával együtt gyermekkorát töltötte. Részeges apjára, aki beletántorgott és belefulladt a Rákos patakba, özvegy anyjára, aki a futószalagon végzett  munka mellett képtelen volt eltartani őket, és ezért kisgyerekként állami gondozásba kerültek. A nevelőotthon nyomasztó légkörében eltelt éveket követően, a szegedi húsüzem bontójában végzett mindennapi meló után, váratlanul egy új élet lehetősége nyílt meg előtte, amikor sorozáskor az ÁVH-hoz osztották be tizennyolc éves korában.

Utólag úgy érezte, hogy itt faragtak belőle embert, itt szerezte meg azt a fölényes önbizalmat, amit csak az birtokolhat, aki megérzi a korlátlan hatalom ízét. Nagyon jó érzés volt látnia, hogy az emberek tartanak tőle, ha megpillantják egyenruháját; hogy néhány tucat főből álló kis egységük elől több száz fős tömeg is fejvesztetten menekül. Izgató és szinte részegítő volt ez a tapasztalat, hiszen a nők és férfiak szemében visszatükröződő félelem alig különbözött attól, amit a munkásszálló körüli bokrokban letepert és megerőszakolt lányok szemében látott.

Először Pócspetriben ébredt fel benne halványan valami féle aggodalom, amikor a már félholtra vert parasztokat kellett a teherautókhoz vonszolnia, hogy ennek egyszer nem jó vége lesz. Nem vonzódott különösképpen az erőszakhoz, bár ha verekednie kellett nem ismert sem istent sem embert. Nem örült, amikor parancsnoka: Padár Árpád alezredes a testi adottságai miatt kötelezte, hogy induljon a hadsereg országos birkózó bajnokságának helyi versenyén. Ő utálta az izzasztó gyürkőzést a szőnyegen, inkább focizni szeretett volna, de a futball csapatba csak a főnök kedvencei juthattak. Neki csak annyi „kiváltsága” maradt hogy, amikor parancsnoka a laktanya alagsorában a kazánház melletti kamrában, a központi fűtés csövének megcsapolásával egy gőzkamrát alakíttatott ki, ott szaunázhatott Padárral a birkózó edzések után, és vakargatni a nagyfőnök szőrös hátáról a koszos izzadságot egy irodai nejlon vonalzóval. Amikor letelt a három év, nem írt alá további szolgálatot. Hívták ugyan a rendőrségre, meg a tiszti iskolába, de ő inkább az üzembe való visszatérést választotta. Azért látták benne a lehetőséget, mert három hetes bent lakásos pártiskolába küldték, majd áthelyezték a pesti részleghez és beiskolázták az élelmiszeripari technikumba.

Ott ismerkedett meg a Verával, a felségével, akit már terhesen vett el, és aki Beát szülte neki. Hamarosan kiderült, hogy az asszonynak nem lehet több gyereke, és talán ezért, de nem lett boldog a házasságuk. Rövidesen kiütközött felesége féltékeny természete. Lassan pokollá vált az életük, amit Bea szenvedett meg a legjobban, de ami elől Koltai a munkahelyi törtetésbe és pozícióharcba menekült. Hamarosan üzemvezető lett, majd régi párttagságára tekintettel kinevezték a nyugdíjba vonuló elődje helyére, a gyáregység párttitkárának. Ekkor utalták ki neki azt a szép budai lakást is, amit egy politikai per áldozatától rekviráltak.  

Ötvenhatot némi bujkálással Koltai sikeresen átvészelte, és néhány, az eseményekben résztvevő, vagy belesodródott szerencsétlen feljelentése árán még ázsiója is megnövekedett. Szép fizetést kapott. Házas életük azonban akkor már romokban volt, valójában gyűlölködő marakodássá fajult. Az otthoni légkőrből menekülő Koltai belezúgott egy színésznőbe, akit ő hívott meg az üzem május elsejei ünnepségére szavalni, és akit a fellépés után neki kellett megvacsoráztatni. Egy szempillantás alatt összejöttek, és ettől fogva, sokszor házon kívül, a "művésznővel" töltötte az éjszakákat, otthon össze-vissza hazudozva. A lelepleződésüket követő egyik hisztérikus veszekedés után feleségét elgázolta egy villamos a Fehérvári úton. Bea látszólag furcsa érzéketlenséggel élte át a borzasztó tragédiát, és még évek múlva is szemrehányó tekintettel tudatta apjával, hogy nem hisz a balesetről szóló hivatalos végzésnek.       

Kettesben maradva Koltai hiúságát bántotta, hogy lánya nem becsüli meg eléggé azt a jólétet, amit a párttitkárságával neki biztosított. Nem, mintha fényűző életet éltek volna,  csak hát mégsem abban a proli miliőben nyomorognak, amelybe például húga beleragadt.  Mert Manyi, Koltai lánytestvére nem volt olyan szerencsés, mint ő. Húga a nevelő intézetből vidékre került, ahol egy téeszben kapott állást.  Itt ismerkedetett meg egy Zombori György nevű irodistával, aki épp akkor vált özveggyé, és maradt egyedül kisfiával. A kisfiát egyedül nevelő magányos férfi szívesen fogadta kolléganő közeledését és segítségét, összemelegedtek, és hamarosan össze is házasodtak. Nem sokára megszületett közös gyerekük, egy kislány is, a férje anya nélkül maradt kisfia mellé. Manyit bántotta, hogy a hozzájuk gyakran ellátogató bátyja a csecsemő saját kislánya helyett inkább a férje előző házasságból származó mostoha kisfiú iránt érdeklődik. Koltaiban a kissrác, saját fiúgyermek utáni nosztalgiáját elégítette ki, és miután Andráska aranyos, élénk kölyök volt, mostoha nagybátyja gyakran magával vitte Pestre, a lakásukba, játszópajtásnak Bea, a saját édes gyermeke mellé. Örömmel látta, hogy a két, anya nélküli, majdnem egykorú gyerek jól megértette egymást és boldogan játszottak a kertben. Ez a jó kapcsolat közöttük a serdülő korukig tartott. 

Beát éppen beíratta egy jó nevű gimnáziumba, amikor húgától arról értesült, hogy sógora, Zombori valami zűrös ügybe keveredett a téesznél. Nem elég, hogy kirúgták a munkahelyéről, de még szolgálati bérlakásukat is el kellett hagyniuk. Koltai látva, hogy a szerencsétlen húgáék a két gyerekkel, csak egyetlen keresetből élnek, a falu szélén, egy bérelt, omladozó melléképületben, lement hozzájuk és rábeszélte őket, hogy költözzenek Pestre. Egy társbérletet, és állást szerzett nekik. Sógorát a Húsüzem szállítási részlegéhez vetette fel, míg húga adminisztrátor lett a Belügyminisztériumban. A család „hálája” nem maradt el. Állandóan a nyakára jártak, ráakaszkodtak, szívességekkel ostromolták,  olyanokkal, amiket nem is kért, de amiket ő végül mégis egyre gyakrabban elfogadott. Ha nem lett volna Zomborinak az első házasságából született András fia, már talán meg is szakította volna velük a kapcsolatot.

Koltai Géza azonban továbbra is nagyon kedvelte a kamaszkorba lépő, már kissé pufók, kerek képű, de nagyon életre való, élénk természetű srácot. A gyermekkori nagy barátság Bea és András között már megszűnt. A jó nevű gimnáziumba beíratott Bea, sokszor túl önérzetes és nagyszájú volt apjával és ezt András nyugodt, talán kissé alamuszi természetével jól ellensúlyozta a családban. A mostoha unoka testvér  sok időt töltött náluk, szinte közvetlen családtag lett. A fiú kijelentette, nem akar gimnáziumba járni, rendőr akar lenni, és Koltai úgy gondolta ez a hivatás valóban jót tenne a kissé puhány külsejű fiúnak. Egy idő után azonban észre kellett vennie, hogy András szeme folyton a lányán van, és mivel a gyerekek nem voltak testvérek, volt annyira óvatos, hogy magakadályozza bármilyen baj bekövetkeztét. Ettől kezdve András csak látogatóba jöhetett hozzájuk. Ez csak akkor változott meg, amikor tudomást szerzett róla, hogy lánya körül egy másik fiú is legyeskedik. Koltai, a lánya udvarlójának, Szauer Zolinak a sportsikereit, a birkózással kapcsolatos rossz emlékei miatt ellenszenvvel fogadta. Meg is mondta Beának, hogy nem érti, miért pont egy ilyen „bunkó” sportot űző fickóval randevúzik. Mivel a lány nem hallgatott rá, megbízta az akkor már harmadéves rendőriskolás unokaöccsét, Andrást, hogy kísérje figyelemmel a lányát és udvarlóját. Az unokaöccse kétszeresen is örült a megbízásnak. Egyrészt, újra jobban kötődhetett nagybátyjához, hiszen bármikor meglátogathatta, másrészt Bea közelében is lehetett. Koltai egy idő után komolyan kezdte úgy vélni, jobb lenne, ha lánya Andrással randevúzna, mint azzal a bunkó birkózó gyerekkel, akiről sokáig azt sem tudta ki fia borja. Amikor kiderült, hogy Szauer szülei deklasszált elemek, és a fiú egy volt gyáros fiacskája, a srác iránti ellenszenve szinte gyűlöletté fokozódott. De bármennyit veszekedett a lányával, arról lepergett minden apai szidalom. Amikor aztán a lány kerek-perec kijelentette, hogy nem hajlandó belépni a KISZ-be, úgy érezte lányát megrontották, és már azt is eldöntötte, minden eszközzel megakadályozza további kapcsolatukat. 

Koltai szánalmasan toporgó sógorára ripakodott. 

– Gyuri, te meg vagy huzatva. Szar három kiló hús miatt kerüljek bajba?

– De te mondtad, hogy szarvas pörköltet akarsz csinálni a Bea születésnapi kerti bulin. Olyan gyönyörű friss árú volt. 

– De nem mondtam, hogy bukj le vele.  

– Kiszúrta az a rohadt Szauer. Hiába beszéltem, kihívta a rendészeket. 

– Jegyzőkönyvet is írtak? Remélem, rólam nem pofáztál?

– Dehogy.

– Na, ne tojj be, elsikáljuk, de ezután se dumálj róla senkinek. Most pedig menj el, mert rögtön itt a fiad, és vele akarom megbeszélni, hogy mit is csinálhatunk ezzel a Szauerral.

– Az jó lesz. Ugye milyen eszes a gyerek?

– Nem csoda, apja fia – mondta Koltai, ügyelve, nehogy kiérződjön a gúny a hangjából.   

Amikor a sógora mögött végre becsapódott az ajtó, Koltai fellélegzett és, felvette az íróasztalán levő telefon kagylóját. 

– Klárikám, Pali vagyok. Bent van a főnök? Ha megjön, szólj, hogy kerestem. Más. Járt nálatok az a Szauer. Az a nyugdíjazott raktáros. … Igen… Ő az. … .Volt itt az a lopási ügy. Kikeresnéd a jegyzőkönyvét? A taggyűlés elé akarom vinni… Nem, nem kell szólni az igazgató elvtársnak. … Majd beugrom érte. … Jó… Csókolom a kis kacsódat. 

11.

KOZELUHA Sándor KISZ titkár az irodaépület folyosóján ütközött az igazgatóba. 

– Jó, hogy látlak Sándor, már régen akartam beszélni veled, Gyere, ugorj  be hozzám egy pillanatra – karolt bele Maróth Andor, a direktor.  

Ahogy áthaladtak a titkárságon a titkárnő felugrott.

– Igazgató elvtárs, a Koltai elvtárs kereste. 

– Majd később – legyintett a diri és betuszkolta Kozeluhát a szobájába. 

Amikor becsukódott az ajtó, a titkárnő kapcsolt egyet az asztalán levő házi telefonközponton. 

Kozeluha mindig megilletődött, ha beléphetett az igazgatói irodába. Itt minden olyan ünnepélyes volt: Marx, Engels és Lenin kép a falon, az üzem által elnyert vörös vándorzászlók, a sportklub serlegei, a polcon a Lenin összes művei, és a mosolygós Kádár kép a főnöki karosszék felett. Az egész olyan üde és harmonikus volt, mint a mindig friss virág az íróasztal sarkában álló vázában. 

– Ülj le! Kávé, konyak?

– Nem, semmit Maróth elvtárs. 

– Ezt most hagyd el. Tegeződjünk, ahogy a mozgalomban szokás, elvtársak közt.

– Igen, Andor bátyám

– Bátyád a körösztapád. Andor és passz.

Kozeluha engedelmesen bólintott.

– Na, szóval, a Koltai felhívott, hogy zűr van a kréta körül a birkózó szakosztályban; hogy az a Szauer kölyök ezt, meg azt csinálta és nem mehet Drezdába.  És azt is elmondta, hogy te indítottad el az egészet. 

– Nekem a Szalai Feri bácsi mondta, hogy…

– Azt is tudom. Én meg azt mondom, hogy ha nem lesz válogatott versenyzője a szakosztálynak, akkor lehúzom a rolót. Vannak itt röplabdás csajok, meg focistáink is, a súlyemelőkről nem is beszélve. A szakosztály eredményei nem indokolják azt a valag pénzt, amit kapnak. Ha egyetlen esélyes versenyzőnket kicsináljátok, egyétek meg, amit főztetek. Két hete itt volt a kievi húskombinát delegációja. Kurva sokat kell szállítanunk nekik, nem is értem ki ígérhette ilyen határidőre, ráadásul első osztályú árut. Nem tudunk időben szállítani, mert a kollektivizálás miatt akadozik a begyűjtés és felvásárlás. Minden eszközre szükség van, hogy annyira jóba legyünk a szovjetekkel, hogy nehogy kiborítsák a bilit odafent. Tudod ki az igazgatójuk? Egy volt birkózó világbajnok. Én meg eldicsekedtem a szakosztályunkkal, meg válogatott versenyzőnkkel. Erre meghívta a Húsos szakosztályt edző táborozni Szociba és megígérte, hogy megnézi a Szauert Drezdában, mert pont akkor neki is arrafelé van dolga. Én felvetettem, hogy a legjobb melósaink kiesése miatt jó volna egy kis haladék a szállításnál, mire ő egy teljes hónapot adott. Négyszemközt mondom, de ha ez a Koltai nekem akar betenni, hogy leégessen ezzel a Szauer szarakodással, mert a helyemre pályázik… 

– De ez a kölyök tényleg…

– Nem érdekel! Elegem van a Koltaiból. Most húztam ki a szarból, mert az egyik sógorát, lopáson érték a pályaudvaron. Szarvas húsra fájt a foga. Nincs elég pénze a MAVAD-nál megrendelni, ha annyira kell neki?  Ráadásul pont ennek a Szauer kölyöknek az apja csípte fülön a pasast. Szerintem ezért fúj annyira a fiára is. De a lopás jegyzőkönyve nálam van. Még nem semmisítettem meg. Jó, ha tudja. Te meg Sándor sürgősen maradj ki ebből az egészből, azt javaslom. Ha úgy alakul, hogy Koltai eltűnik innen a balfenéken, te lehetsz az esélyes a helyére. Ezt jól gondold át. 

– Mi tegyek? – kérdezte reszkető hangon a KISZ titkár.

Maróth bosszúsan megcsóválta fejét.

– Nektek nincs semmi fantáziátok. Idefigyelj Sándor! Holnap lesz a taggyűlés, ahol a Szauer állítólagos hamis tagfelvételi kérelmét vitatják. Ki látta rajtad kívül azt a nyomorult papírt? 

Kozeluha szeme tágra nyílt, nem tudta hogyan mondja meg, hogy nincs is semmi féle papír. Maróth majdnem elröhögte magát, mert szinte hallotta, hogyan csikorognak a srác fejében a rozsdás kerekek.

– Nincs papír. 

Maróth nagyot nézett.

_ De  hiszen a Koltai állandóan arról ugat, hogy a srác hamis adatot írt a jelentkezési lapjára.

– Én agitáltam a srácot, hogy lépjen be a KISZ-be. De mielőtt beadta volna a jelentkezési lapot már az edzője kérdőre vonta az apja múltja miatt, ami abból az újságcikkből derült ki, amit valaki kitűzött az edzőterem folyosóján a falújságra. Úgy látszik, a kölyök megértette az edző szavaiból, hogy hiába adná be, mert a kiutazási kérelemhez a KISZ javaslata kell, és arra ezek után, – a reakciókból úgy látszik – apja „múltja” miatt, nem számíthat.  

– Tehát te csak Szalaitól hallottad, hogy a kölyök jelentkezni akart a KISZ-be? Akkor ez az egész csak egy faszverés?

– De én magyaráztam el Szalainak, hogy csalt a srác, mert titkolta, vagy letagadta az apja múltját.

– És? – vágott közbe Maróth – Hogy mit magyaráztál a Szalainak azt csak te tudod, meg ő. Ki ez  Szalai, hogy a KISZ ügyeibe belepofázhat? Ha figyelmezteted, hogy bizalmas ügyekbe ártotta magát többet meg se mer mukkanni. Hol van előírva, hogy egy volt kapitalista kölyke nem indulhat nemzetközi versenyen?

– De hát a kiutazási kérelmet a vállalat adja be, és ezt a KISZ-nek véleményezni kell. 

– És te nem támogatod? 

– Ezek után, hogy kiderült róla… ?

– Micsoda? Nem a fiú volt feketéző. 

Kozeluha pánikba esett.

– De a Szauer és Palotai közötti válogatót már a Szövetséggel is jóváhagyatták. Maga a magyar birkózó válogatott keret edzője, akarja levezetni a három meccset közöttük. Ha Szauer nem hajlandó kiállni, oda válogatottság.  

–  Akkor, uccu neki, beszélj a Szauer fejével. Nekem mindegy, melyikük nyer, de valamelyikük utazzon Drezdába a magyar válogatott tagjaként, mert ha nem, akkor már most megmondhatod Szalainak, hogy bíz’isten feloszlatom az egész szakosztályt. 

12.

SZAUER Károly félt. Már megbánta, hogy engedett, és megírta azt a levelet Kádárnak.  

– Úgysem adnak igazat nekem – gondolta –, ezek mindenáron védik a mundér becsületét, még ha tudják, hogy nincs igazuk, akkor is. Meg tudják magyarázni maguknak, hogy ez a Párt érdeke.  Nekem meg minek kellett szembeszállnom velük? – Gondolatban már Gajdost is mentegette. – Az is csak egy szerencsétlen karrierista. Ilyen cikkeket vártak tőle, hát ő megírta.  

Károly a gyomrát tapogatta. Ma különösen erősen kínozta a már hónapok óta egyre gyakrabban jelentkező gyomorgörcs. Korábban is állandóan szódabikarbónát vett be a mind gyakrabban jelentkező gyomorégés ellen, de az utóbbi hetekben már szinte állandósult a nyomás a gyomorszája tájékán, és nem egyszer hasogató görcsbe ment át. Nem ment orvoshoz, mert azért erősnek érezte magát és különben sem akarta felizgatni Gizát. Amikor az kérdezte, hogy minek kell neki folyton a szódabikarbóna, azzal ütötte el, hogy – olyan finomakat főzöl szívem, hogy mindig túlzabálom magam.

Most azonban már más a helyet. – Az újság cikk megjelenése óta állandóan fáj. Ha eszem azért, ha nem eszem, azért. Sok lehet a savam – gondolta, de nem panaszkodott senkinek. 

Ma nagyon idegesítette Giza állandóan zsörtölődése, hogy minek ül naphosszat hallgatagon az ablak előtt, mint aki vár valamit; hogy rá se néz a gyerekre. Emiatt is saját magát hibáztatta. 

– Egyszerűen nem tudok neki mit mondani – válaszolta az asszonynak, fájó gyomrát tapogatva. – Annyit hallgattunk mindenről a gyerek előtt, pedig hogy figyelt minden szavunkra. Emlékszel? A forradalom alatt – mert egymás között mindig így nevezték a hivatalosan ellenforradalomnak nevezett eseményeket – milyen izgatottan leste, hogy mit beszélünk. Amikor azt az osztálytársát október 25-én eltalálta egy golyó a parlamentnél, még a temetésére sem vittük el, pedig minden osztálytársa ott volt. Ki sem mehetett többet az utcára; mennyit kellett veszekednünk vele emiatt. És milyen dühösek voltunk, amikor azokat mesélte, amiket az iskolában tanítottak neki; de te mindig letorkoltál, ha megszólaltam. Nem csoda, hogy hülyeséget írt arra a papírra.   

– Mindig ez a rohadt politika – kezdett az asszony a véget nem érő mentegetőzésbe, de most Károly képtelen volt hallgatni, mert úgy érezte nem bírja palástolni az idegességtől kiújuló gyomorfájását.  

– Szép idő van, kimegyek, sétálok egyet – szakította félbe a szózuhatagot. 

– Most se hallgatsz meg – mondta sértődötten az asszony, de látta, hogy a férje csak legyint. – Hétre itthon légy, mert akkor tálalok – hallotta Szauer, amikor kilépett az ajtón. 

Végig sétált a Tárcsás utcán, átkelt a Soroksári úton és a Ráckevei Duna Molnár szigeti mellékága felé indult. Néptelen volt a környék, a házaktól távoli földúton, bozótok és fűzfák között ért a parti sétányig. 

A nyugalmas környék most nem nyugtatta meg. A gyomra egyre jobban hasogatott. – Sok a savam – ismételgette magában –, de nem csoda, ennyi idegeskedés után. 

Leült egy farönkre és rágyújtott. Nézte a náddal félig benőtt parti vizet, a fel-fel röppenő madarakat, és ekkor hallotta meg a lépésben közeledő Moszkvics kerekének surrogását és a halk motorzajt, a háta mögül.  Először csak egy pillantást vetett rá, és csak akkor fordult felé, amikor meglátta a sötétkék autó oldalán a fehér csíkot és feliratot, tetején a nem működő „villogóval”.  

A kocsi egészen lelassított. 

Szauer látta a bent ülő két rendőrt, a vezetőnek csak a kőrvonalait, de a mellett ülő nyitott ablakon kikönyökölő képét, már tisztán és közelről. Kövér, szemtelen, fiatal arc volt, és hunyorgott, a délutáni nap ellenfényétől. Cigarettát tartott a kezében, és őt bámulta. A kocsi megállt. 

– Mi van Szauer úr, rosszul van? 

Károly zavart ijedtséggel nézte a tőle alig egy méterre gúnyosan rávigyorgó arcot, és nagyon félt. – Ez honnan ismer?

– Mert én rosszul lennék a maga helyében – folytatta a rendőr csúfondárosan a kocsi ablakából.  

– Nem értem – nyögte Károly, mire a kéz a lába elő pöccentette a füstölgő csikket. 

– Össze ne tojja magát! Még találkozunk – hangzott a gúnyos röhögésbe fúló figyelmeztetés, és a kocsi kipörgő kerekkel ráhajtott a sétányra, majd porfelhőt kavarva tűnt el a kanyar fái mögött. 

Szauerra hirtelen jött rá a hányás. 

– Ez is csak az idegességtől van – gondolta, de aztán elfogta el a rémület, amikor a száját megtörölve észrevette a vért az ujjain. 

KOZELUHA a HÉV megállóban, miután leszállt, még egyszer megnézte a címet. Olyan ideges volt, hogy bár már vagy ötször vette elő a cetlit, mégsem volt képes megjegyezni a házszámot. Az utcáról meg nem tudta, hol torkollik a Soroksári útba, csak annyit tudott, hogy errefelé van valahol. Megszólított egy öregasszonyt, akit helybélinek vélt. 

– Csókolom néni! Segítene? A Tárcsás utcát keresem.  

– Melllik részét keresi a fiatal úr? A Duna felé vagy amarra?

– A 48. Számot.

– Aztat én nem tudom. De az ucca itt van két sarokra – mutatott előre. 

Kozeluha befelé elnyomott egy káromkodást, de kifelé hangosan megköszönte.

A Duna felé eső része esett közelebb, és sokáig kellett caplatnia, mire talált egy házszám kiírást. Rájött, hogy rossz felé jár. Vissza a Soroksári útra, átkelni rajta a száguldozó teherautók között, aztán előre az akácok szegélyezte utcán. Talán az idegesség miatt, de megizzadt. Itt is leste a házszámokat, de úgy látszott, Soroksáron nem törődik ezzel senki, a postás úgyis név szerint ismer mindenkit. 

Végre meglátta az úrias kinézésű, egyébként meglehetősen kopott vakolatú házat, amelynek kertjét az utcától a házig vadszőlővel befuttatott kerítés szelte ketté. Külön bejárata volt a két kertrésznek; Kozeluha megpróbálta kitalálni, melyik a Szaueréké.  

Ott toporgott, mikor a ház egyik nyitott ablakán kiszólt egy középkorú, őszülő haját feltűzve viselő szép arcú, de szigorú tekintetű asszony.  

– Kit keres?

– Szauer Károlyt. Itt lakik?

– Igen. Milyen ügyben? Nincs itthon a férjem. 

– A Húsipari Vállalattól jöttem. 

– Mi a frászt akarnak még tőle?

– A fiáról van szó.

– Úgy? A fiam itthon van. Ha őt keresi, jöjjön be. 

Kozeluha lenyomta a kilincset és belépett a kertbe. Egy kutya szaladt elő valahonnan csaholva és megszaglászta a cipőjét. Emiatt forgolódva ment a bejárati ajtóig, amely kinyílt és az ajtóban Zoli jelent meg. 

A fiú kócos volt, tréning nadrágjából félig kilógott hevenyészve felkapott inge. Kedvetlenül meresztette szemét a KISZ titkárra.

– Maga mit akar? 

– Szervusz Zoli – próbálkozott barátságos lenni és keze nyújtott. A fiú, mintha észre sem vette volna nézett át rajta, de aztán, mintha vonásai merevsége enyhült volna, és mégis tegeződésre váltott.

–  Gyere be – mondta körül pillantva, minta szégyellné a vendégét.

Kozeluha követte és kíváncsian nézett körül a házban. Tisztaság, szép berendezés  – állapította meg, miközben Zoli a szobája felé terelte.

Itt már rendetlenség volt, szétdobált cuccok, a sarokban fekvőpad súlyzókkal, a falon kiragasztott képek nőkről, és Zoli versenyeiről. Az elhanyagolt ágy fölött kereszt; Kozeluha látta, hogy Zoli észrevette, amint megakadt rajta szeme. 

Giza jelent meg az ajtóban. Kérdőn nézett a jónapotozó Kozeluhára, akit Zoli kedvetlenül mutatott be anyjának. 

– Mit akar a fiamtól? Csak nem agitálni jött?

– Anya, ne! – szólt rá szelíden a fiú. 

– Te tudod, fiam – mondta sértődötten, és sarkon fordult.

Amikor kettesben maradtak, Zoli hallgatagon várakozott, Kozeluha meg idegességében a homlokát törölgette, és torkát köszörülve próbálta összeszedni magát.

– Hidd el, hogy nem akartam rosszat. Amikor a Szalai feljelentett nem tehettem mást.

– Úgy tudom, csak felhívott telefonon. 

– Igen, de azt nem hagyhattam figyelmen kívül. Az a Koltai a nagy ellenséged…

– Nem te jelentettél fel nála?     

Kozeluha dadogott, de Zoli leintette.

– Ide figyelj! Ha ez a faszság számít, hogy nem tudtam, hogy apám állítólagos „múltja” miatt nem léphetek be a KISZ-be, és nem az, hogy a munkám ellen nincs kifogás, majd belegebedtem annyit hajtottam a bajnokságért és a válogatottságért, akkor le van az egész szarva.  Ezért kár volt idejönnöd. 

– Engem hoztál kellemetlen helyzetbe – nyögte Kozeluha. 

Zoli tágra nyitotta szemét.

– Téged?  Jól van. Közölheted az elvtársakkal, hogy kiállok Pajszerral és megeszem reggelire. És ha én nem utazhatok, senki sem fog utazni. Ha én velem kicsesztek, magatokkal csesztek ki.  

Kozeluhának  kikerekedett a szeme. 

– Te tudsz erről a válogatóról?

– Kémeim jelentették – mosolyodott el bosszúsan Zoli. 

– Ne csináld, nem ismered ezt a Koltait! 

– Sejtem, mire képes. 

– Ugrik az egyetemi felvételi ajánlásod, a lakásakció, és még be is hívat három évre, felhívja a Kiegészítő Parancsnokságon a haverját. Kicsináltat.   

– Nem szarok be. 

Kozeluha örült, hogy sikerült rávenni a srácot, hogy induljon, de tudta, még egy kicsit ütni kell a vasat. Felugrott.

– Konok vagy. Nem tudok segíteni, pedig szerettem volna – hazudta.  

– Még egy csalás árán? Feküdjek be Pajszternak? Na, ebből nem esztek. 

A KISZ titkár úgy tett, mintha feldúlt lenne és olyan gyorsan távozott, hogy el sem köszönt Zoli anyjától. 

Amikor kifelé ment, örömében majdnem belerúgott az őt megint körül ugráló kutyába. De azért látványosan bevágta a kertkaput, és dühös lépteket imitálva elindult az utcán a Soroksári út felé. 

Valahol félúton járt már, amikor a fák árnyékolta járdán meglátott egy őszülő férfit, aki görnyedten, a gyomrát fogva közeledett. Hamuszürke volt az arca, és a szája, mintha véres lett volna. 

– Mi van tata, rosszul van? – szólította meg, amikor mellé ért, de az csak legyintett és tovább botladozott. 

Megcsóválta fejét, és utána fordult. Átvillant rajta, hogy mintha már látta volna ezt az arcot. Nézte ahogy távolodva támolyog, aztán legyintett  – talán beszívott az öreg – gondolta. 

Felszabadult volt és csak most jött rá, hogy mi a baja: kellemetlen szomjúságot érzett. Szaueréknél egy pohár vízzel sem kínálták. Ekkor ért a kocsmához.

Az „Árnyas” teraszán néhány ember sörözött a kecskelábú asztaloknál. Meglátta a habzó korsókat és nem bírt ellenállni. Megtorpant, majd rövid gondolkodás után befordult a kerthelyiségbe és leült egy asztalhoz. 

– Egy korsó Köbányait – mondta pincérnek elégedetten elnyújtózva és körül nézett.

Melós ruhás emberek, néhány öreg szaki. A hangulat nem volt felhőtlen. A halkan beszélgető arcokon fáradt kedvetlenség. Micsoda bagázs – gondolta.  

Mikor a pincér éppen elétette a korsót, hangos röhögéssel két rendőr nyomult be a teraszra, gumibotjaikat lóbálva. A vendégek rájuk sandítottak, és halkabbra vették a szavaikat. A fiatalabbik, egy testes, kerekarcú fickó előre tolakodott a söntés ajtajában, amikor befelé tartottak. 

Kozeluha még tisztán hallotta, ahogy az idősebb társának meséli:

– Úgy beszart, hogy szólni sem tudott. Nem is sejtette, hogy tudom a nevét.  

Kozeluha egy húzásra leöntötte torkán az egész korsót. 

– Még meg kell telefonálnom a hírt Maróthnak – gondolta vidáman és már nem rettegett a holnapi taggyűléstől. 

A feljövő szénsavtól böfögve még üldögélt egy darabig, aztán kifizette a sörét. Mikor látta, hogy a két rendőr is kijön a söntésből és kifelé tart ő is szedelőzködött. Kilépve a kerthelyiségből látta, hogy azok éppen beszállnak  a Moszkvicsba.  

– Ezeknek lehet – gondolta –. Persze csak „jaffát” ittak. 

Néhány száz méterrel arrébb, Szauer, a kezét a hasára szorítva tántorgott hazafelé. Most már kibírhatatlan fájdalmai voltak. Nem csak a gyengeségtől, de a rémülettől is összeszorult a szíve, amikor újra szájában érezte a vér vasas ízét. 

Alig tudta kinyitni a kertkaput, a szemei előtt karikák táncoltak; szerencsére a nyikorgásra Giza kinézett az ablakon és meglátta, hogy férje megrogy és végigvágódik a földön. Az asszony a szájához kapott és felsikoltott.

Ahogy a HÉV beérkezett a megállóba és Kozeluha felszállt, megütötte a fülét a sziréna hangja. Már a kocsiban, az ablakon át látta meg a száguldva közeledő és a vágányok mellett elrobogó mentőautót, a sofőr ülésének oldalán a szélvédő sarkában kitűzött kis vörös lobogóval, amint csikorgó gumikkal bekanyarodik a Tárcsás utcába.