Ecc, pecc, megdöglesz

A hideg pincét rothadó dög szag járta át. A lámpa csupaszon lógott a mennyezetről, gyenge fényt vetve egy alakra. A meztelen férfi széles vas székben ült, keze hátra volt szíjazva, lába a széklábakhoz láncolva. Már harmadik napja tartották fogva. Homlokán ejtett sebe azóta összeforrt, alvadt vére vékony csíkot húzott őszülő halántékától állkapcsáig. A hányinger kerülgette, mikor lepillantott ölére. Saját ürülékében ült, aminek egy része lefolyt lábszárán, széles tócsaként szétterülve alatta. Az éhségtől és kimerültségtől kábán nézett újra körbe a szűk helyiségen, várva, végre megjelenjen elrablója. A csótányoktól hemzsegő, nyomasztó tér közepén a plafonra rögzített kampóra egy nő volt akasztva. A csuklójára tekert lánc durván belemélyedt húsába, lába ernyedten lógott a semmibe. Akárcsak a férfit, őt is meztelenre vetkőztették, fejére zsákot húztak. Alig néhány órája került oda, már akkor is eszméletlen volt, mint most. 
Az idegtépő csendet dúdolás és könnyed léptek törték meg. A nyikorgó falépcsőn harmincéves forma, magas férfi sétált le. Mosolygósan foglya elé állt és üdvözölte.
− Jó estét, Mr. Lemmer! Vagy inkább szólítsam doktor úrnak?
A férfi komoran fogva tartója szemébe nézett.
− Mit akarsz tőlem, Butler?
− Maga a viselkedés kutató, a neves doktor − hangsúlyozta ki utolsó szavát. − Találja ki!
− Add fel magad! Ne rontsd még jobban a helyzeted!
Butler hangosan felkacagott. Olyan sokáig rázta a derű, hogy könnye is kicsordult. 
− Jaj, doktor úr, önnek tényleg nagyon jó a humora! − Paskolta meg a férfi arcát és az asztalhoz lépett. Koszos poharába bort töltött, majd a művelet befejeztével elgondolkodva maga elé révedt. 
− Néhány napja megismerkedtem egy fiatal lánnyal. Szép, hosszú haja volt és kedves mosolya. Félénk, visszahúzódó, ezért meg is lepődtem, mikor el akart jönni hozzám. Az ágyhoz láncoltam. Úgy terveztem, nem fogom sokáig magamnál tartani, mivel nem volt valami szórakoztató társaság. Egyfolytában csak sírt és könyörgött, engedjem szabadon. Úgy alakult, hogy egész napra egyedül kellett hagynom. Gondoltam, a folytonos bőgéstől azóta már el is ájult. Ám mikor visszajöttem, nagy meglepetés ért.
Váratlanul elhallgatott. A sarokban porosodó ócska hűtőhöz lépett, és kivett valamit, vastagon újságpapírba tekerve. Az asztalra helyezte és nagy gonddal hozzálátott a kicsomagolásához, közben folytatva a mesélést.
− A lány lerágta a fél csuklóját. A kisebb-nagyobb húscafatok szerte szét voltak köpködve mellette. Nem tudom, mit hitt az ostoba. Képes átharapni a saját csontját?! 
A puhán susogó rétegek lassan lekerültek, egyre véresebb lapokat felfedve, míg végül egy torz ábrázatú fej üveges szeme bámult vissza a doktorra. A lány kék szája fájdalmas grimaszra merevedett, nyaka helyén a húscafatok kocsonyásan vöröslöttek.
Butler egyik kezével a koponyát tartotta, míg a másikba kést rántott és lefaragott az arcból egy darabot. A cafatba metszett, majd gondosan elrendezgette pohara száján, akár holmi citromkarikát. Jóízűen belekortyolt italába.
− Akkor gondolkodtam el életemben először azon, hogy milyen erősen is munkálkodik az emberben az életösztön. És akkor tettem fel magamnak először a kérdést: vajon én mire lennék képes az életben maradásért?
Mr. Lemmer látva a feldíszített poharat, az iszonyattól döbbenten meredt a férfira és émelyegve elfordult.
− Ha látná ezt füllel! Sokkal viccesebb − vigyorgott saját megjegyzésén Butler. − Nos, drága doktor úr! Ha valóban olyan jó szakember, mint amilyennek vallja magát, árulja el, mit derített ki eddig rólam! Elvégre, egy viselkedés kutatónak az a dolga, hogy kiismerje a célszemélyt, nem? − csacsogott nyugodt, kellemes hangon.
− Kibaszott elmebeteg vagy! 
Butler csalódottan elhúzta száját.
− Ugyan, erőltesse már meg magát! Ettől még egy óvodás is többet tudna mondani.
− Mi a fenét akarsz tőlem, Butler? − kérdezte dühösen Mr. Lemmer.
− Csak beszélgetni szeretnék. Vagy talán már az is baj? − pislogott ártatlanul.
− Mikor fogsz megölni?
− Ki mondta, hogy végezni akarok magával? Ne legyen már ennyire bizalmatlan!
− És az a nő? − biccentett az eszméletlen felé. − Vele mi lesz?
− Ne aggódjon miatta. Még egy ideig aludni fog. Kössünk egy alkut! Ha elmondja, milyen profilt állított fel rólam, szabadon engedem magát vagy a nőt.
Dr. Lemmer keserűen felnevetett.
− Ne röhögtess! Amint kedved tartja, végzel mindkettőnkkel. 
− Nem − csóválta fejét. − Mindig állom a szavam. De tényleg csak egyikőjüket engedhetem el, elvégre vigyáznom kell a jó híremre. Viszont ha mégis úgy dönt, nem hajlandó megosztani velem a rólam alkotott jellemábrázolását, megdöglenek mindketten. Nos?
A doktor csalódottan leszegte fejét. Tudta, Butler csak egy jót akar szórakozni. Nagyot sóhajtott. Néhány pillanatig némán bámulta a földet, összeszedve gondolait, majd minden lelkierejét előhívva határozottan a kíváncsi ácsorgóra meredt.
− Tipikus szadista gyilkos vagy. Élvezed, ha az áldozataid szenvednek, de nem csak testileg. Itt van például velem szemben az a tükör − bökött fejével maga elé. − Levetkőztettél, hagyod, hogy a saját mocskomban ússzak. Ezzel növelni akarod bennem a megalázottság érzését, így gyakorolsz még inkább hatalmat fölöttem, amit a tulajdon látványom csak növel.
Butler türelmesen hallgatta a férfit, szája sarkában halvány mosoly bujkált.
− A többi áldozatoddal is hasonlóképp járhattál el. Sokukat megcsonkítottad, mint azt a lányt is, akinek a fejét most úgy tartod az asztalon, mint valami dinnyét. Tárgyként kezeled az áldozataid. Puszta játékszerek. Az elsőket még hosszú ideig tartottad fogva, volt, akit fel is boncoltál. Kísérleteztél rajtuk, megfigyelted, melyek a legfájdalmasabb kínzási módszerek. Ez azt bizonyítja, hogy türelmes vagy és fejlődni akarsz. Már az iskolában is ilyen voltál, de nevetségesen átlagos maradtál.
Butler arca hirtelen elkomorult, vonásai megkeményedtek.
− Hiába igyekeztél, mindig a közepes tanulókhoz tartoztál. Az élet más területein sem kaptál különb szerepet. Középosztálybeli családból származol, jó neveltetést kaptál, mivel annak ellenére, hogy én függök tőled, megszokásból mégis illedelmesen magázol. A szüleid annyit foglalkoztak veled, amennyit kellett, de nem pazaroltak rád túl sor szeretetet. Nem volt rá szükség. Még ahhoz is túl unalmas voltál, hogy megbüntessenek.
Butleren egyre inkább kezdett eluralkodni a düh. Remegő kezét ökölbe szorította, fogait erősen csikorgatta, megpróbálva leplezni érzéseit. 
A doktorból csak úgy dőlt a szó. A gyengeségtől nehezen beszélt, de az a tudat, hogy halála előtt a gyűlölt elmebeteg fölé kerekedhet, erőt és lenézést csalt hangjába.
− Nem vettek fel arra a főiskolára, ahova szerettél volna járni. Be kellett érned a szinteddel egyenrangúval. Azzal persze nem voltál elégedett, meg nem értett zseninek tartottad magad, így hamarosan ott hagytad és egyszerű munkás lettél. Talán hentes vagy vadász, mert a hullák alapján jól bánsz a késsel. Csak egy vagy a millió közül a szimpla öltözékeddel, a tudásoddal, amit kénytelen vagy a mai napig fejleszteni. Ezt bizonyítják az asztalodon heverő könyvek. A kémia alapjai, bevezetés a fizikába, történelmi enciklopédiák. Általában nem figyelnek fel rád még többszöri találkozás után sem, csendes vagy, de ha társaságba kerülsz mindig kedves és megnyerő. Akár normális ember is lehetnél. Egy dolgot leszámítva. Az áldozataid a legtöbbször nők. Szép, fiatal hölgyek, akiket soha nem kaphatnál meg, de szexuális kontaktusnak még a nyomát sem találtuk. Impotens vagy.
Butler önfeledt kacagásba tört ki. Elégedettségtől csillogó szemével büszkén nézte a megkötözött doktort és tapsolni kezdett.
− Nem rossz. Mondhatom, nem rossz. Kivéve az utolsó dolgot. Nem vagyok impotens, és mielőtt a szavamba vágna, a méretemmel sincs baj. Valójában középosztálybeli, átlagos családból származom, viszont a testvér témával nagyon mellé nyúlt. Csak egy húgom volt, de miután „véletlenül” széttépte egy csapat kóbor kutya, akik megjegyzem, nagyon aranyosak voltak, annyi figyelmet és szeretet kaptam, amennyit csak akartam.
Dr. Lemmer halálra váltan nézte a tettére látszólag rettenetesen büszke férfit. Egyre növekvő undora lávaként tombolt benne, életében először úgy érezte, bármit megadna, csak gyilkolhasson.
Butler a háta mögé lépett, karjával barátian átölelte és füléhez hajolt
− Tudja, miért dolgozom ilyen keményen évek óta? Halhatatlan akarok lenni − súgta bizalmasan. Magabiztosan felegyenesedett, majd ismét szembe állt a doktorral.
− Elérem azt, amiről mások eddig csak álmodozhattak. Olyan legendák sorába lépek, mint Drakón, Xerxész, Hitler és a legrettegettebb inkvizítorok.
Butler az izgatottságtól lázasan égett, karjait színpadiasan széttárta.
− Őket dicsfény és tisztelet övezte. Már a nevük hallatán is tömegek milliói rettegve vonyítottak. Egyszer eljön az a nap, amikor én is bevonulok a történelem könyvekbe, előadások vitatárgya leszek, kultusz épül körém.
− Tévedsz − csóválta fejét Mr. Lemmer.
Butler azon nyomban leengedte kezét, kérdően fordult felé, tekintetében ijedtség bujkált.
− Tévedsz − ismételte a férfi. − Hamarosan a rendőrök elkapnak, és életed végéig kényszerzubbonyba tekerve egy lyukban fogsz megrohadni, vagy halálra ítélnek. A médiában néhány napig szó lesz rólad, de majd jönnek más hírek, így legközelebb legfeljebb egy eldugott internetes honlapon vagy tömeggyilkosokról készült dokumentumfilmben fognak megemlíteni néhány szóban.
− Nem igaz! − ordította Butler. − Ezt maga is tudja. Én vagyok korunk legzseniálisabb gyilkosa. Hol van hozzám képest Bundy vagy Manson? Én a halál művésze vagyok.
Mikor észrevette, hogy a nő kezd mocorogni, hirtelen elhallgatott. Zaklatottan a lépcsőhöz sietett és felkapott egy harapófogót. Mikor ismét áldozata elé lépett, már újra átjárta az izgatottság és elégedettség.
− Engedje meg, doktor úr, hogy most én ismertessem a maga profilját! Lepukkant, alkohol problémáktól sem éppen mentes, kiöregedett fasz. Mint minden rohadt különleges ügynök, a maga házassága is gallyra ment, mert csak a munkájának élt. Mióta is nem látta a volt feleségét? Két-három éve? De még mindig szereti. Erre tökéletes bizonyíték az ujján lévő karikagyűrű. Komolyan mondom, olyan sablonos az élete, hogy akármelyik kopott krimibe is beleillene. Szeretné látni újra a kis feleségét? Ha jól választ, még ma találkozhat vele. Ki maradjon életben? Ő, − mutatott az ébredező nőre − vagy maga?
Az asszony mikor felfogta, mi történik vele, kétségbeesett ordítozásba kezdett, ami mégis tompán hatott, mivel szája ki volt peckelve. A doktor idegesen hol rá, hol Butlerre pillantott, aki derűsen lógatta előtte a harapófogót. Mikor a hideg tárgy meg-megérintette csupasz bőrét, megborzongott. A gyilkos vészjósló arckifejezése láttán, ahogy mámorosan vigyorog, légzése felgyorsult, a pánik könnyeket csalt szemére. Erősen beszívta ajkát, de álla így is remegett.
− A nő vagy maga? − kérdezte ismét Butler.
Az asszony idegesen vergődött, karját rángatta. Keserves igyekezete láttán, reszkető sikolyait hallva Butler hátra vetett fejjel élvezkedett, olykor kéjesen felnyögött.
− A töretlen hallgatása, doktor úr, azt bizonyítja, bátrabb, mint hittem. Vagy talán hülyébb? − Vigyorgott kajánul. − Tátsa ki szépen!
Lemmer megpróbálta leszegni fejét, dobálta magát, de Butler rá térdelt és fojtogatni kezdte. A fuldokló száját szélesre tátotta, hörögve próbált levegő után kapni, mikor a férfi harapófogójával erősen megszorította egyik fogát és csavarni kezdte. A metszőfog tompán reccsent, majd egy határozott rántással Butler kitépte, mire a sebesült fájdalmasan felordított. A hirtelen tüdejébe áradó levegőtől görcsösen köhögött, vérét nyeldeste. Butler elégedetten nézte, ahogy szenved, majd rutinos mozdulatokkal még háromszor elvégezte procedúráját. 
A doktor keservesen nyöszörgött. Álla és mellkasa csupa vér volt, tekintete egyre homályosabb.
− És most következzen a nyelv − közölte derűsen a gyilkos.
Mr. Lemmer ijedten bámult rá.
− Kérem, legyen velem elnéző! Először fogom csinálni − magyarázkodott s már készült benyúlni a szájába.
− A nő... − nyögte a doktor. − Ha azt mondanám, hogy a nő haljon meg, sokat kellene szenvednie?
Butler azonnal leengedte harapófogóját, játékosan oldalra döntötte fejét.
− Nem kell aggódnia, csak egy kis szúnyogcsípést fog érezni. 
A doktor beletörődve bólintott, mire az elmebeteg eltette előbbi kínzóeszközét és a nőhöz sétált. Szembe fordította a férfival és lehúzta fejéről a zsákot.
− Ne! − kiáltott torka szakadtából a doktor, mikor megpillantotta a nő arcát. − Ne!
− Dr. Lemmer, köszönjön a kedves exnejének! − mondta Butler, majd kéjesen belenyalt a nő fülébe.
− Noah, könyörgöm, ne tedd! Bármit megteszek, bárhogyan megkínozhatsz, csak könyörgöm, ne bántsd őt!
A rémült férfi vértől és nyáltól ragacsos arcán megállíthatatlanul peregtek könnyei. Mellkasából kiszakadt zokogásába, mely rázta egész felsőtestét, olykor tehetetlen vonyítások vegyültek.
Neje kipirosodott, taknyos orrán át mohón kapkodta a levegőt, félelmétől tágra nyílt szeme, mellyel csak férjét bámulta, könnyeivel volt tele. Mikor Butler hozzáért, veszettül rángatózott, béklyóját szaggatta, sikongatása elárasztotta a pincét, hátborzongató duóban egyesülve a doktor zokogásával.
− Sajnálom, doktor úr! − szólalt meg végül fogva tartójuk. − Maga döntött így.
Elővette vadászkését és hegyét lassan végig húzta az asszony állától egészen ágyékáig.
Mr. Lemmer minden erejét összeszedve próbált kiszabadulni fogságából. Tépte csuklójára kötött szíját, rángatta bokájára csavart láncait, de szorításuk nem engedett. Tébolyultan felordított tehetetlenségében, melyen kínzója jót derült.
− Ó, még egy utolsó kérdés, doktor úr: milyen érzés gyilkosnak lenni?
− Ne, Noah, könyörgöm... Ne! Istenem, ne!
Butler meglendítette karját és kését teljes erejéből beledöfte a nő méhébe, mialatt csak a férfi arcát nézte. Itta minden egyes szenvedő vonását, úgy érezte, túlvilági erő költözik lényébe, melytől jólesően megborzongott. Erősen megszorította a kés nyelét, vigyorogva megtekerte a kíntól félőrült asszonyban, majd felhasította mellkasáig. Bár a kés éles volt, úgy faragta húsát, akár a kenyeret. Mikor végzett, kielégülten kihúzta pengéjét és leoldozta a kifordult belektől mocskos holttestet. Karjába vette, hogy a doktorhoz vihesse. Lemmer egész testében remegett, a semmibe meredve összeszorított szájjal gépiesen fújtatott. Butler a hullát ölébe helyezte. A lábak és a fej ernyedten a földig nyúltak, míg a felhasított rész egyenesen a megkötözött férjre virított, aki minden áron azon volt, hogy legalább arcával megérinthesse az imádott nőt. Türelmetlen mozgolódásában a halott lefordult róla, tompán a mocskos földre puffanva.
− Drágám! − Kiabált a férfi. Végképp megfeledkezve minden korlátjáról megvadulva dobálta magát, tébolyultan csapkodta testét, mire hatalmas lendülettel feleségére zuhant. De nem nyugodott. Fáradhatatlanul mocorgott, arcával arcát keresve. Dörgölőzött hozzá, akár egy kisállat, mikor anyját próbálja élesztgetni.
− Most, ha megbocsájt, Doktor Lemmer, mennem kell! Aztán ne rosszalkodjanak! − húzta huncut mosolyra száját Butler, aztán ruganyos léptekkel a lépcsőhöz ment.
− Á, majd elfelejtettem − fordult hátra. − A rendőrség hamarosan itt lesz − mondta, majd ugyanúgy dúdolva távozott, ahogyan érkezett.