Úton

Az aszfalt repedezett kavicsos felszínén hangtalanul gördült a járgány Kelet felé. Az erdős kanyargós úton egy lélek sem volt, csak az égig érő fenyők halk susogása törte meg a csendet. A fákon túl hegyek vonulata derengett, amint a Nap megcsillant magas csúcsain. Az autó poros szélvédője jelezte, hogy hosszú út van már mögötte. Lassan kövér esőcseppek jelentek meg az üvegen, melyek a poros sarkakból hosszú útra indultak, és lustán legördültek, majd Steve törölt egyet az ablaktörlővel, és az égre pillantott:

 – Egyre csúnyább. Nagy vihar lesz itt.

Az autóban azonban senki sem reagált, egyedül Mary vette tudomásul a kijelentést, egy laza bólintással. Aztán tovább figyelte az elsuhanó változatlan tájat. A hátsó ülésen egy fiú és egy lány ült:

 –  Jessica, vedd már halkabbra a zenét! Ide hallom! – Szólt Steve, és dühös pillantást vetett lányára a visszapillantón keresztül.

Jessica levette a fülhallgatót és annyit kérdezett:

– Mi van?

– Nem mi van, hanem tessék! Az öcséd próbálna aludni, te meg úgy hallgatod azt az izét, hogy szétszakad a dobhártyád!

Jessica válasz helyett beérte egy vállrándítással, és követve anyja példáját, inkább az ablak felé fordult. Mind e közben Ben, a kisöcs, hátracsukló fejjel, mélyen aludt. Egyre hangosodó szuszogása, fokozatosan, horkolásba csapott át, ami nővérének nem volt tetszésére.

– Hé, tökfej, ébresztő! – Rázta meg Jess.

Ben hatalmasakat pislantva nyitotta ki a szemét, majd hevesen dörzsölgetve azt, annyit kérdezett:

– Mi van, ott vagyunk már?

– Szerinted? – felelte Jess, majd még egy megvető pillantásban részesítette öccsét, és ismét az ablak felé fordult, úgy döntött inkább a zenét hallgatja, mint a családját.

– Akkor most minek költöttél fel? Hahó! Jess!HAHÓ! JESS

– Ne kiabálj Ben, úgyse hallja! – Szólalt meg Mary az anyósülésről.

– Anya mikor érünk oda? – Kapaszkodott előre a kisfiú.

– Hamarosan kicsim.

– Még egy óra maximum!- Szólalt meg Steve, majd összeborzolta fia haját, aki ezután fintorogva visszabújt megszokott helyére.

Az eső komótosan, kopogtatva érkezett. A tetőn pattogtak a cseppek, ormótlan dörgések közepette, és a tiszta eget, szürke felhők gyülekező tömege váltotta fel. Az ablaktörlő immár kettőt kattant, hogy tartsa az eső által vészesen diktált tempót. A reflektor fényében látszott, amint kövérednek az aláhulló cseppek, és a koppanások is egyre erősödtek.

– Hát rákezdett rendesen. Alig látok valamit… Mit is mondtál a négyes út végén, kanyarodunk le, és aztán balra lesz, vagy, hogy?

– Huh, már én sem emlékszem. Várj, megkeresem, felírtam ide valahova…– felelte férjének Mary.

A kesztyűtartóban hevesen kutatni kezdett, de talált ott mindent, csak azt nem, amit keresett. Közben az út egyre élesebb kanyarokat vett, és a látási viszonyok szörnyűvé váltak. Alig tudtak haladni, Steve inkább vissza is vette a tempót, és próbálgatta, hogy vajon reflektorral vagy a nélkül lát jobban, de mindhiába. Az útjelzéseket alig láthatták, és az üveg is erősen bepárásodott. Jessica zenehallgatás közben rajzolással foglalta le magát. A párás üvegre szíveket festett, és mivel a kedvenc száma következett, még táncolt is egy kicsit. Ülve.
            Ben, táskájából szendvicset kapott elő, és majszolni kezdte. Azonban egyedül anyja egyre idegesebb keresgélése nyújtott számára némi szórakozást. Mary miután az összes zsebét átnézte, eszébe jutott, hogy a tárcájában felejtette a fecnit, a címmel, és a leírással:

– Szívem légy szíves add ide a kabátomat hátulról!

Ben megfordult, és feltérdepelt az ülésen, majd anyja szövetkabátjáért nyúlt. Amint meg sem fordulva, hátranyújtotta a kabátot, furcsa dolgon akadt meg a szeme. Hevesen dörzsölte az autó hátsó üvegét, majd újra kipillantott. Szemei kiguvadtak, elakadt a lélegzete, és szíve a torkában dobogott. Hunyorítva egyre közelebb hajolt az üveghez, majd rémülettel teli arccal felkiáltott. A hatalmas ricsajtól Steve annyira megrettent, hogy elrántotta a kormányt. Az autó átcsapódott a másik sávba és a jobb kereke egy hatalmas kátyúban landolt. Steve és Mary előrebukott, de megtartotta őket a biztonsági öv, azonban Jess nem volt ilyen szerencsés:

– Mindenki jól van srácok? – Szólalt meg Steve, és homlokát dörzsölgette.

– Én jól vagyok! – válaszolta Mary – Jessica, Ben?

– Jojajo, ja jejajaja jeje. – Emelte fel a fejét lassan Jessica.

Mary csak most nézett hátra és észrevette, hogy Jessica nyelvéből ömlik a vér.

– Úristen, várj kicsim, mindjárt. Itt van egy zsebkendő. Steve nyisd ki a csomagtartót, veszek ki gézt vagy valamit az elsősegély dobozból!

Mary átnyújtotta a zsebkendőt lányának, aki megpróbálta a vérzést csillapítani, több-kevesebb sikerrel. Fülhallgatójából még mindig hangosan szólt a zene. Félig lecsúszva, a nyakán hevert, és közben cseppekbe folyt végig ajkán a vér, ami lassan a cipőjére hullt. Egyre nedvesedő szeméből a könny is eleredt, fájdalmában, vagy talán rémületében, - ő sem tudta szétválasztani a kettőt ebben a pillanatban – és csak annyit kérdezett:

– MI A FENE VOLT EZ BEN!?

Kérdőn testvérére pillantott, de a kérdés helyett, csak ügyetlen gügyögés hagyta el ismét a száját. Hevesen gesztikulálva, még egyet öklözött befejezésképp az ülésbe, majd dühösen kiszállt, hogy megnézze anyja hogy halad a szakadó esőben. Steve közben kicsatolta magát az öv szorításából, és jó párat káromkodott. Gondolta Bent alapos fejmosásban részesíti azonban mikor hátrafordult, meggondolta magát. Fia furcsa mód teljes csendben, mozdulatlanul, üveges tekintettel bámult maga elé. Lábait felhúzta, kezét összekulcsolta térdein. Steve arca elkerekedett:

– Ben mi történt? Jól vagy? Miért kiabáltál?

Azonban a fiú ajkait egy szó sem hagyta el, és lassú remegésbe kezdett. Steve ezt látva közelebb hajolt fiához – már amennyire az első ülésről sikerült neki – és megsimogatta az arcát.

– Apa félek… - Szólalt meg Ben hosszú némaság után, majd lassan apjára tekintett, könnyes szemeivel, egész testében remegve.

– Ugyan kicsim nincs mitől félni, itt vagyunk veled. Mitől ijedtél meg? – Simogatta meg fia feje búbját Steve.

– Láttam valakit. A fák között… és valami nagyon rossz dolgot csinált…

Steve összevonta szemöldökét, és kérdőn tekintett Bennyre. Furcsa pillanatok következtek, amik teljes csendben teltek el. Steve azon törte az agyát, vajon milyen nagyon rossz dolgot csinál egy ember, szakadó esőben, az erdőben. Majd azzal nyugtatta meg fiát, és önmagát is, hogy biztosan rosszul látta, és valamiféle kiálló fát nézett ember alakúnak. Az eső kopogását, és a nagy csendet, hirtelen ajtónyitás törte meg, amitől Steve egy pillanatra összerezzent, és gyors mozdulattal megfordult. Ajtaja előtt felesége állt, csurom vizesen, táskáját feje fölé tartva:

– Steve, gyere már, segíts, nem bírom kinyitni a dobozt! Legalább tartsd az esernyőt, mert szétázunk!

– Megijesztettél! – mondta Steve a szívéhez kapva – Jól van drágám, megyek!

A szakadó esőben, felesége magassarkúval a lábain hátratipegett, Steve pedig még mielőtt kiszállt volna, hátra szólt Bennek.

– Maradj itt, mindjárt jövünk!

Azonban a választ nem várta meg, kipattant az autóból és bevágta az ajtót. Benny szólni akart, hogy ne hagyják egyedül, mert még mindig retteg, de már hiába szólt volna, az autó üres volt. Az esőcseppek kopogásán kívül, tompa beszélgetés ütötte meg a fülét hátulról. Apja a doboz kinyitásán fáradozott, anyja tartotta az esernyőt hármuk fölött, Jessica pedig artikulálatlan mondatokkal próbálta szüleit siettetni. Ben inkább visszahuppant az ülésre, és csak bámult maga elé. Folyton az a rémisztő kép volt a szeme előtt, amit nem bírt a fejéből kiverni. Majd ismét egy ajtónyitás törte meg a néma csendet, az Apja volt az:

– Elfelejtettem a vészvillogót… Ami ilyen időben nem árt. Jól vagy Ben?

– Ne menj el!

– Ugyan kicsim! Gyere, akkor szállj ki te is, csak előbb vedd föl az esőkabátod!

Benny amilyen sebesen csak tudta, előhalászta kis táskájából, sárga esőköpenyét, és apja után eredt. Mostanra mind ott álltak a csomagtartónál. Steve egy csavarhúzóval próbálta kinyitni a dobozt, ami teljesen beragadt. Majd három erősebb próbálkozás után, sikerült felnyitnia azt. Közben Mary egy flakon vizet nyújtott Jessnek, hogy öblítse ki a száját, és alaposan szemügyre vette lánya nyelvét, majd annyit tett hozzá:

– Ne aggódj, nem olyan vészes.

A doboz kinyitása után, Mary esernyőstől visszakísérte Jessicát a kocsiban, mert már kezdett alábbhagyni a vérzés. De azért még mindig szörnyű látványt keltett a „nem olyan vészes” sebből ki-kifakadó vér. Jess beült a kocsiba, anyja pedig, a nyitott ajtó előtt állva, a kezébe adta az előhalászott kötszert, hogy jól nyomja rá a sebre. Közben Steve a csomagtartót igyekezett visszazárni, majd úgy gondolta, előre megy, megnézi, hogy áll az autó. Ben mind e közben apja mellett állt, és folyamatosan bámulta az út menti fákat, és az erdő peremét.

– Mond el kicsim, mit láttál? – Hajolt le, és súgta fülébe apja.

Benny le sem vette szemét az erdőről, és félig hátra fordítva fejét annyit mondott:

– Kalapos bácsi volt.

– Ugyan kicsim, biztos csak valami vadász.

Ben nem válaszolt csak megrázta a fejét:

– Gyere, mert szétázunk, ülj be a kocsiba.

Majd kézen fogta fiát, és beültette az első ülésre. Anya és lánya mindeközben arról tanácskoztak, hogy Jessnek pisilnie kell. De ezt csak harmadjára értette meg anyja, hiszen még mindig furcsán beszélt a lány, közben elkezdett feldagadni a nyelve:

– Steve – lépett férjéhez Mary –, elkísérem Jess-t pisilni, itt leszünk. Hogy áll az autó?

– Hát nem valami jól. Azt hiszem tengelytörés. Nézd meg ezt a kátyút!

Majd rámutatott a vízzel megtelt kátyúra, ami akkora volt, hogy a bal első kerék félig elmerült, a benne álló esővízben:

– Fantasztikus – tette hozzá Mary –, akkor mi elmentünk, mindjárt jövünk!

Jessica és anyja elindultak az erdő felé. A betonról letérve, Mary közölte, hogy nem megy tovább ebben a cipőben. Mert lehetetlenség magas sarkúban haladni, az egyre nagyobb sárban, és amúgy is új a cipője. Majd átnyújtotta lányának az esernyőt:

– Siess, és ne nagyon koszold össze magad… ja és ne menj messzire!

Visszafutott az autóhoz, és bevágódott hátra fia helyére.
Jessica immáron egyedül indult az erdőnek. Nem akart távolra menni, de szégyenlősége arra ösztönözte, hogy kicsit eldugottabb helyet keressen. A sárdagonyában lépkedve, jó párszor megcsúszott, és csak szerencsével sikerült megtartania egyensúlyát. Fehér sportcipője, lassan feketévé változott, ahogy egyre beljebb haladt. Majd mikor egy nagyobb fához érkezett, úgy gondolta megtalálta az ideális helyet. Az autót még épphogy látta, kitekintve a fa mohás törzse mellett, majd lassan neki készült, a saras időben igencsak nehéz műveletnek. Az esernyőt, a fa egyik alacsonyabb ágára akasztotta, úgy, hogy az pont védte fejét az esőcseppektől. Nyelve még mindig fájt, és mikor nyelt, érezte a vér fémes ízét, ahogy lassan végiggurul a torkán. Köpött egyet a fa mellett, és megtörölte kezével a száját. Zsebében kutakodott zsebkendőért, azonban a következő pillanatban ördögi morgás ütötte meg a fülét. A mohás fának támasztva hátát, lassan jobbra a morgás irányába fordította fejét. Szemei egy hevesen vicsorgó kutyán állapodtak meg. Fogai hatalmasak voltak, és nyál fröccsent minden egyes ugatása után. Fekete szőrét, az eső alaposan eláztatta, és tekintete a lányra szegeződött. Jessica ereiben megfagyott a vér, egyik kezével még mindig a mohás ágba kapaszkodott. Remegni kezdett, rettegett.

Bent az autóban ülve, faggatta anyja, azonban ő sem járt nagyobb sikerrel, mint férje. A mondatokat szinte harapófogóval kellett kihúzni a kicsiből. Azt, amit eddig megtudtak, – hogy megrémült egy kalapos bácsitól, az erdőben– egyre inkább valamiféle túlzott fantáziának tudták be az egészet. Steve a kerék előtt térdelve vizsgálódott, majd zsebébe nyúlt a mobiljáért és felegyenesedett. Tudta, hogy az autó innen már nem fog mozdulni, és segítség van szükség:

– Fene essen bele! – Vágta rá hangosan, miután meglátta a telefon kijelzőjén, hogy alig van térerő ezen az elhagyatott környéken.

A következő pillanatban, hatalmas sikoly ütötte meg a fülét. Jessica hangja volt az…

Telefonja kiesett a kezéből, ahogy az autó végéhez futott. Tekintetével kutatva kereste a lányt, azonban nem találta. Mary a sikítást követően kiugrott az autóból, Ben pedig, hogy jobban lásson, áthuppant az anyósülésre, és lecövekelt az ablak előtt. Mary odasietett férjéhez:

– Mi volt ez?

– Jessica! – Csak ennyit mondott Steve, és futásnak eredt a hang irányába.

 Nagyon csúszkált a sárban, nem egyszer el is esett, amitől szemüvege is lepottyant és egy pillanat múlva el is merült. Mary ledobta új magas sarkúját és követte férjét. Ben odabentről, az egyre gyorsabb lihegésétől bepárásodó üveget törölgette, és látta, ahogyan szülei az erdőbe rohannak. Könny szökött a szemébe, teljes kétségbeesés lett úrrá rajta.

– NEEE! ANYA, APA!

Remegő kézzel megfordult és ismét összegömbölyödve ült az első ülésen. Rázta a zokogás. Rémületét csak tetézte, mikor magányos sírását, ajtónyitás törte meg…
Mind e közben Steve, lihegve rohant, és megpillantotta a faágra akasztott esernyőt. Mary mezítelen, sáros lábbal futott férje után, és lánya nevét kiáltozta. Az apa lassan a fához ért, és látta amint az esernyőt valaki hevesen rángatja a fa másik oldaláról. Jessica volt az. A fa mellé érve, Steve is megdermedt. Lánya remegő kézzel próbálta levenni a faágra akasztott esernyőt, miközben a hatalmas kutya tekintete most a férjre esett. Sáros hatalmas mancsaival lépett párat előre, majd Steve - gondolván elijeszti - teljes félelemben, hasonlóképp tett. Majd lassan mozogva annyit mondott:

– Jessica menj szépen vissza a kocsihoz anyáddal!

Jessica lassú léptek közepette hátrált, míg apja arrébb csalogatta a vicsorgó ebet. Mary nem értette, mi történik. Lemaradt Steve mögött a futásban, azonban mikor meglátta lassan hátráló lányát, odafutott. Hangos léptekkel érkezett a fához lánya mögé, aki apját bámulta, miközben az farkas szemet nézett a rémisztő bestiával. Mary egyre gyorsabban szaporázta lépteit, azonban Jessica takarásában nem látta, mi is történik valójában. Mikor hátráló lányához ért, megragadta vállait, és megrázta:

– Kicsim jól vagy?

Ettől a hirtelen mozdulattól, a kutya ismét a lányok felé fordult. Lendületet vett, és arra készült, hogy egyiküket leterítse. Pillanatok műve volt az egész: A vicsorgó eb elrugaszkodott a dermedten álló anya és leánya irányába. Ők kezüket reflexszerűen maguk elé kapva megpróbálták kivédeni a támadást, azonban egyensúlyukat elveszítve hátrahuppantak a földre. A sár mindent beterített. A színes ruhák mocskos feketék lettek. Jessica szájából kicsordult a vér, ahogy felkiáltott:

– Neee!

Steve azonban pusztakézzel a kutyára vetette magát, és még a levegőben keresztezte útját. Elkapta akár egy hatalmas labdát, és leterítette. A kutya azonban gyors mozdulattal föléje kerekedett. Steve karját maga elé tartva védte arcát. A bestia ugatott, nyála az arcába fröccsent. Bűzös leheletét arcán érezte, fejét elfordította, és felkiáltott. A kutya húsába harapott, mélyen. Marcangolta, cibálta ruháját, karját. Jessica és Mary a sárban feküdve, dermedten figyelték, mi történik.

– Apa!!! Apa!!! – kiáltott fel Jess.

Amitől anyja magához tért, és érezte, cselekednie kell. Az esernyőt lekapta a fa ágáról. Összecsukta, és arra készült, hogy hegyes végével ledöfi ezt az ocsmány dögöt. Egész testében remegett, retteget, Steve pedig felkiáltott, nyögött, és jajveszékelt. Azonban ekkor egy hangos füttyszó törte meg a rémes események sorozatát, és egy Bennyt kézen fogó, kalapos úr lépett elő a semmiből. A Steve fölé magasodó kutya a füttyszó hallatán lecsillapodott. Előbb csak fülét hegyezte, majd a hang irányába eredt, és megállt gazdája előtt.