Dörömbölnek az ajtón. Biztos már megint az a vén szipirtyó! Nem igaz, hogy nem hagy egy perc nyugalmat az embernek! Elhúzom a láncot, csak résnyire nyitom ki.

- Nyissa ki, maga szarházi! Beszélnünk kell! - olyan kedvesen üdvözöl, ahogy szokott, vajon miért nem lepődök meg?

- Mit akar már megint, Margaret?

- Magának Mrs. Cooper, már milliószor mondtam! A lakbérért jöttem!

- A múlt héten fizettem.

- De még mindig van két havi elmaradása! A ma reggelt jelöltem ki határidőnek, emlékszik?

- Valami rémlik. Nézze, hétvégére meglesz a pénz, addigra találok vevőt a festményeimre!

- Hagyjon már ezzel a hülyeséggel! Minden hónapban ezt mondja! Most őszintén Mr. Peterson, hány festményt sikerült eladnia az elmúlt hónapban? Majd én megmondom, egyet sem!Festészetből nem lehet megélni! Miért nem keres egy tisztességes munkát, mint a többi normális ember?

- Mert festő vagyok! Ez az életem! De ért is maga a művészetekhez, maximum a ráncos pofáját tudja kifesteni!

- Ó, a nagy művész! Persze! Itt döglik egész nap, és növeszti a hájas valagát! Érdekes, az összes lakó normálisan tud fizetni, csak maga nem!

- A fenébe is Margaret, higgyen nekem! Hétvégére megszerzem a pénz!

- Rendben! De ha vasárnapig nem fizet, maga hétfőn kiköltözik! Megértette?

- Teljes mértékben. - rácsapom az ajtót. Rohadt vén banya! Nevetséges ez az egész! Nem elég, hogy New Eden leglepusztultabb külvárosi részén lakom, egy olyan albérletért fizetek egy vagyont, ahol rohadnak a falak, töröttek a vízvezetékek, és nincs olyan sarok az egész lakásban, ami ne lenne tele patkányszarral. Nagyszerű, megint kopognak! Én megölöm!

- Megmondtam Margaret, hogy majd vasárnap kifizetem!

- Helló! - egy apró termetű vénember áll az ajtómnál, az öreg Joe Miller. - Volt szerencsém hallani az előbbi beszélgetésüket, beenged? - valamilyen üveg van nála, bor? Még szép, hogy beengedem!

- Mit akar? - az asztalhoz tessékelem, eltakarítom a maradék pizzát, és dugóhúzót keresek.

- Csak eszembe jutott, hogy már majdnem egy éve itt él, és még soha nem beszélgettünk. Maga festő? - szúrja ki magának az egyik félkész munkámat.

- Valami olyasmi. - sikerül végre megbontanom az italt. - Maga is iszik?

- Áh, köszönöm nem! Már évek óta nem iszom!

- Annál jobb! - húzom meg az üveget, az öreg még mindig a festményeket bámulja. - Érdeklik a képeim Mr. Miller?

- Joe! Hívjon csak Joe-nak!

- Paul vagyok! - nyújtok kezet. - Jöjjön, körbe vezetem a műtermemben! - talán rá tudok sózni valamit. - Főleg tájképeket festek, néha egy-egy csendéletet.

- Ezek gyönyörűek! - áll meg egy havas, hegyeket ábrázoló képnél.

- Eladó az összes, ha valamelyik megtetszene.

- Nem, sajnos nincs nekem pénzem ilyesmire! Örülök, ha a lakbért tudom fizetni.

- Hát, annak én is örülnék...

- Tudta, hogy Mrs. Cooper is festett annak idején? Ugyan olyan tehetséges volt, mint maga!

- Nem mondja komolyan, hogy a banya is ebből élt! - erre aztán végképp nem számítottam! - Azok után, hogy elmondott mindennek, amiért nem keresek egy „normális munkát”, ezt egyszerűen nem tudom elhinni!

- Pedig jobb lesz, ha elhiszi, barátom! Többszöri alkalommal ki is állították a képeit a városi galériában! - ez lesz az, a galéria!

- Mikor történt ez?

- Ennek már jó pár éve. Több évtizede is. Mindig tehetséges volt, de abba kellett hagynia ezt az egészet, mert rájött, hogy soha nem tudna belőle megélni.

- Maga mióta is van itt?

- Harmincnyolc éve.

- Akkor gondolom ezt a hárpiát is régóta ismeri.

- Margaret nem olyan rossz ám, mint gondolja! Egész jól ki lehet vele jönni, ha idejében fizet az ember. Nem beszélve arról, hogy régen gyönyörű volt! Persze akkoriban még én is fiatalabb voltam...

- Az idők változnak Joe! Mindannyian változunk! - kísérem a kijárat felé. Feleslegesen húzza itt a drága időmet, ha még képet sem vesz...

- Nézze Paul fiam, ha valamiben a segítségére lehetek, csak szóljon!

- Attól tartok, hogy nem sok mindent tehet értem, hacsak nem tudna kisegíteni két havi lakbér árával.

- Azt sajnos nem.

- Látja. Azért kösz a bort, jó volt dumálni! - csukom rá az ajtót, hogy aztán visszatérhessek az italomhoz. - A galéria... - jut újra az eszembe. Holnap elmegyek, és megkérdezem, hogy kiállítanák-e a képeimet. Mit veszíthetek? Ha van egy kis szerencsém, még akár híres is lehetek! Most viszont ledőlök egy kicsit a borosüveggel.

Pár percre sikerül elaludnom, egy női arc villan fel előttem. Egy gyönyörű, fiatal lány arca. Valami azonban megzavarja az álmomat, kaparászást hallok. Az ablaktól jön. Már megint az a kurva macska! A boszorkány macskája! Még hogy én dagadt, mi? Akkora ez a dög, mint egy ház! A gazdája élni, ez a ronda fekete izé meg pihenni nem hagy! Ugyan olyan mind a kettő! Na, majd megmutatom nekik! Beengedem, a lábamhoz dörgölődzik, azt akarja, hogy vegyem fel. Felkapom, és a kanapéhoz sétálok vele. Az ölembe veszem, simogatom. Egyre csak dorombol. Elkapom a nyakát, és fojtogatni kezdem, az izmai megfeszülnek, szabadulni akar, össze-vissza karmol. Viccesen reccsen a nyaka, amikor kitöröm. Elmosolyodok, amikor eszembe jut, hogy milyen képet vágna Margaret, ha most látná a kis kedvencét. Tetszik az ötlet! Vigyázok, hogy ne csapjak nagy zajt, és odaosonok a macskával az ajtajához. Kicsit izgatott vagyok. A lábtörlőjére teszem, próbálom nem elröhögni magamat. Nyomás vissza, mielőtt még valaki meglátna! Húsz perccel később dörömbölnek az ajtómon, naná, hogy a banya az. Kezében a dög, bőg. Amúgy sem egy szép látvány, de ahogy elmosódik az arcán a smink, egyenesen ijesztő... Az igazat megvallva egy kicsit megsajnálom.

- Ez a maga műve, igaz?

- Most látom először ezt az állatot.

- Ne hazudjon nekem, tudom, hogy maga csinálta! Szemét egy alak maga Peterson! Ami óta itt élek, nem volt még egy ilyen mocskos bérlőm!

- És ha én voltam, akkor mi van? Ez csak egy hülye macska!

- Takarodjon a lakásból!

- Nem dobhat ki, megegyeztünk, hogy vasárnapig fizetek!

- Nem kell a rohadt pénze, hánynom kell magától! Holnap reggel ne találjam itt! - süt a szeméből a gyűlölet, a legszívesebben megölne. Komolyan beszél. Így már annyira nem is vicces a dolog... Hogy az ördögbe találok új albérletet egy cent nélkül? - A galéria! - jut újra eszembe. Nem késlekedhetek.

Ritkán jár a magamfajta New Eden-nek ezen a részén. Olyan az egész belváros, mint amilyen London lehetett a XIX. században. Macskaköves út, omladozó, régies házak, és minden annyira szürke. Csoda, hogy valaki képes alkotni egy olyan helyen, ahol minden ennyire egyszínű. Mindenesetre a külvárosnál még mindig szebb... A galéria is hasonló a többi házhoz, persze ha eltekintünk a kirakattól. Már kintről észreveszem a festményeket, elég sötét hangulatúak, kíváncsi vagyok, hogy ki festhette őket. Amikor benyitok, kicsit meglepődök, hogy sehol senki. Mindig azt hittem, hogy műértő közönség a new edeni. Odalépek az egyik képhez, egy férfit ábrázol, akinek farkasok tépik ki a beleit. Annyira valósághű, hogy egy pillanatra felfordul a gyomrom.

- Segíthetek? - szólít meg egy sötét, hosszú hajú férfi. Talpig fekete bőrruhát visel, az arcát egy csúnya sebhely csúfítja. Nem valami bizalomgerjesztő figura.

- Igen, magam is festő vagyok, és érdekelne, hogy kiállítanák-e a képeimet.

- Ha elég jók, akkor biztos vagyok benne! De csak a jövő hónapban lesz kiállítás a helyi festők műveiből. Addig tudom figyelmébe ajánlani eme csodálatos alkotásokat!

- Érdekesek. - egy másik kép kelti fel a figyelmemet. SS tisztek kínoznak rajta csont és bőr zsidó férfiakat, és nőket. - Ki festette őket?

- Az élet. Ezek a képek mind megtörtént eseményeket ábrázolnak. Látja ezt a lányt? - mutat egy harmadik képre. - Ő valóban így halt meg! Egy kádban, ahogy felvágta az ereit. Tulajdonképpen a festmények minden egyes figurája úgy vesztette el az életét, ahogy azt a képeken ábrázolták.

- Ezt hogy érti? Jelen volt a festő a halálukkor?

- Tud titkot tartani? - nem tetszik nekem ez az ember. Nagyon nem! - Azért haltak meg, mert a művész megfestette a halálukat!

- Micsoda? Azt akarja mondani, hogy a képek előbb készültek, mint ahogy ezek az események megtörténtek volna? - elmosolyodik, de nem válaszol. A pulthoz megy, elővesz egy fekete dobozt, amit koponyák díszítenek. Felnyitja egy kicsi, fekete kulccsal és kivesz belőle valamit.

- A legenda szerint ezt az ecsetet egy ősi démon szőréből készítette egy boszorkány, még a XV. században. Átkot olvasott rá, miszerint ha egy élő embert holtan festenek meg vele, az illető személy pontosan olyan halált hal, mint amit a kép ábrázol.

- Maga hisz ebben?

- Nem az a fontos, hogy én mit hiszek, hanem, hogy maga!

- Mennyit ér ez az ecset? - lépek oda, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. A szárán hasonló koponyák vannak, mint a dobozon. Egyszerűen gyönyörű!

- Megfizethetetlen! ...De tudja mit? Vigye csak el!

- Nem értem. Úgy érti, hogy nem kér érte semmit?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyelőre nem! Majd azért hozza vissza, ha már nincs rá szüksége! - van valami gonosz a mosolyában, de hülye lennék egy ekkora lehetőséget elszalasztani. Tényleg csodaszép munka, ha annyira meg leszek szorulva, akár el is adhatom. A dobozba teszi, és átnyújtja. Amikor átveszem tőle, valami furcsa, jóleső érzés fut végig a gerincemen. Mintha érezném a hatalmat, ami árad belőle. Lehet, hogy hiba lenne eladnom? A kabátom alá rejtem, megköszönöm, és haza sietek vele. Már tudom, hogy mit kell tennem!

Keresek egy üres vásznat, és munkához látok. Csak a legritkább esetben szerepelnek a képeimen emberek, de azt hiszem itt az ideje, hogy ez most megváltozzon! Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor az életben arra vetemedek, hogy lefessem azt a büdös boszorkányt, de mit tehetek mást? Ha tényleg igaz, amit az a furcsa pasas mondott a galériában, hamarosan minden problémám megoldódik. Egész éjszaka dolgozok, de végül elégedetten nézek végig a művemen. Nem sikerült rosszul, ahhoz képest, hogy a világ talán legvisszataszítóbb teremtménye ihlette. Mintha könnyebb lenne ezzel az ecsettel a festés... Azt hiszem ideje végre lepihennem.

Ugyan arról a nőről álmodok, akiről ezelőtt. Tűzpiros ruhát visel, csodálatos fekete haja úszik az égen, mintha víz alatt lebegne. Az ajkai annyira pirosak, a szeme olyan kék, a bőre olyan fehér... Minden bizonnyal a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Akár egy festmény! Elindul felém, minél közelebb ér, annál inkább elveszek a szépségében.

Ezt nem hiszem el! Kopogtatnak az ajtómon, valaki nagyon türelmetlen... Átvert az a rohadék! Itt az a vén szipirtyó, hogy kidobjon, ahogy tegnap megígérte. Most mihez kezdjek? Amikor elhúzom a láncot, két idegent pillantok meg. Zsaruk?

- Victor Wallace hadnagy, az úr pedig Kevin Davis nyomozó. Mrs. Margaret Cooper halálának ügyében nyomozunk, lenne pár perce? - ezt nem hiszem el! Mégis igaz lenne? Eszembe jut a festmény, mi van, ha meglátják? Nem hívhatom be őket!

- Igen, miben segíthetek?

- Ma reggel történt a tragikus esemény, minden bizonnyal felakasztotta magát.

- Ez szörnyű! - próbálom eljátszani, hogy megviselt a dolog.

- Nem hallott véletlenül furcsa zajokat, vagy dulakodásra, veszekedésre utaló hangokat?

- Nem, sokáig fent voltam, a reggeli órákban úgy aludtam, mint a bunda.

- Megkérdezhetem, hogy mit csinált?

- Igen, festettem. Tudja, művész vagyok. Önök szerint megölték?

- Egyelőre nincs gyilkosságra utaló nyom, de soha nem lehetünk biztosak. Ha eszébe jutna valami, hívjon! - nyújtja át a névjegyét. Elteszem, és elköszönök, mielőtt bezárnám az ajtót.

- Ez az! Megkrepált a vén szatyor! - török ki magamból, és bontok egy üveg whisky-t. Várjunk csak! Azt mondták, hogy felakasztotta magát? Az esti művemhez sétálok, és húzok egy nagyot az üvegből. Végignézek a képen: a vén Margaret teste élettelenül lóg egy kötélen. Nem tudom miért, de hirtelen olyan furcsa érzésem támad. Boldognak kellene lennem, de nem vagyok az. Lelkiismeret-furdalás? Lehetséges. Gyilkos vagyok, embert öltem. Kibírhatatlan egy banya volt, de nem biztos, hogy ezt a sorsot érdemelte. Alighogy eldugom a képet az ágyam alá, újra kopognak. Joe az, ezúttal ital nélkül érkezett. Csak az után veszem észre, hogy sír, ami után beengedtem.

- Hallotta, hogy mi történt szegény Margarettel?

- Igen, pont az előbb voltak itt a rendőrségtől. Jól van, ember?

- Nem mondanám. Nem értem, hogy tehette. Semmi oka nem volt rá. - öntök neki egy pohár whisky-t.

- Ez majd segít!

- A mi korunkban az ember már nem csinál ilyet. Megvárja, hogy eljöjjön az idő. - egy húzásra felküldi, még hogy nem iszik! - Be kell vallanom valamit! A kezdetektől szerelmes voltam Margaretbe!

- Atyaég Joe, ezt ne most!

- De valakinek el kell mondanom!

- Nézze, most nem érek rá! Keressen inkább valaki mást, jó? - az ajtóhoz tessékelem a vén szivart, nem bír a könnyeivel. - Viszlát tata! - intek búcsút, végre nyugalom! Csak én, és a jófajta ír whisky! Egyáltalán miért idegesítem fel magamat az öreglány miatt, ő akasztotta fel magát, nem? Inkább élveznem kéne az életet, a finom italt! Minden gondom megoldódott, a fenébe is!

- Ezt rád, Margaret Cooper, te fogatlan, tetves hadibanya! - húzom fenékig az üveget a jól sikerült tószt után, és hagyom, hogy az alkohol álomba ringasson.

Álmomban boldog vagyok. A tenger mellett élek egy kis faházban egyedül, elzárva az undorító világ mocskától. Nem kell lakbért fizetnem, minden az enyém, ameddig a szem ellát. Minden, kivéve őt. A vörös ruhás nőt. A parton sétál, néha a hajába kap a szél, meg-megemeli. Rákiáltok, de nem hallja, mintha egy külön világban élnénk, pedig itt van tőlem nem messze. Érzem az illatát, hallom a nevetését. Elvarázsol a szépsége. Ki vagy te? Nem felel.

Rossz érzés az ébredés. Mintha kiszakítanának egy olyan világból, ahol igazán otthon vagyok. Mintha elszakítanának attól, akit mindennél jobban szeretek. Ki lehet ez a lány? Létezik egyáltalán, vagy csak a fantáziám szüleménye? Csak egy dolgot tudok, hogy mellette akarok lenni! Nem számít, hogy ébren vagyok-e vagy álmodok, csodálni akarom a tengerkék szemeit, a hófehér bőrét, a hollófekete haját. Hirtelen rám tör a rettegés. Mi van, ha egyszer elfelejtem, hogy néz ki? Ha többé nem leszek képes visszaidézni az arcát? Le kell festenem! Nem vesztegetem az időt, fogok egy üres vásznat, nekiállok. Minden egyes ecsetvonásommal egyre tökéletesebbé válik a kép. Nem tudom, hogy mióta festek, valószínű már több órája történt, hogy elkezdtem, de nem érdekel! Addig nem mozdulhatok, amíg el nem készült! Olyan gyorsan dolgozok, mint egy megszállott, de mégis óvatos vagyok, nem akarom elrontani. Csak amikor befejezem, akkor tűnik fel, hogy közben leszállt az éj. Egész nap étlen-szomjan festettem. Elfáradtam, sokat kivett belőlem ez az egész, de amikor végignézek a művemen tudom: megérte! Pontosan úgy néz ki, mint álmaimban, ugyan olyan tökéletes! Végre ébren is csodálhatlak! De vajon mi lehet a neved? Valahogyan meg kell, hogy szólítsalak! Nem tudom levenni a szememet az ajkaidról, olyan vörösek, mint a legszebb rózsa. Rose... Így foglak nevezni!

Ennem kellene, de egy falat sem megy le a torkomon. Szükségem van egy kis pihenésre, le kell feküdnöm! Csak remélem, hogy álmomban újra találkozhatok Rose-al, de nem tudok elaludni. Túl izgatott vagyok, csak őrá tudok gondolni. Eszembe jut, hogy azzal az ecsettel festettem a képet, amit attól a rossz arcú fószertől kaptam. Ha a lány valóban létezik, lehet, hogy aláírtam a halálos ítéletét? Lehet, hogy megöltem az egyetlen embert a világon, aki fontos nekem? Nem tudnék nélküle élni sem! Nem! Világosan megmondta a tag, hogy csak akkor hat a boszorkány átka, ha valakinek a halálát festik meg. De miért tennék ilyet? Adjam fel az esélyét annak, hogy egyszer találkozhatok vele? Soha! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha újra lefestem! Elkészül egy újabb kép, egy újabb, és egy másik is, mindegyiken ugyan az a nő. Rose a tengerparton, Rose egy virágokkal teli réten, Rose az ágyban, Rose a zuhany alatt, Rose, Rose, Rose, mindenhol csak ő! Bárcsak életre kelne! Nem is számolom már a képeket, mintha az ecset vezetné a kezemet... Mióta festhetek? Már nem érzékelem az időt, de nem is számít! Azt hiszem túlságosan elgyengültem, egyre homályosabban látok, a fülem sípolni kezd, elájulok. Ekkor újra látom őt. Rám mosolyog, magához hív. Csókolni kezd, leveti magáról a vérvörös ruháját, szeretkezünk. Annyira tökéletes a teste! Tudom, hogy több ez, mint szerelem, a megszállottjává váltam.

Amikor magamhoz térek, megmosakszok. A tükörben szokatlan látvány fogad: a mindig tökéletesen borotvált arcomat hosszú, több hetes szakáll borítja, annyira beesettek a szemeim... Kimegyek az újságért. Október 14. lehetséges ez? Egy teljes hónap esett ki az életemből! Mi történhetett ez alatt az idő alatt? Megakad a szemem egy cikken, helyi művészek festményeiből tartanak kiállítást a new edeni galériában. Talán még nem késtem el! Szükségem van a pénzre, és azt ígértem, hogy visszaviszem az ecsetet is! Alig lépek ki a lakásból, megszólít egy ismerős hang.

- Paul, hát itt van? Azt hittem már régen elköltözött! - az öreg Miller az. - Jézusom, hogy néz ki? Alig ismerek magára! Jól van ugye? Csupa csont és bőr, leesik magáról a gatya! - tényleg sokat fogytam. „Csak növesztem a seggemet”, nem igaz Margaret?

- Üdv Joe, hogy ityeg?

- Végig itthon volt?

- Ki sem mozdultam.

- Furcsa, Mrs. Cooper halála óta többször is kopogtattam az ajtaján, de soha nem jelentkezett.

- Majd később megbeszéljük, jó? Most dolgom van! - rázom le újra, igazán megszokhatta már.

A galéria szinte teljesen megváltozott az utolsó látogatásom óta. Éppen egy iskolás csoportot vezetnek körbe, és tele van az egész terem vidám, színes képekkel. A múltkori fickót nem látom, de sebaj, majd megkérdezem azt a középkorú nőt a pultnál.

- Segíthetek? - veszi le a szemüvegét.

- Igen, a kollégáját keresem.

- Kollégámat?

- Magas, vékony, hosszú, fekete hajú pasas, egy nagy sebhellyel az arcán.

- Ez valami tévedés lesz. Nem dolgozik nálunk ilyen ember.

- Az lehetetlen! A múlt hónapban jártam itt, amikor a halottakról volt az a kiállítás. Kölcsönadott valamit, amit most hoztam vissza.

- Nézze uram, itt valami félreértés lesz! Nem volt ebben a galériában semmiféle kiállítás halottakról! Már két hónapja ugyan ezek a képek vannak itt! - nem értem ezt az egészet. Tudom, hogy itt voltam, tudom, hogy mit láttam!

- Biztos benne?

- Az vagyok! Én dolgoztam itt az elmúlt három hónapban minden egyes nap!

- Értem. Azért kösz a segítséget! - olyan hülyén érzem magam. Ki kell mennem szívni egy kis friss levegőt, de mielőtt kilépnék az ajtón, megakad a tekintetem egy festményen. Nem hiszek a szememnek, Rose? Még szebb, mint az én munkáimon! Amikor közelebb lépek, észreveszem az aláírást. „M.C.” Az nem lehet! Pedig igaz, a kép melletti ismertetőről ugyan hiányzik az alkotás címe, de a festőt feltüntették: Margaret Cooper.

Vajon honnan ismerhette az öreglány? Meg kell tudnom! Be kell jutnom a lakására, ha egyszer megfestette, akkor talán lesz valami nyom! Rosszul érzem magamat, vért köhögök fel, alig van erőm a hazaútra, mégis muszáj! Ki vagy te, Rose? Meg kell tudnom az igazat! Keresek egy feszítővasat, és remélem, hogy nem találkozok Joe-val. Feltöröm Margaret ajtaját, egy hónapja, hogy meghalt, de még mindig árad a szobából az öregasszony szag. Átkutatom az egész lakást, de képeket nem találok. Hová rejtetted őket, te átkozott boszorkány? Eladtad volna az összeset? Vagy annyira értéktelen kacatnak gondoltad őket, hogy kidobtad mind? Ekkor jut eszembe az a hely, ahová az ember az értéktelen vackait hordja, a padlás. Lenyitom a lépcsőt, és felmászok, bingó, itt van minden! Az öregasszony egész múltja, fényképek, festmények. A teljes élete! Először a fotókat vizsgálom át, talán van egy közös képe Rose-al. Gondosan időrendbe állította őket, az újak legfelül, a régiek alul. Néhány közös kép élete utolsó éveiből Joe-val, és a hülye macskájával. Furcsa látni, hogy tudott mosolyogni is, nekem soha nem mutatta ezt az arcát. Ahogy haladok a régi képek felé, egyre jobban megvilágosodik előttem Margaret múltja. Úgy látom beteg volt, nem sokkal azelőtt, hogy ide érkeztem. Talán rák? Mindenesetre elég rossz bőrben volt. A betegsége előtt még festegetett, szóval ez lehet az oka annak, hogy abbahagyta. Tehetséges volt, ez nem vitás. Aztán hirtelen fekete-fehér képek következnek, pár évig nem készült róla fotó. Az egyik képen egy fiatal nő fest, hihetetlen, hogy a banya is volt fiatal. Nem! Ez nem lehet! Amikor meglátom az arcát, nem hiszek a szememnek! Rose az. A lány, akibe annyira beleszerettem, nem más, mint a fiatal Margaret. A festmény a galériában egy önarckép volt. Erős hányinger tör rám, nem kapok levegőt. Rohadt boszorkány! Tönkre tetted az életemet! Egy roncsot csináltál belőlem, még lélegezni sincs erőm Rose nélkül! És nincs talán értelme sem. Dühömben a falhoz csapkodom a festményeit, annyira szédülök... Véletlenül a kezembe akad egy kép. Valami, amit nekem készített, tudom, mert engem ábrázol! Csont soványan, fal fehér bőrrel, betegen, ahogy éppen a festményeit bámulom. Pontosan úgy, mint most, ahogy a padlásán vagyok. Ekkor értem meg ezt az egészet. Ekkor jövök rá, hogy nincs kiút. Mielőtt Margaret meghalt, festett egy utolsó képet. Egy képet, amivel bosszút állhat azon, aki a sírba vitte. Mindennek vége, nyert a boszorkány! Egy furcsa gondolat jut az eszembe. Lehet, hogy hálával tartozok neki, amiért még a halálom előtt megtanított arra, hogy milyen is őszintén szeretni valakit? Már késő! Elkezd rázni a hideg, fázok. Fáj a tüdőm, még egyszer felköhögök valamilyen véres váladékot, aztán elsötétedik minden.