A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltakép mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Belekortyolok még egyet a kávémba és újra elolvasom ezeket a sorokat. Igyekszem megérteni, összerakni a lényeget, de gondolataim szétszóródtak, mint egy zacskó üveggolyó az óvoda szőnyegén. Végül nehogy rálépjek és hanyatt vágjam magam…
16:03. Késik…Vagy el sem jön, amin nem csodálkoznék, hiszen több mint 150 éve meghalt. Miről fogom felismerni? Fiatal lesz, vagy már idős? Esetleg…nem, az biztos nem. Túl feltűnő lenne.
Körbe nézek a kávézóban, hátha már itt van, csak nem vettem észre. Balra az ablaknál egy fiatal pár ül, a fiú az asztal fölé hajolva fogja a vele szemben ülő lány kezét. Arca felé nyúl, egy pimasz tincset kitakar átható szemeinek sugara elől, megsimogatja a lány arcát, majd megcsókolja ajkait úgy, ahogy a hajnal első napsugara csókolja a távozni vágyó fekete éjszakát. A lány a fiú fülébe súg valamit, amin kedvesen felnevetnek majd észreveszik a szemük sarkából, hogy figyelem őket. Mint egy megrebbent pillangó, pillantásom már egy idős pár kora délutánjára száll. Nézem illedelmes táncukat, ahogy az idős férfi leveszi a néni kabátját, kihúzza neki a széket, figyelmének minden láncszemét a néni béklyójához bilincseli. Nem olyan szenvedélyesek, mint a mellettem ülő fiatalok, de látszik az élet olyan mélyen és sok helyen vagdosta szívüket, hogy sebeik örökké egymásba forrtak.
Kinyílik a kávézó ajtaja és belép rajta egy fiatal szövetkabátos barna hajú, férfi. Széles mosollyal és büszke határozott léptekkel elindul felém. Előveszem legjobban megnyerő mosolyom, de tenyerem áruló módjára izzadni kezd. A férfi elhúz mellettem és két asztallal mögöttem foglal helyet egy fiatal hölgy társaságában. Én félig állva maradok, kinyújtott kézzel, kézfogásra készen, kisiklott mosollyal az arcomon, mely lassan grimasszá nyúlik, majd önmagamon kínos nevetéssé vált át, fejem vakarom és legalább van időm letörölni izzadt tenyerem, amikor is egy árnyék tornyosul fölém.
-Ifjonc tekintet mely távolba mered, s fiatal láztól nem látja tán mi talpa alatt lelend-azt hiszem megjött akit vártam.
-Kérem foglaljon helyet!-és felállva ismét kezet nyújtok
-Csak vigyázz, mert talpad így oltja ki virágok büszke éltét, ám azok bosszúból is csak illatot lehelnek lábad nyomán.-miből is gondoltam, hogy nem fogom felismerni? Kezet rázok vele, majd visszaülök helyemre. Meglepően erős kézfogása van, egy művésztől nem ezt várná az ember. Intek a pincérhölgynek, aki pár szökkenés után asztalunkhoz is ér:
-Mit hozhatok az uraknak?-ceruzáját kihúzta a füle mögül és mosolyát vendégemnek szegezte
-Ejj, mi csillag hullot az égből pőrén, csóvátlan, angyal, mely szárnya szegett, de áldása megmaradt, megszentségtelenített lelkem szent vizébe mártá és szívem is ott fulladni kívánna meg!- sóhajtott fel Madách. A pincérhölgy hozzám hajolt és fülembe súgta:
-Neki alkoholt már nem hozok. Kávét ihat, de többet nem.
-Két kávét és két ásványvizet, kérem-rendelek kettőnknek.
Na tessék. Az irodalom egyik legnagyobb alakja és mindjárt kidobnak minket a kávézóból. Azért egy pillanatra elgondolkodom melyikünk is volt a legfaragatlanabb hármunk közül.
-Miért szégyelje a sas szárnyait, ha magosba hág, felhőt hódít s szemével tájat ekéz, nem arra született tán az ember, hogy szóval lelket, tettel szívet lopjon?
-Én még egy bort kérek-nyúlok a pincérnő után.
-Még valamit?-kérdezi a pincérnő. Szembe fordulok vendégemmel, de ő csak mosolyog.
-Azt hiszem pálinkát…erőset és sokat!- menekülök az egyetlen lehetőségbe. A pincérnő el sétál és mi ketten maradunk. Nézek Madáchra, nézek a szemeibe, megfigyelek minden barázdát az arcán, melyeket az évek szántottak, de ő csak mosolyog. Szemében olyan tűz lobog, mely egyszerre lázít és csitít.  Madách maga az energia, a napsugár, amely a felhő szívét szúrja át, hogy melege minden arcot elérjen, de ugyanakkor borult ég is, ami bármikor leszakadhat, villámokat szórva vad zengésben fákat csavarna ki tövestül, hogy a vihar után szürke köd lepje el a lelket. Ülök és farkasszemet nézek az irodalom egyik legnagyobb alakjával. Bármit is hordoz magában, szüksége lenne ennek a világnak is belőle.
-No, fiatal test, öregségre fárad el, s az idő amely az álmot a valóság mezejéről elkergeti itt liheg nyakunkban mint pásztorkutya, bökd ki hát, mi az mi e világ teremtéséből kimaradt.-szakítja meg a csendet.
-Először is, khm-köszörülöm meg cingár torkom és kezdem sokkal mélyebb hangon- Először is…A célt tudom, míg százszor el nem érem. Mit sem tesz? A cél voltaképp…
-Mondottam ember kűzdj és bízva bízzál-vág a szavamba- Ha választ kutatsz, tégy föl kérdést is, úszni vágyódsz, de tengert nem szívleled, így halálod hullámsírban leled.
-Nem egészen tudom, pontosan most mire gondol…
-Nem? Félsz hát kérdéssel válaszolni létem okára, számtant hányni szemembe, elmúlt napjaimról, tollam métereiről?
-Nem…nem félek - dehogynem, majd kiugrik a szívem- Miért írta és mit jelent az Ember tragédiája?-teszem fel a kérdést.
-Kérdésedre kérdéssel felelek. Miért felejtsz el élni, midőn idősb élted elébb való létemnél, hát tudásod hol marad, poshadt ingoványt miért szülsz talpad alá, mely megrekeszti talpad? Nem úgy voln hát midőn időm kimúlt, nyomomban ti léptek, tudásom adom tovább, s fáklyátok az én barlangom sötétjét világítá e be? Miért kérdezel, ha szemed látá jövőt, s ha látá azt, miért hanyagol jelent? Felelj ifjú, miért a tudatlanság, ha korod s eszméd előrébb volna?
-Nem…nem tudom…- szavam, elakad, torkom kiszárad.
-Tessék, a két kávé, a kancsó bor és egy üveg pálinka. –szakít félbe a pincérnő, de ezért igen hálás is vagyok. Még el sem ment, a szeme láttára lehúzok azonnal két felest és kortyolok nagyokat a borból.
-Csak nagyon…szomjas….voltam-lihegem
-Csak nehogy túligya magát-figyelmeztet a pincérnő
-Csak nehogy-erősítem meg benne.
-Ifjú torok, fiatal sivatagot sejtet, melyet az eső fel nem szárít. Hát vigadjunk, míg por nem lepi be gúnyánk, s testünkből dűnét nem formál a szél-kacsint rá a pincérnőre Madách
-Ahogy mondtam, az öreg már nem ihat- figyelmeztet még egyszer a pincérnő. Elveszi a kiürült kávéscsészét az asztalról, majd a fiatal pár kedvére próbál tenni, ott ajánlja fel szolgálatait.
-Igen, igaza van. Ez így nem illendő, önnek kellene kérdezni tőlem, mégis csak én készültem kérdésekkel. Ez már nem az a világ, ami akkor lehetett. Itt az ön művét nem olvassák, nem mondom, hogy nem szeretik, de itt az emberek magukat sem szeretik. Ebben a korban mindenki tud mindent, csak épp élni nem. Kérdéseket teszünk fel, megválaszoljuk őket, majd minden időnkkel, energiánkkal megdöntjük azokat.. Ez a kor maga az ember tragédiája. Itt nincsenek eszmék és ha vannak is, hát elnyomja a hatalom, a pénz, az önzőség. Szörnyű egy világ ez, és talán épp ezért kérdezem önt, mert választ én sem tudok. –ejjha, a bortól megszalad az ember gondolata, a pálinkától meg ki is mondja azokat.
-Hát hol marad az értelem korotokból? Milyen kincset rejthet laktalan szigeten elásott ládikátok? S a kulcs hol mossa ki a part homokját? Igazgyöngyöt kutattok, de a kagylót félitek, vagy nem ismeritek, esetleg hasztalan tartjátok páncélját, amit őszinte lelketek nyitá e fel?
-Nem ismerünk mi sem, kulcsot, sem lakatot, sem gyöngyöt, de még csak igazat sem...az az igazság. Kérem, csak arra feleljen, milyen eszmét találna ebben a világban?
-Kegyetlen világtok tiétek, melyben nem féltek sem Istent, sem Ördögöt. Szabadságot kiáltotok ritmust csörrenő lánccal kezeiteken, fohászkodtok a hét főbűntől mocskosan, s magatok egyszerre teszitek meg bűnössé és szenté, hát miben hiszel mond, ifjú lélek? Válaszold meg te magad kérdésed, töltsd be a mindent elnyelő sötét űrt szívedben, mi az hát, mi kardod kivonná az igazak pillanatában, mi az az eszme, miért tested lángnyelvek fájdalmas csókjukkal nyalnák le húst csontodról az élet máglyáján és azt mondád, megérte?  Miért vetnéd magad éhes vadak elé? Miért lennél egyszerre fájdalom és egyszerre gyógyír is?- eljött a pillanat, amikor megkapaszkodom az asztal szélében, hogy le ne szédüljek és beismerem, eddig semmit sem tudunk az élet céljáról. Gyermekből szülő, szülőből nagyszülő és mind értelmetlen ez a körforgás, mert szerencsénk csak azon múlt, egyik gyermekünk sem kérdezte még meg: Miért?  Csak ez az egyetlen szó képes lenne világokat megrengetni, és talán millió és milliárd ajakról szállna fel ugyanaz az értelmetlen válasz: mert…csak. Remegő kézzel öntök még egy pohár bort és hozzá pálinkát, abban bízom, majd az alkohol tiszta gondolatokkal áld meg. Okolni akarom magamat és okolni az embert, bűnhődni, vezekelni mert olyan világba születtem, ahol nincs eszme… Eszméletlen, nem?
-Várj, várj, ifjú lélek, mielőtt könnyed mosná jövőd partjaid, hát segítségül hívok oly valakit, ki érti minden világ bűnét. Szavából akaratlan jót teremt, s érintése maga a halál, mégis így vívja ki az életet. Angyal lesz néked, pedig mégis ördög, kígyót beszél, ezáltal édenkertet, ifjú barátom, mond ki Te a nevet…
-Lucifer….
-Íj, minő fogadság, könnyben, s borban úszom, ez már szivárvánnyá varázsolja nem létező lelkem, na bökd ki hát, mit rejt a király, s korona, hol a királylány, vele fele királyság, ne légy tova!-hirtelen leül mellém a semmiből egy élettel teli alak, akinek bőre vörösebb az átlagnál, pimasz, de mégis annyira vidám és jókedvű, hogy meg sem kérdőjelezném, jó szándékát. Vállamra teszi kezét, azonnal felhörpinti borom, tölt újra a pohárba, lehúz egy pálinkát és körbe néz, majd Madáchoz fordul:
-Nem mondtam é eleget, hogy eszme csak hányattatás, olyan tutaj a tengeren, melyen körül cápák köröznek, s az ember mint hajótörött úgyis teleissza magát sósvízből? Nem, nem, nem, te dacolsz velem, Luciferrel, kivel az Úrnak is megmondá már, a világ egy gépezet, melyet homokká szór telé.
-Meg, meg drága barátom, ezért el is veszéd szárnyaid. S mit fogsz markaidban, tudást? Tudsz te eleget, de mégsem markolsz, ujjaid közül a sors hullik ki mint vének foga.
-Meglásd Madách, vágytok ti még pokolba, hisz látod, világtok hanyatlik, fagyott lelketek jégvirág magjait, úgy vetitek egymásba, de termést nem hoz, sem jövőt néktek, csak tán egy ablakot Lucifer majd ott integet, tudok én, többet is mind kellne, de hát e vita meddő, mond inkább, miért igézel meg e pokolba, ha van hasonlóm odahaza?-Lucifer maga beleiszik a poharamba, és kioktatja Madáchot. Hivatalosan is leesett az állam.
-Ez ifjonc lelket tanítsd meg mire Ádámot kérlek, mutasd meg neki jövőt, s tegnapot. –válaszolt Madách
-S miért tenném, drága barátom?
-Mert tollamból én kanyarítanám ki formád, alkottam meg vele bűnöd, s tudásod. Amúgy meg van ez ifjonc tulajdona bor, s pálinka.
-Mily igaz, drága barátom, hát töltsük tele poharunk, a pokol forró és száraz, torkom hamar sivataggá apad, ne akard, hogy port köhögjek, mert történetem itten megáll és magammal viszlek e fulladásba!
-Igyál csak, nyugodtan…-akadt el a szavam. Majd kezeim önálló életre keltek és öntöttek mindenkinek, Madáchot kivéve, mert a tiltás még a fejemben visszhangzott. Ittunk egy-egy kört, mire Lucifer odahajol hozzám, kinyit egy ezüst cigaretta tartót, amibe kézzel sodort cigaretták vannak felsorakozva:
-Akkor most álomba repítselek, avagy sem?
-Ez az amire gondolok?-kérdeztem meglepettségem hangsúlyozva
-Attól függ, mire gondolsz, ifjú lélek, vagy ha úgy tetszik, almátlan.
-Hagyd el Lucifer, nem ezekre vágyik e test, önmagában veszett el, s kiutat nem abban lel, mit elméje, törvénye, s szíve tagad.
-Bah, hát ily rekedt a lélek e korban? Még mindég oh Uram, hagysz szenvedni szüntelen, mit én teremtek, az Te valód ellentétének felel meg? S látod tudásod tudatlan lelket teremté, mert nem tudja ki valójában, álmát szíve fölé, s szívét álma mögé rejtve éle egy éltet is akár. Mit árthat hát a tudás, ha nem eszmét ad szívnek, koszos lelket tisztára mosván indítja új létre, feledvén az út porát? Mitől bukna el az elme, ha nem félné mennyt, poklot s önmagát is tán? –Lucifer rám néz, majd folytatja- Eszmét akarsz e fiú, e bolond korban? Eszme maga e gondolat is, hisz maga az eszme, merni gondolni és érezni. Ha szíved dobogni érzed, eszméd harangját hallod zúgni füledben, s hát ha nincs hited, teremts, ifjonc teremts világot, éltet s halált, mert csak ezek mik egymást ledöntvén látod élted eszméjét. Mi az, mi álmodban kézen fog, s repít valóság keble fölé? Én vagyok ott, álmodban, Ádám tudván, s felnyitván az ő szemeit, most könnyeiben fürdé meg?-Megint az égre nézve- Hideg tudásom, dőre tagadásom? Mily hitvány ez adomány? Nem az bűn, hogy szűntelen leend látom jó csírája kikelvén, hanem, hogy ember lélek nem érté és tudatlanságban eltapossá. Mondom Uram, tökéletest teremtesz, de fogaskerekeit homokkal szórá meg. Hol józan ész bujkál, bor, s vele mámor mögé bátorság lopóz, hogy keres eszmét az ember, ha szívét fél kirakni más kezébe? Na én el, inkább élek pokol tüzén, mint e mérgezett kor borátol fulladjak…-és azzal Lucifer el is tűnt.
Nézem Madáchot velem szemben és Lucifer szavai csengenek füleimben. Ha teljesen más jövőt szántak nekünk, miért nem szóltak? Mi a baj? hol beszél el egymás mellett a két kor?
-Nem értem Lucifer mit akart mondani. –nyögöm ki Madáchnak. –Pedig ha Lucifer szidja a mi eszménket, akkor vagy nagyon jó úton járunk, vagy még annál is rosszabbon. És sajnos van egy elképzelésem, hogy az utóbbi…
-Ifjú vagy, s öreg is lélek, sírá oly sokat és neveté keveset. Hát halld valót, mely igazságot rejti: tárd ki szíved, ne félj szeretni!
-Ez minden, békesség, szeretet, ennyi? –kérdezem meglepetten
-Nem szívtelen lélek! Vagy tán túl sok szívvel teli, s ezáltal már dobogni sem mer? Mond mi eszmét látsz e két kor között? Mi az mi két elmét felragyogtat, szíveket összehoz, édent elhagy?
-A szerelem…?-kérdezem igen bátortalanul
-A szerelem! Hát mi más? Mond írásod nem ékesebb e gondolattól? Padsorodba nem rejted e lelkedbe csomagolt kulcsát? Hol az elme azért fénylik, mert másikkal összeér, hol távolt győzöl le, s halált, csak azért mert szeretsz, hol dacolsz korral, félelemmel, múlttal, jelennel, mert szeretsz, s nem azért idézel ide engem, mert szeretsz? Hol erkölcsnek tornácán a világod szélére állsz, pengellére állítván mindent, mégis mert szeretsz? Hol maga az Úr hull térdre előtted, csak azért mert szeretsz? Mily eszmét akarsz még? Szeress hát, s ha őszintén vagy hazug magaddal, kitartásod kiútra vezet. Mondottam ember kűzdj és bízva bízzál. Legyen ez eszméd halandó ifjú lélek, szeress és harcod fel ne add, még, ha saját Magadba is botolsz! A művész alkot, a hóhér is cselekszik, így tölt be kínpadot! S ne feledd, minden amit rossznak vélsz, ami árnyékot vet most éltedre, mutatja meg igaz kiutad. Ott ahol könny, ott mosoly is szülék és a fényt is csak a sötét mutatván meg. Ahol kín, ott megnyugvás, ahol halál, ott az élet maga. Erkölcsöt csak bűnben lelsz, igazat csak hazugságban. Nézz magadra ifjonc, tudást is csak kérdésben leltél. Életet a halálban, hisz itt vagyok, az embernek tragédiája maga! Légy boldog ifjonc és nyisd fel mások szemeit is ezáltal! Terjeszd igém, még ha nehezek is, mutass fényt, ahol könnyek szülte sötétség van, mutass árnyékot, ahol túlnő a világosság saját bájaikon és ne feledd, a cél volta képp mi is? Az ember célja e küzdés maga…
      Egy villanás csupán, ennyit láttam, de a hang már ismerős volt és Lucifer vissza is tért közénk:
- Madách, Madách... Mit tagadsz meg mond, lelkedből mit vájsz ki, mint vad hollók, holtak húsából, mily szavakkal mérgezel most? Árulás az mit elkövetsz, e lelket tévútra vivén, így lopod meg Magad, hisz tagadsz hát! Fösvényen zárod el e titkot világuk szeme elől, s ha ki nem mondod attól biz még fáj Neked, s fáj Nekik! Szeretni és szenvedni egy hajszál csupán, mégis egy irány! S attól sem különb a kín, mert Te szeretetnek ejted nevén, vagy hívd hosszú álomnak tán, de az attól még maga a halál, mely végtelen és oly véges! Szerelem? E korban? Mérhető e értékben a szív, ha szeret, mert e hanyatló föld felcímkéz mindent, s ha eladhatóvá ugyan nem is téve, de hamis kövekkel kirakva fújnak, s dúlnak egymás üvegkirakatán!- Lucifer kitölti a még meglévő bort, teátrális mozdulattal szájához emeli és azt mondja:
- Emelem hát poharam ez ifjúra, s ürítem tartalmát tévedt lelkére! Hogy ropja majd táncát poklomban majd, hisz odajut, s vele mindenki, aki vakon hiszi, hogy a szív csak ékszer, mely testünk rubinjaként piheg, s tetszeleg! Tegyétek hát, díszítsétek lelketek, ragyogjon mint karácsonyfa a Szent éjjelén! Mily derű lesz, ott az üst mellett! -megissza, majd a pincérnőnek int, hogy szeretne még kérni. A pincérnő kiérkezik, asztalra helyezi a boros kancsót, a tálcára az üreset és a pohár és kancsó nyomokat egy gyors, gyakorlott mozdulattal letörli az asztalról. Egy hátsó ablakmelletti részen valaki szintén hívja, mire egy elgyötört sóhaj bukik ki ajkain. Ránk pillant és egy pillanatra zavarba jön, hogy ennyire nyíltan vállalta érzelmeit a vendégei elött. Amikor elfordulna, Lucifer lágyan a keze után nyúl:
-Kedves, ezt fáradtságaiért...- és egy papír pénzt helyez tenyerébe. A pincérnő széles mosollyal távozik és látszik rajta, hogy ólomlábait pihe talpakra cserélte. Lucifer rám néz és annyit mond:
- Érted hát, Ifjú? Egy megváltó mosoly, beárazva hát, vegyétek! Bú, vagy bánat, mindegy! Tenyérnyi papírtok kiváltja e zálogot mind, s hajtja igába adósát.
         Rengeteg kérdéssel készültem a délutánra, azt képzeltem késő estig gondolatok és eszmék cseréje zajlik majd, sokféleképpen elképzeltem, de az egyikbe sem illik bele, hogy a nap folyamán, csak az én szám marad csukva. És tátva.
- Ej no, Lucifer... Az én szavam méreg, s mégis te hangod súlya csapja fejbe, hogy sápadt belé - összenéznek és hangosan nevetnek, Madách szemébe talán egy könnycseppet is rajzol a derű. Kitörli, majd kuncogva hozzám fordulva folytatja:
- Ne féld Ifjú, az igazat! Érték e az, mit sírba nem vihetsz? Bolond vagy, ha hiszed, hogy az értéket tettben mérik! Az aprópénz éppúgy húzza zsebeid, mint a korgó gyomor. Görnyedté téve hátadon az egyenest, fődet földnek hajtja és elidegenít mindent, mit ez alapján juttatni tudsz.
- Úgyérzem, az emberek...mi már nem hiszünk a boldogságban. A kötelességben hiszünk, abban, hogy a dolgainkat el kell intéznünk, abban, hogy az ember maga is tárgy, vagy abban, hogy poharunkra mindig rátölthető, sosem csordul ki. Akkor mondjátok meg, mi a boldogság?- szegeztem Nekik a kérdést. Kisiklott ez a beszélgetés, kisiklott a mi életünk és elbizonytalanítottak mindenben. Már nem is tudom mit keresek itt, Lucifer Te gaz, galád, megfertőzted a világot! Üvölteni akartam, asztalra csapni, de mielött ökölbe szorult kezem lendíthettem volna, Madách lágy hangon azt kérdezte:
- Akarsz e boldogságot látni?
- I...Igen - dadogtam és azonnal elillant a düh. Kinyílt a kávézó ajtaja és egy fiatal pár lépett be az ajtón, babakocsit tolva. Elindultak felénk és az egész világ számomra lelassult. Hirtelen mintha virágok nyíltak volna az asztalon, színek lepték el a szürke hétköznapokat és sodortak magukkal, örvényként ragadták el minden kétségem, minden bánatomat és felénk tartó lépteik mind egyre szélesebbé húzták a mosolyom. Odaértek az asztalhoz, felálltam és azonnal tudtam kik állnak elöttem. Kezet nyújtottam és kiejtettem a nevüket:
-Ádám, Éva! - derűsen megfogta Ádám a kezem, majd magához ölelt. Meleg és barátságos szorítása túl kevés ideig tartott, de Évához fordulva újra fürödhedtem e kellemes  érzésben. Odafordultam a babakocsihoz és akkor ért a meglepetés, hogy ikrek vannak benne! Hát persze, Ábel és Káin! Gyönyörű gyerekek voltak és szemük már most sokkal többet elárult, mint néhány felnőtt embertársaim tekintete.
- Íme, hát a boldogság! - mutatott Ádám a családjára.
- De Lucifer nem azt mondta, hogy a szerelem maga a kín? Ádám, neked megmutatta a világ minden gyötrelmét, hogy tudsz boldog lenni mégis? - kérdezem Ádámtól
- Lucifer, Te derék barát! - megölelte Lucifert, aki csillogó mosolyt öltött magára. Rám nézett Ádám és folytatta:
- Lucifer szavai bizony, nehezen emészthető a fiatal gyomornak és megüli azt. Ő rosszat azért mutat, hogy lásd a jót, bánatot azért kelt, hogy örömöt is érezz, Lucifer a tudás és maga az áldozat az emberiség oltárán! Lucifer, ha nincs napjaink az édenkertben is úgy múlnak el, mint ahogy a homokszemek táncolnak a homokóra karcsú derekán tova, megszűkítve bár azokat, de lepereg s nyomot nem hagynak. Igen, Lucifer dacol és dacra hív minket is, kik ámulunk a tudás színpada elött, de ki tiltja, hogy szeresd Urad és Lucifert? Hisz a kettő egy és maga! Miben hiszel, ha tudásban szűkölködsz? S mi az mit tudni vélsz, ha azt mégsem hiszed? Hát mond, Lucifer gazra tett, ki máglyára termett, vagy lehet megváltó is, ki bolond? Hiszen Magát váltja meg tudásodért, szárnyait adja hitedért és árnyékba vezet a fényért!
- De boldog is ettől leszek? - szakítom félbe Ádámot, aki folytatná, de Éva csitítgatni kezdi:
- Ejj Ádám menj, menj álomba akár cimboráddal, hadd nekem ez Ifjút, majd én értek vele szót, hátha nyelvem jobban érti, hisz gügyögtök Neki, mint gyermek, de Ábel és Káin is gazdagabb mondandót szól, ékesebbet is tán. S te meg Ifjú, nyisd ki szemed, mert hiába hallasz, szíved oly vak, hogy saját magába botlá bele, hát jól figyelj! Mi az, mire vágysz széles e világon? Mit harácsolsz, kit kívánsz nyűgőzni mind azon által, hogy napjaid termékeny leend? Kinek gyűjtöd a mézet kaptárba, Méh asszonyság nélkül? Lehet, hogy a szerelem kín maga, de mely asszony szül gyermeket fájdalom nélkül? S mond, szerinted megbáná azt? Hát hol vajúdsz szebb dolgot mint maga a szerelem, mely családhoz vezet? Titok é az, mit már mindenki sejt? Boldogság az, szónak lenni gyermek ajkán, ki úgy szólít Anya, vagy Apa! Ennyi hát Ifjú, ez a titok s a kulcs vala, boldogságotok kapujához! Hisz szülőnek lenni maga áldás, kincs, mely tenger mélyén álmát alussza, s Te Zeusszal harcba kelsz, csillagpor, mely fényt hozva, ha kell bolygót sebez, s romjaiból építesz új napot, várost, s úgy nevezed, Gyermeked! Ez a kincs maga, melyet őrizned és hajszolnod kell vala! Ez az út, melyen elrejted lábnyomaid, s más új cipellőn végigjárja azt! Tudsz e szebb dallamot, mint éjen csengő kacaj, ami gyermek ajkát üli meg, ha szülőt lát, hát rejt e nagyobb kincset széles e világ? S ha rejt, nem ezért halmoznád fel? Ez tehát a boldogság! Azzal, hogy szíved repesd, másokat is boldoggá teend. Gyermek, s gyermeki kacaj, ezt leled boldogságod tavának fenekén...De jajj, fecsegek itt, időnk fogytán. Ádám! Hol jársz, ígéreted behajtom, s járjunk hát utána, mily földi étek a sok gyorsbüfé, e zord világ mily cipellőt teremt bokámra, jöjj hát élvezzük az út porát!
- Jövök kedvesem, Lucifer maraszt még álomba, de hiába hisz minden mi e világi vagyon, azt most Rád költöm! nem hordá íly ékszert még e föld, mint te Magad vagy, s most vágyunk hasonlót nyakadba - hozzám fordult és azt mondta:
- Te Ifjú, ez hát mit vágyni érdemes, ha másnak adsz, gazdaggá válik lelked, ha azt jutalmazod kit szeretsz, öröme gyémánt legelőként ragyogja be legsötétebb éjed is tán... - és ezzel kiviharzottak a kávézó ajtaján, fel az emeletre, ahol a pláza többi része található. Ketten maradtunk, Madách és én. Későre jár, lassan zár a kávézó, csendben ülünk egymással szemben, Madách a saját gondolataiba tévedve el, nem találja a ki utat, így hát visszafogodtan, illedelmesen, de megköszörülöm a torkom és megpróbálok olyan szavakkal beszélni, ahogyan Ők tették:
- Ajándéktok végtelen, s kincsetek tán sosem lelt ily gazdát, hát hogyan is válthatnám hálára, azt melyet szívem rejt, talán ha...
- Ejjnye no, Ifjú hát többet se borból, de más mámorító nedűből! Látom nyelved félrecsuklik, nem találja már az igazak útját! - és ezzel kiönti a maradék bort és lehúzza. Gondolom azt képzelte, lerészegedtem. Rám néz, és a mosoly szépen lassan, eltűnik arcáról. Őszinte, komor hangon elkezdi:
- Köszönöm Néked Ifjú, hogy láthattam e világot. Büszkeséggel tölt el, hogy ennyi esztendeje is személyem hát érdekli még e valót. Köszönöm, hogy így ajándékkal örvendeztetsz, művem nem hiába és időt nem ismervén még hasít új gondolatot az ember hajnalán. Fogadd hát új s tiszta vásznam, melyre festéket hordanod már Néked kell, s illendő a búcsú is tán, de lásd nem távozva innen üres kézzel, fogadd ajándékom. Hogy mit rejt az élet, s maga a cél voltaképp mi is? Választ vársz? Kapsz is e kérdésre, de tőlem már nem. Időm elmúlt, órám ütött. Visszatérek hát mit úgy hívok boldogság, vár a föld kapuján túl kedves család. Vedd búcsúm könnyedén, s bár keserű a könny, most édesíti e találkozást, szövetségünk szentségét pecséttel illeti. Nevezd hát úgy Magad, az Ifjú, ki barátja Madáchnak! Kacsintásom tedd mélyre, lelkem várni fog az elmúlhatatlanok mezején, s fogadd ajándékom még egyszer, mely az Te Magad vagyon...
      Nézem a velem szemben lévő üres széket és igyekszem könnyeim mihamarabb elrejteni. Számomra felfoghatatlan az egész, hogy itt volt Madách, Lucifer, Ádám és Éva, a kis Ábel és Káin is. Olyan ajándékkal lepett meg maga az élet, melyet elképzelni soha nem tudtam volna. És Madách szavait idézve, még nincs vége, még valaminek történnie kell. Még egy utolsó csoda belefér a mai éjszakába. És ebben a pillanatban kinyílik a kávézó ajtaja. Egy már már kopasz, görnyedtebb hátú, de vidámnak tűnő öregember lép be az ajtón és indul meg felém. Belémhasít a felismerés, hogy Ő nem más mint az aggastyán. Léptei lassúak, kiszámoltak és megfontoltak. Ereje korlátolt, de nem sajnálja rám. Szépen, lassan, komótosan odaér hozzám, remegő kezeivel kihúzza a széket és helyet foglal. Arcát csuklya fedi, így nem látom teljesen. Megcsap az illata, amely kicsit dohos, de élettel teli, szinte halállal dacoló. A csukja alól megszólal:
- Ifjú...hát ez a szó, amely hiányzik kabátom leple alól? - hangja épp oly remegő és elgyötört mint a mozdulatai.- de rég is volt... De itt van még minden csóknak íze a számban, minden könny sós íze a lelkem facsarja és minden nevetés a hasam húzza össze... olyan rég volt és mégis, most olyan közel...mintha megérinthetném... - kicsit zavarba ejtő, hiszen úgy beszél mintha ismerne. - de jaj, hiszen a csuklya...elfedi a titkot, nemde? Az idő elől ugyan menekülhetsz, de akármivel borítod be, utolér. - És ezzel hátracsapja a csuklyáját. Tévedtem, nem az aggastyán az. Ismerős, de nem tudom honnan. Arca fáradt mosollyal engem fürkészik, de nem tudom eldönteni hol láttam ezt az arcot.
- Így hívnak, nem? Ifjú....Te bolond... - szól hozzám. És azonnal kapom el a kezem, mintha tűz lángja érte volna, pupillám kitágul, hogy szinte más nem is marad, szívem olyan hangos és gyorsan ver, attól félek itt ér a vég, de csak egy válasz robog a fejemben: hogy hol láttam ezt az arcot, hát hol máshol mint a tükörben...
- Te... Te én vagyok... - hebegem
- Igen, Ifjú. Egyszer majd ez leszel. Jól nézd meg...Minden ránc, Te vagy, minden ősz hajszál, minden remegés, minden...Te vagy, Te leszel. - nem tudom mit tegyek. Kétségbe esve keresem a választ, nézem a kávézó minden sarkát, de sehol sem lelem, míg a szék és a világ is elkezd forogni velem. Szédülök és lassan kezdem elveszíteni a valóságot.
- Ne félj tőlem, Ifjú...Öreg vagyok, nem halott! - töri meg a csendet és ránt vissza a valóságba - Nézz meg jól! Nézz csak meg! Oda lett minden, mit annyira féltettél. Oda a szépség, oda a fiatalság, oda az élet maga. És hogy boldog voltam e? Tudni akarod Ifjú? Hehe...Tőlem ugyan meg nem tudod - ez tényleg én vagyok - járd szépen végig az utadat. Bukj el, ahol én buktam és kelj szárnyra, ahol én tettem. Hogy boldog voltam e? Élj Ifjú! Akkor leszel boldog! Élj, mint senki más, élj, verd le láncaid, tanulj meg repülni és ha kell zuhanni! Ha kell fulladj meg, de élj, mert ugrani csak az mer! És hogy mi az élet célja? Az élet célja Ifjú a létezésed maga! Az hogy létezel, már egy cél! Az hogy létezel, szólsz, cselekedsz, ez befolyásolja mások életét is. Nem hiszed? Dobj egy követ egy tóba és mond el mit látsz? Nem fodrokat talán? Azok mind a Te lépted nyomai! Mások tavának tükrébe zuhansz és így fodrozod lelküket! Ennyi a cél, hogy létezz csupán... S minél többet teszel, minél többet élsz az életedben, annál többet teszel mások életében! Ne félj hát, Ifjú!  Nézz meg jól, nézz meg utoljára! Az élet múlandó...Tedd hát örökké...és légy boldog...

     Ülök a kávézóban, csendben, magamban elveszve. Gondolkozom, igyekszem sorba venni az elmúlt délutánt, de még a hatása alatt állok. Nem tudok sem cselekedni, sem gondolkodni. Azt álmodom egy kéz finoman a vállamra simul, majd rángatni kezd. Egyre vadabbul, hogy lassan visszatérjek a valóságba. Mire észbe kapok, hogy ez a pincérnő keze, aki ébreszteni próbál:
- Kelj fel, ne itt aludj! Akkor az 9580-ft. lesz. - mondja, mindennél jobban visszarántva a valóságba. Lucifer, Te aztán tudsz inni. Kifizetem az elfogyasztott italok árát és nyújtózom egy kiadósat az asztal fölött, de a pincérnő még mindig ott áll.
- 10 perc és végzem. - mondja mosollyal az arcán. - Gondolom másért nem ültél volna itt egy magadban 6 órán át. Bátor ugyan nem vagy, de aranyosnak aranyos, szóval....ha megvársz... - és gyermeki kacajjal felnevet. Az a gyermeki kacaj, amit keresni kell, zene füleimnek. Ki kérek még egy kávét és biztosítom affelől, hogy el nem mozdulok innen erről a székről.
      Lassan, de eltelik a 10 perc. A pincérnő bemutatkozik és vidáman távozunk a kávézó ajtaján át. Kint hull a hó, és én a kabátommal ajándékozom meg e fagyos estén hölgyem.
- Nem fogsz fázni? - kérdezi
- Nem, hiszen ez csak egy tárgy. Nem a testem fázik, hanem a szívem... - és kézen fogva beleolvadunk az éjszakába....