Mihelyt elérték a Litochoró közelében, a hegyoldalon álló faházat, elrablóik beterelték a foglyokat az épületbe, ahol Dieter leültette őket a földre, gúzsba kötve kezüket és lábukat. Igencsak szorult helyzetbe kerültek. A kocsiban nem volt szabad beszélgetniük, de Eleni Arvanitisz nem bírta tovább magában tartani félelmét, valamint kíváncsiságát.

– Mit akarnak tőlünk? Kik maguk? – kérdezte hisztérikus hangon, mire Dieter odaugrott elé, megragadta a nő állát, majd pisztolyát a homlokához emelte.

– Ne visítson, hölgyem, mert ideges leszek! Ha ez megtörténik, remegni kezd az ujjam a ravaszon, amitől könnyen elsülhet a fegyver akaratom ellenére – mosolygott Dieter, de arckifejezése inkább egy kígyóéra emlékeztetett.

– Hagyja békén, maga állat! – kiáltott felháborodottan Hektor, s rángatni kezdte a béklyóit, hogy felesége segítségére siessen. A vörös hajú Dieter megelégelte a jelenetet, ezért fegyvere csövével halántékon vágta az alacsony férfit, aki a padlóra hanyatlott. Az ütés nyomán felhasadt a bőre, mire vékony vércsík folyt le az arcán.

– Elég legyen! – dörrent Petrosz hangja, aki eddig Juliával behordott néhány pokrócot a terepjáróból. – Menj ki és őrködj, Dieter!

Engedelmeskedve a parancsnak, a férfi morogva elrakta pisztolyát, majd kiment, becsapva maga mögött az ajtót.

– Nézzék el neki! Kissé forrófejű – vont vállat Petrosz, és leült az egyik székre. Julia követte a példáját.

– Bizonyára szeretnék tudni, miért vannak itt. Igaz? – nézett a három fogolyra a nő, bár Péter tekintetét kerülte. A tanár csendben várakozva figyelt.

– Eltalálta – bólintott Hektor, miután felült.

– Nem is sejti, Arvanatisz úr? – csodálkozott Petrosz, aki olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mintha egy barátjával beszélgetett volna.

– Mégis mit gondol? Fogalmunk sincs, miért raboltak el minket, de követelem, hogy árulja el!

– Én is szeretném tudni, mi ez az egész – szólt közbe Péter.

– Nem nagyon vannak olyan helyzetben, hogy követelőzhessenek, azonban jó kedvemben találtak, ezért teljesítem a kérésüket. Hogy is hívják magát? – fordult Petrosz a tanárhoz.

– Péter Madaras.

– Nos… Madaras úr. Abban a megtiszteltetésben lehet része, hogy bemutathatom az ön mellett pihenő úriembert. Hektor Arvanitisz ugyanis Görögország leggazdagabb olajmágnása, aki mellesleg saját hajózási vállalattal is rendelkezik, így az olaj szállításáról is ő maga gondoskodik. Teherhajói az egész Földközi-tengeren üzemelnek. Igazi nagyhal, akinek a vagyonából vehetne magának egy szigetet is.

Nem mutatta ki, de Péter valóban meglepődött a hallottakon. Egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen illusztris személlyel fog találkozni nyaralása alatt. Persze, nem bánta volna, ha mások a körülmények.

– Hát erről lenne szó? Váltságdíjat akarnak? – horkant fel Hektor. – Mondjanak egy árat, és kifizetem.

– A dolgok nem ilyen egyszerűek, Arvanitisz úr – ingatta a fejét Petrosz. – Gazdasági válságot élünk. Az Európai Unió megszorításai nem tetszenek az embereknek, jogosan, hadd tegyem hozzá! Ettől függetlenül akadnak olyan személyek, akik politikai babérokra törnek, s javaslataikkal olyan megoldásokat keresnek, ami kihúzná az országot a bajból, és segítene lerázni az Unió láncait. Most nem a kiválásra gondolok, hanem arra, hogy olyan üzleti forradalom javaslatával állnának elő, mellyel, ha bevezetnék, kiegyenlítenék a számlát. Az a helyzet, hogy maga is eme feltörekvő személyek csoportjába tartozik.

– Honnan tud erről? – tátotta el a száját, Hektor.

– Megvannak a forrásaim.

– Ez az egész terv titkos. Ráadásul a javaslat sértené néhány hatalmon lévő politikus érdekeit, akik többek között felelősek a jelenlegi helyzetért is. Külföldi politikusokét is. Ki maga, hogy információt szerzett erről? – kérdezte Eleni, akit a férje mindig beavatott mindenbe.

– Én csupán eszköz vagyok egy játszmában, hölgyem. Olyan embernek dolgozom, aki azok társaságába tartozik, akik nem szeretnék, hogy ez az üzleti manőver bekövetkezzen. Ebből sejthetik, hogy egyáltalán nem váltságdíj miatt raboltuk el önöket.

– Akkor miért?

– Egy szerződés miatt – kacsintott rájuk Petrosz. – Holnap megérkezik a megbízóm, aki az ügy kényessége és fontossága okából vállalta, hogy személyesen látogat ide. Tárgyalni fog önnel, Arvanitisz úr, aztán, ha aláírta a szerződést, melyről szó lesz, szabadon lesznek engedve. Hajuk szála sem fog görbülni.

– A szavát adja? – nyelt egy nagyot Hektor, aki leginkább felesége életét féltette.

– Ígérem!

Péter figyelmesen hallgatta végig a beszélgetést. A dolgok már kezdtek körvonalazódni a számára, de tekintetét egyfolytában Julián tartotta, aki nem mert a szemébe nézni. Petrosz utolsó szavánál még el is fordította a fejét. Ebből a tanár rájött, hogy Petrosznak esze ágában sincs elengedni őket, ha ez a rejtélyes üzlet megköttetik, és Hektor aláírja a szerződést.

Aggodalmát csak fokozta, hogy az ő személye végképp nem játszott szerepet a játékban. Inkább szenvedő alanya volt az eseményeknek. Lázasan forogtak a kerekek a fejében, hogy valami szökési tervet találjon, hiszen rohamosan fogyott az ideje.

Miért történik ez vele? Nem kapott választ a ki nem mondott kérdésre.