3. Fejezet

Egy igazgatósági tag szelte a folyosót, mögötte tizenhat teljes menetfelszerelésbe öltözött toronyőr. Ez annyit tesz, hogy mindegyikük kezében a leginkább egy lándzsára hasonlító fegyver, oldalukon 2-2 kard, és néhány üvegcse. A ruhájuk egy pengeálló szövetből készült, szoknyaszerűen bő nadrágból, ingből, és egy hosszú kabátból állt. Fejükön aranyszínű maszk, hogy az arcukat senki ne láthassa. Furcsának tűnhet, de a Toronyban egyik őrnek sem szabad megszólalnia szolgálatban. Ezzel próbálták elérni, hogy senki ne ismerje fel őket, így bármilyen helyzetben a parancsoknak megfelelően viselkedjenek. Ez a kis csapat szelte a folyosókat, és az arra járókat félretolva, rohamléptekben haladtak előre.

-            Ne hagyják varázsolni, bűbáj szakos. Ha egyszer bejut az agyunkba, annak rossz vége lesz. - Ez a férfi a bűbáj osztály vezetője volt, és katonái között is akadt néhány hozzáértő személy, így hát kifejezetten meglepőnek tartották a társai, hogy ennyire fél a fiútól.

-            Még csak a vizsga se sikerült neki, nem lesz gond - gondolták a profik. Kimondani egyikük se merte, mert ők ugye nem beszélhetnek, de nagyon lebecsülték. Némelyikük már tanár volt az iskolában, ahol tanult, így nem féltek tőle.

       Nem tudták biztosan, melyik helyen vannak, de csak négyről kaptak tippet, így reményeik szerint gyorsan végeznek. Az elsőhöz odaérve körbeállták a bejáratot, majd egy egyszerű varázs trükkel kinyitották. A szobában négy lány állt, egy kis körben, tőlük pár méterre a célpontjuk, akit kerestek. Az, akiről bejelentés érkezett, hogy furcsa külsejű embereket bújtat, sőt még az órákon sem jelent meg. Gondolta most lábadozik, hátha nem keresik, de akkora csinnadrattával érkeztek, hogy már három sarokkal arrébbról ki lehetett szúrni őket akár egy óvodásnak is. Ez van, ha valaki lóg az iskolából. A Toronyban senki nem gondolta, hogy lehetnek odakinn mágusok, az embereket meg még viccnek se fogadták el. Persze ha élő bizonyítékot mutatnak nekik róla, az már más téma, de ennyi információból úgy gondolták, csak öt, az órákról lógó szökevényről van szó.

-            Akkor se hiszem el! - Ordította Gábor, mikor kinyílt az ajtó. Két katona belépett, és fegyverüket a bent lévők felé tartották, majd bejött még három társuk, és az igazgató is.

-            Mi folyik itt? Ez tiltott terület - szólalt meg a csoportot vezető, rangjához méltón díszruhában lévő férfi.

-            Uram, ezek itt azt állítják, kintről jöttek. Elkaptam őket egy pajzzsal, de továbbra is kitartanak emellett - mondta nekik. A férfinek jól láthatóan megrándul az arca. Erre a jelenetre nem volt felkészülve. Picire vágott haját végigsimította, és megnyalta szája szélét idegességében, de próbált higgadtnak tűnni.

-            Csak nézz magadra, te idióta! Hogy halhatott volna meg mindenki, mikor ti ilyen simán túléltétek?! - Ordította Kitti, de mindhiába. A pajzs szorosabbra zárult körülöttük, és mind a négy lányt összeszorítja egy kupacba.

-            Gratulálok, fiam. Szép munka, éppen őket kerestük - kapott az alkalmon csillogó szemmel a nemrég érkező- add át őket nekünk, és menj szépen az órádra.

-            De… de azt állítják… egy démon vagyok! - Folytatta a fiú könnyesedő szemmel. Ettől láthatólag meggyengült a pajzs, de gyorsan összeszedte magát- jó, hát patás lábaim vannak, ezt már megszoktam, de hogy az ördögtől örököltem volna, ez azért túlzás.

-            Hogy mi? - Nyögte az egyik katona, megszegve ezzel esküjét, de befogta a száját. Gábor már ennyiből felismerte szomszédját, akinek a fiával időnként játszott még úgy 6 évesen.

-            Fiam, magának láthatóan normális lába van, csak az agyával játszanak! - Próbálkozott a főnök, hátha tud szerezni magának egy hős harcost. Meglepően jó volt a helyzet ahhoz képest, amire számítottak.

-            Pedig maga tudhatná mire képes egy bűbáj szakértő. Egy kis varázs itt, egy kicsi ott, és láss csodát, ember vagyok. Idióta… - Eddig jutott, mert az egyik katona előre ugrott, és erőből átdöfte. Kikerekedett szemekkel nyögött egyet, mire a lándzsa megpördül benne, és keresztbe kettévágta. Az alsó fele fenékre ül, majd hanyatt borul, hastól felfelé pedig egyszerűen csak előre zuhant. Mindenki tátott szájjal bámulja a hullát, és síri csend borult rájuk.

-            Ezt elintéztük - mondta mosolyogva az eddig is beszélő férfi. - Maguk is így járnak, ha…

-            Ez…tényleg…nem valami okos! - Kitti szinte sikoltva hahotázott, már-már hasát fogva térdre is borult tőle, és közben nyögte ki ezeket a szavakat. A katonák megdermedtek, nem akartak hinni a szemüknek. Most öltek meg valakit, erre a további célpontjaik a szemükbe nevetnek, pedig egy pajzs tartja fogva őket.

-            Maguk tényleg nem nagy észlények - folytatta a lány, továbbra is fuldokolva a nevető rohamoktól. - Emlékeznek mi történt mikor bejöttek? Gondolkodjon, már fő nagyokos! - Végre leesett nekik. A fiú fogva tartotta őket egy pajzzsal! De most, hogy holtan fekszik, a burok még mindig fenn maradt rajtuk, pedig ha a varázshasználó meghal, minden mágiája vele pusztul.

-            Ez tényleg jó poén volt- vette át a szöveget az enyhén szólva molett lány, aki lassacskán visszaváltozott azzá a fiúvá, akit az előbb öltek meg. És láss csodát, már jól is van. - Többet vártam volna Öntől, Uram. És most hagyjanak minket elmenni, vagy viszonzom kedvességüket! - Persze egyikük sem vette komolyan, de annyit elértek, hogy minden katona bement a szobába, körbeállták őket, és a lándzsa hegyét a pajzshoz érintették, hogy amint meggyengül, támadhassanak.

-            Adjátok meg magatokat, és épségben elengedünk titeket, de a Toronyból távoznotok kell!

-            Hmm ez jól hangzik, de nem engedi a tisztesség, hogy csak úgy távozzunk, ennek látványos szökésnek kell lennie, bocsi. - Ezt az utolsó szót egyszerre mondta a három lány, majd kinyújtották nyelvüket, hogy még jobban felhúzzák a katonákat.

-            Itt az idő, hogy bemutasd, mit is tanultál eddig - mondta Mónika sejtelmes hangon. - Lássam képes vagyok-e másra is a viccelődésen, és lopáson kívül.

-            Ezt tilos lenne elárulni, de én szeretem a pajzsokat. Olyan otthonosak, és gyilkosak is egyben. - A pajzsot lassacskán egy méterrel kintebb tolta, amivel a pajzsba bekebelezte a lándzsáik hegyét. Innen kihúzni, vagy még bentebb tolni sose fogják tudni. Ezután vízszintesen legyintett egyet a jobb kezével. Ahogy a karja mozgott, ugyanolyan lendülettel megjelent egy penge alakú kinyúlás a pajzson, és körbeszaladt az oldalán. Combközép magasságában minden katonának mély vágást ejtett a lábán, amitől ők felordítottak, és a földre borultak. Ezzel a mozdulattal négy katonát sikeresen kiiktatott, de a többiek az ív vége felé voltak, ezért kiszúrták a veszélyt, és hátrébb tudtak ugrani.

-            Egy kezdőtől nem is rossz - mondta a díszruhás, majd jobb kezét felemelte, a kis csoport felé mutatott vele, és hadarni kezdett valamilyen varázsigét- Egy mezőn álltok, körülöttetek több száz démonnal. A mágiátok már fogyóban, lassan feladjátok a reményt- kezdte mondani a történetet, mert biztos volt benne, hogy bejutott az agyukba.

-            Érdekes, mert közel jár a valósághoz. Tényleg egy mezőn vagyunk, a sok démon is jelen van, és körbe is vesznek, de egy apróságban téved. Mindannyian maga ellen vagyunk.

-            Ne becsülje le a tömeg hatását. Ezúttal négy mágussal kezdett ki, akikből kettő bűbájra kiképzett „kinti mágus” ahogy maguk neveznek minket, egyet maguk tanítottak meg ugyanerre. A negyedik pedig jelenleg csak egy esernyő, de a kellő mágiaigényben ő is tudott segíteni - mondta Kitti. Nem igazán értették miért nevezi egyiküket esernyőnek, de egy ilyen apróság fölött átsiklottak. Persze azért megfordult még a fiú fejében is, hogy bolond a csaj, de inkább reménykedett az ellenkezőjében. - és most kérem, tegyék le a fegyvert, mert 500 démonnal még Önök sem tudnak megküzdeni, főleg így sérülten nem- a hős katonák, és vezetőjük eldobták minden fegyverüket, térdre borultak, és esedezni kezdtek az életükért.

-            Életben maradnak, de ha még egyszer összefutunk, garantáltan nem ússzák meg ennyivel- köszöntek el illedelmesen, bár picit idegesen. Gábor életének ezzel vége, egy ilyen tett után, ha akarna sem maradhatna. Kénytelen belevágni egy teljesen új kalandba. Mónika megfogta a kezét, és egy szempillantás alatt a Torony melletti szántóföldek szélén teremtek.

-            Teleportálni megtanítottak, vagy ilyen kis helyen feleslegesnek tartották? - Érdeklődött Bea a fiútól, teljesen logikusan, hiszen a Tanács sosem merte megtanítani erre a trükkre egyik emberét sem, így az igazgatóságon kívül senki nem ismerte.

-            Őőő Peeersze, hogy megtanítottak, a… mire is? - Próbálta kínosan nevetgélve elterelni a figyelmet. Részben be is jött, mert a lányok szétszéledtek, és valamit keresni kezdtek a földön. Félrehajtották a gabonát, amiben álltak, és meg-megütötték a talajt. Kezdett aggódni, hogy tényleg bolondokkal van dolga, mikor Kitti ütése nyomán egy körülbelül másfél méter széles lyuk keletkezett a talajban. Hosszú kilométeres zuhanásnak ígérkezett, de mivel a többiek gond nélkül belevetődnek, Gábor is rászánta magát. Na jó, talán nem teljesen így volt, de megkezdődött a zuhanás, annyi biztos: A szélére állt, lábai kissé remegni kezdtek, majd megcsúszott a szélén, és beleesett.

       Hosszú percekig zuhant eleinte csukott szemmel, a földbe vájt alagútban. Pár helyen nekiütődött a talajfalnak, amitől lehorzsolódott az egész jobb kezéről a bőr, és ugyanazon oldali térdéből is elhagyott egy elég nagy darabot. Az első ütődésnél nyitotta ki szemeit, és gyengéd mozdulatokkal próbált függőlegesen zuhanni, ami nem egyszerű ilyen kis helyen, és ekkora sebesség mellett. Már nem sok bőr maradt a végtagjain, mikor hirtelen eltűnt körülöttük a homok, és rájött, hogy még mindig nincs túl az egész problémán. Alatta felhők vannak, amik még jó hosszú zuhanást sejtetnek.

-            Ugye csak ugrattok?!- Kiáltotta a felhőknek, hirtelen felindulásból.

       Egyből pörögni kezdett az agya, hogy mit is tehetne. A lányokat sehol sem látta, így csak magára számíthatott. A jobb lába súlyosan megsebesült, mozgatni sem igazán tudta, és a kezei is iszonyatosan fájtak.

-            Mert nem használok pajzsot, minek is az! - Hisztizett, és a saját fejét ütötte épen maradt kezével. - Sokkal bulisabb szétkenődni azon a nyomoronc falon! - Picit becsukta a szemét, és koncentrálni kezdett. Érezte a szíve minden moccanását, és lassacskán megfékezte azt, nehogy kiugorjon az idegességtől. Az adrenalin egyre fogyott az izmaiból, így végre nyugodtan végiggondolhatta a helyzetet. Legalább 2000 méterről zuhant, a sebessége bőven több, mint amit akár egy pajzzsal fel tudna fogni. Teleportálni nem tud, hogy zuhanás helyett csak lenn teremjen, így valahogyan a megfékezésen kell gondolkoznia. Mit is tehetne? Ő, aki csak egy egyszerű mágus, még szakirányi végzettsége sincs, hiszen… Hoppá! Hiszen ő egy teremtő mágus tanonc! Igaz, hogy még soha semmi igazit nem tudott teremteni, de igaziként működő dolgokat igen, vagyis megoldhatja a problémát. Csak teremtenie kell egy eszközt, ami megmentheti. Hogy pontosabb legyek a teremtés is ment neki, körülbelül mágusi szinten, de azok közül egy sem tűnt jó megoldásnak.

       Régen hallott egy táskáról, amit ha kinyitnak, kibocsájt egy ponyvát, és felfogja a zuhanást, de ez egy bonyolult emberi technológia, nem tudta létrehozni. Vannak olyan gépek is, amik repülnek, de talán még bonyolultabbak. A technológiákról igencsak elhanyagolható tudása volt, viszont tanult biológiát. Néhány griffről készült képet is látott már, és egészen pontosan emlékezett rájuk. Ha meg tudna teremteni egyet, az talán megmenthetné, de ehhez eszméleténél kell maradnia, bármekkora erővel dörzsöli is a légellenállás a térdét. Elképzelte maga előtt, ahogy megjelenik az a hatalmas lény, alá repül, és szárnyai csapkodásával tovább röppenti. Mikor a kép nagyjából összeállt, egy szempillantás alatt elvégezte a varázslatot. Ott volt előtte egy majd három méter hosszú, és egy méter széles állat. A feje leginkább egy saséhoz hasonlított, és szárnyai is olyanok voltak, de oroszlánszerű teste volt. Már éppen nyúlt felé, amikor megdermedt.

       „Én ló testre gondoltam- jutott eszébe, és gyorsan egy pajzsburkot csinált pár centire maga köré. Hogy történhetett, ez a változás? Nem nézhet ki máshogy, hiszen nem erre gondolt. Úgy döntött, valószínűleg beverte a fejét, és ezért csak egy ilyet tudott csinálni az ütődött agyával. Elkönyvelte, hogy ha továbbra is megmarad ez a hibája megszegi eddigi szokásait, és megüti az egyik lányt. Mindenesetre a lény láthatóan érte nyúlt több alkalommal is. Még ha ellenséges szándékkal is érkezett egy igazi griff, akkor sem tehetett semmit, mert így talán csökkenthette a zuhanása sebességét. Persze fenn állt az esélye, hogy utána vacsora lesz belőle, de remélhetőleg nem palacsinta. Eltűntette a pajzsot, és hagyta, hogy a madár lábak rászoruljanak a bal lábára. Egyből lelassult, és inkább oldalra haladt tovább. Abban biztos volt, hogy nem ő irányítja, tehát nem a saját teremtett lénye az, hanem valami más. Bízott benne, hogy a lányok egyike menti meg, hiszen a háromból miért is ne tudhatna valamelyik idézni, vagy teremteni, esetleg átváltozni.

       Pár percig békésen suhant, a felhőket felülről súrolva, mígnem a lény lebukott, és átvágott a hatalmas tejfölfolton. Gábor még sosem látott hasonlót ennyire közelről. Mosolyogva simogatta a felhőt, próbált elkapni belőle egy darabot, pedig ő is jól tudta, hogy mi is az valójában. A belső gyermek előtört, és önfeledt boldogsággal kapálózott a fehérségben. Már nem foglalkozott a sok ismeretlennel, csak élvezte az utazást.

       Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem értek a felhőkből, és meg nem látta, hova is tartanak. Ameddig a szem ellát, mindenfelé hegyek, és óriási völgyek voltak alattunk. Az egyik lábánál egy a Toronynál jóval kisebb, körülbelül pár száz házat magába foglaló városkát látott. Körülötte egy pajzs volt felhúzva, amin 3-4 mágus rohangált, és harcolt. A levegőből érkező, griff szerű lényeket ölték, amikből több száz lebegett fölöttük, és próbálták elragadni őket. „Ajaj ez nem jó- gondolta magában, és tovább folytatta a kapálózást, de ezúttal már az életét mentve vele. A település körül még 6 helyet látott, ahol nagy robbanások ölték a környéket ellepett majd ezer démont, ezeket szinte biztosra tudta, hogy mágusok lehetnek. Félelmetes látvány, a szinte mindent beterítő démonhorda. Mágusi képzése során néhány alkalommal használhatta a kiképzőgépnek nevezett szerkezetet. Ez egy igen bonyolult technológia, aminek lényege, hogy gyakorlati tapasztalatot nyerhessenek, viszont ott sem volt még ennyi démon egyszerre.

       A levegőben keringő különböző, madár szerű lények egy kisebb csoportja felé indult, és vicsorogva próbálták elvenni társuktól. A griff szerű lény lábai elengedték, és onnantól kezdve a madarak egymásnak dobálták, mint holmi játék babát. Az első két esetben semmit nem tudott tenni, csak sodródott a levegőben. A madarak egyre durvábbá váltak, a második például beleharapott a fenekébe, és letépte a nadrágja jobb szárát. A harmadikat már nem akarta megvárni, amikor felé repült, a fiú egy gömb pajzsot húzott fel maga köré, amit nem tudott megfogni még ez a lény sem. Így már csak kétszáz méteres zuhanás volt hátra, ami azért sokkal kellemesebben hangzik. Egy átlag mágus ezt már súlyos sérülésekkel, de túlélheti. Mivel a lába már nem volt képes megtartani a súlyt, ki kellett küszöbölni ezt a problémát. A pajzson belül biztonságban volt, de ha lábra fog érkezni, akkor valószínűleg még az eszméletét is elveszti a fájdalomtól. Ezért hát létrehozott egy burkot közvetlenül a teste körül is, amit négy rúd szerű energianyalábbal a külső gömbhöz fogatott. Ezek mereven középen tartották, de hagyták elfordulni a két burkot egymáshoz képest. Így akár mozogni is tudott.

       Ezen kívül semmire nem maradt ideje, amíg elérte a talajt. A várt hatalmas becsapódás helyett azonban egészen egyszerűen belezuhant a talajba, ami lassacskán megfogta, mint egy természetes gumipárna. Nem akart hinni a szemének. A legenda legalább félig igaz volt! Amerre csak ellátott, mindenhol hó borította a tájat, ráadásul nem is kicsi rétegben, hiszen a 3 méteres sugarú gömb könnyedén belesüppedt. Már csak valahogy ki kellett másznia. A pajzsot nem engedhette le, így hát más megoldáshoz folyamodott. A Toronyban támadáshoz használt tüskét ezúttal is létrehozta a pajzs oldalán, és annak a segítségével mászott ki, mint egy-egy karral. Ezzel túlélte a zuhanást, de a probléma még közel sem oldódott meg. Körülötte minden általa eddig látottnál hatalmasabb démon sereg állt, és mind őt bámulta, mint egy nyársra húzott disznót, ami éppen a tábortűz fölött forog citrommal a szájában. Emlékezete szerint a robbanások, így a többi mágus elég messze volt tőle, és ráadásul valószínűleg nem is tudták, hogy ki is ő, így nem számíthatott segítségre. Kénytelen volt máris harcba bocsátkozni.

       Mivel a pajzsa egy ideig bírta, első lépésként a pajzshoz, és lényegében a legtöbb trükkjéhez használt energiával pótolta a hiányzó testfelületeit, így bár a fájdalom nagyja még megvolt, már egészen elviselhetőre csökkent. „Most már tényleg mérges vagyok- mondta, miközben hozzálátott egy olyan trükkhöz, amit először nagyon régen próbált. Körülbelül 14 éves lehetett, mikor beléphetett a hivatásos hadsereg gyakorlógépébe, ahol ennek a hordának egy apró részecskéjével kellett megküzdenie. Akkor találta ki lényegében ezt a technikát, hogy megmutassa a mesterek gyűlésének, mennyire ügyesen is bánik a pajzsokkal. Abban reménykedett, hogy ettől majd megenyhül mindenki, és elfogadják, mint pajzshasználót. Bár akkor nem érte el a kívánt eredményt, ezúttal más célja volt, a szimpla túlélés. Akkoriban is sikerült annyit elérnie, hogy az egyik már nyugdíjba vonult mester elvállalta, hogy hétvégénként tanítja egy kicsit.

       Kitárta két oldalra a kezeit, mire a külső pajzs burokból egy-egy kéz formájú nyúlvány bukkant elő. Bár hasonlítottak a létrehozójuk végtagjaira, legalább négyszer akkorák voltak. A földre szorította a tenyereket, és felemelte velük magát. Ekkorra néhány, leginkább cápafejű unikornishoz hasonlító démon rohant feléje, a sarkukban egy négy méter magas, szarvas agancsos oroszlánnal. Harci tapasztalat híján szerencséjében, és a technika sikerességében bízva jobb műkezébe egy újabb nyúlványt hozott létre, ami pár pillanat alatt igencsak méretes buzogánnyá nőtte ki magát. A kezek letették a gömböt, és felkészültek harcra.

       Mikor közel értek az ellenségek, úgy ütötte félre őket hatalmas buzogányának fejével, mintha holmi tollpárnák lettek volna. Még hozzá sem tudtak érni, máris nagy ívben szelték az eget. Az óriás oroszlán volt az egyetlen mindközül, aki csak zöld nyálkás anyagot vérző fejjel végezte, de talpon maradt. Agancsait a pajzsnak nyomta, felemelte azt, és feldobta a levegőbe. Ilyenkor látszik meg a buzogányok igazi hátránya, hiszen félelmetes eszközök, de ha a két fél összeakaszkodott, már nem olyan egyszerű bánni vele. Persze ez könnyen megoldódik, mikor a lény úgy dönt, hogy öngyilkos lesz. Bár az is lehet így akarta kiütni, de nem teljesen jött neki össze. Feldobta a levegőbe, mire ő így zuhanva többszörös erővel tudott a feje tetejére kólintani. A buzogány kis tüskéi gond nélkül behatoltak, a hatalmas koponya darabokra tört darabjai közé, ezzel harcképtelenné téve az oroszlánt.

Önfeledten ugrándozott a pajzsával, és levegőbe öklözött hatalmas műkarjaival örömében. Még csak most hagyta el eddigi otthonát, de máris megölte első igazán veszélyesnek tűnő démonát. Ezen felül, még mágusokat is látott, akik pajzshasználattal védtek egy települést, tehát nem is akkora marhaság, amit kitalált, sőt a Tanács másban is hazudott. Igenis vannak a Torony keretein kívül élő mágusok is. Azt se tudta hova legyen az örömtől.

       Éppen győzelmének első másodperceit élvezte, amikor újabb három jelentősen kisebb, vagyis nagyjából ember méretű, leginkább pók és majom keverékre emlékeztető démon ugrott rá. Mind más valamilyen szinten. Ennek a két állatnak a különböző tulajdonságait olyan furcsán, groteszk módon keverték, ahogy az embernek eszébe sem jutna. Ahogy Gábor erre rájött, már az is kiderült számára, hogy az összes démon, amit eddig látott, picit más volt. Persze van néhány hasonló, ami több ezer fős seregeknél már nem annyira meglepő, de alapvetően különböztek. Ez elképesztően sokrétű haderőt generált, kezdve az öklelésre alkalmas lényekkel, keresztül a markolni tudókon, és egészen az eltaposásra képes óriásokig. Így már teljesen érthető, hogy a Toronybeli mágusok félnek tőlük, hiszen ténylegesen félelmetesek. Akinek van egy kis ép esze az elmenekül előlük. Főleg így, hogy tűző nappal támadnak. Még a démonológiából nem túl jó tanulók is mind tudják, hogy a leggyengébb démonok nem tudnak nappal mozogni. A fény sugarai egészen egyszerűen megölik őket. Persze léteznek náluk erősebbek is ezrével, de ha azok átjönnek saját dimenziójukból, akkor tényleg nagy a baj. Az erősebb fajták nem szoktak egyedül császkálni, általában démon lordok vezetik őket. Ezek olyan különleges lények, akik képesek a fomorii nevű, csak mágikus fegyverrel elpusztítható mágiaszörnyek százainak megidézésére.

       Ha már így belekezdtem tárgyalásukba, és már csak egyetlen fajta van hátra, befejezném. Tehát az utolsó, a démonmester, akik mint a nevük is mutatja, irányítják a hordákat. A több milliárd démoni világból egy-egy vezetőiről van szó. Ők akkora hatalommal bírnak, hogy még a Tanács sem tudott megölni közülük egyetlen egyet sem. Szerencsére ritka az az átjáró, amin képesek az univerzumunkba jönni, de előfordul.

       Kezdett sok lenni ez a hirtelen harc. A fiú testében rejlő mágia nagy részét felhasználta, így a körülötte levőhöz kellett fordulnia. Ekkor jött a következő probléma. Tanulmányai abban nem tévedtek, hogy a felszíni világban is elég nagy mennyiségű van belőle, de arról sosem hallotta, hogy áramlik. Ő, aki a Toronyban jellemző teljesen egyenletes mennyiséghez volt szokva, hiába akart belemarkolni a körülötte folyó áradatba, csak elhanyagolható mennyiséget tudott magához szívni, mintha egy vízesésből szeretnénk vizet inni. Ez még arra is csak alig elég, hogy a pajzsot fenntartsa, de műkezeit mindenképpen el kellett tűntetnie. Megpróbálkozott egy annál kevesebb igényű módszerrel, vagyis hogy a közeledő ellenfelek felé egy körülbelül 2-3 méteres lándzsát hozott létre, amibe a kiszemelt célpont vagy belerohant, vagy csak hátba döfte vele. Úgy tűnt ez is bőven elegendő, hiszen senki nem tudta megközelíteni, és a pajzs védte a savas köpetektől, a rá zuhanó hulláktól is, sőt még azoktól a támadásoktól is, amit nem vett észre.

       Pár perc gyakorlás után rohanást kezdett imitálni, vagyis létrehozott még kettő rudat, amikkel lökdösni kezdte belülről a pajzsot. Emiatt a gömb, úgy forgott alatta, mint egy mókuskerék, ami nincs rögzítve. Könnyedén vágta az utat a település felé. Tudta, ha egyszer odaér, kaphat segítséget. Egymaga sosem fogja túlélni, amíg ilyen kicsi mágia utánpótlást kap. A legtöbb démon alig nagyobb egy embernél, így a pajzs lendületének köszönhetően könnyedén félrelökte őket. Amelyik nem ugrott ki előle, nem csak a ki-kiugró tüskék egyike döfte át, de még át is mászott rajta a gömbbel. A probléma a házakat is átlépő monstrumokkal volt, de egy ilyen gömb, még ha kis mértékben is, tud manőverezni.

       Két órás kemény rohanás, és szurkálás következményeként eljutott egy magasabb dombra, amitől már csak 500 méterre volt a városka. Amikor felért a domb tetejére, végre megpillanthatta a célpontját. Pontosabban megpillanthatta volna, ha nem borította volna a teljes pajzsot láva. Hirtelen ötlete se volt mi történhetett! Egy ilyen mértékű védelmen még a pajzzsal sem tud átmenni. Mi a francot csináljon, ha amíg a szem ellát, démonok vannak, ő pedig egy szerencsétlen, amúgy is gyenge és most még tovább gyengülő pajzsban ül kiszolgáltatottan, a segítség pedig rá zárta az ajtót belülről? Bonyolult kérdés, az egyszer biztos. Eddig soha nem látott még csak hasonlót sem. Hatalmas láva szőnyeg feküdt a város környékére, és a pajzsára is. Láthatóan félgömb alakban állt, ami bizonyította, hogy a pajzs tetején csordogál, már csak abban nem lehetett biztos főhősünk, hogy a mágusok védték be magukat így a túlzott támadóerő miatt, vagy az ellenség borította be őket. Az elsőre gyanakodott, de nem lehetett benne biztos. Pár percig figyelte őket, de mivel a fő célpontjukkal már nem tudtak mit kezdeni, minden a környéken levő démon őrá figyelt. Ez elég kellemetlen tud lenni. Amúgy nem volt az a szégyenlős fajta, de határok mégiscsak vannak. Szemből a semmiből egy agancsos béka ugrott neki, és visszafelé gurította a magaslatról. Beletelt pár pillanatba észhez térnie, és bár új terve nem volt, átvette az ütemet, és az eddigi útvonalának ellenkező irányba indult el.

       Nem sok mindent tehetett, ha a városba nem juthat be, le kell ráznia az üldözőit. A szíve már majd kiugrott a helyéről, hiszen az eddigi 1-2 közelítővel ellentétben ekkorra minden másodpercben 10-15 démon vetődött felé. A testében felgyűlt adrenalinnak hála egész jók lettek a reflexei, így a legtöbb támadóját elkaphatta, viszont a sok különböző irányból jövő lökdösés ellen semmit nem tehetett.

       Ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban páni félelem lett úrrá rajta. Nem tudta mit tegyen, még csak ötlete se volt. Mindenfelől vérengző szájú szörnyek ugrottak felé, és próbálták darabokra szaggatni, ez nem egy mindennapi helyzet a Torony mágusai számára. Lassacskán már a kezei sem úgy mozdultak, ahogy akarta, csak kapkodva szurkált minden irányba, és a tüske visszahúzásakor mágiát próbált megragadni, de az átfolyt ujjai között. Csak az a minimális mennyiség maradt meg, ami már a pajzshoz is kevésnek bizonyult. Ilyen intenzitású támadás ellen nem volt elég ez a harci tapasztalat, és energiatartalék. Az elején túl sokat pazarolt, így már reménytelenné vált a harca. Végső elkeseredettségében már a tüskéket sem használta, csak a pajzsot erősítette. Azon gondolkodott, hogy semmilyen technikája nem tudja kihúzni a bajból, ha nincs mágiája. Ez egy szörnyű ördögi kör. Amíg nincs mágia nincs pajzs, de ha nincs pajzs nincs élet, és ha élet nincs mágia se lehet. A pajzs tetején démonok voltak, és savas nyálukat csorgatták rá, amiből alul már egész kis zöldvízesés jött létre, keresztül a hó paplanon.

       Legalább két órája állt ott, bár neki heteknek is tűnt. Már korgott a gyomra, de ez eltörpült amellett, hogy látszólag elfertőződött a sérült lába, és csúnyán felhólyagosodott a seb körüli bőr felület. Eltűntette azt a négy rudat, ami a levegőben tartotta, és leült a pajzs aljára. Tanulmányai során folyton csak azt hallgatta, hogy: „sose add fel, a legvégsőkig küzdj”. Többek között ezért is robbantotta fel a karját nem is olyan régen, és ennél a bizonyos küzdelemnél is ezért tartotta még fenn a pajzsot, az utolsó energiamorzsáit felhasználva. Már eltűntette testéről a foldozásokat, amik még valamennyire összetartották a sérült részeket. Így viszont több helyen vérzett, a vérveszteségtől pedig már szédült, de a pajzsot csak így tarthatta épen. A pajzs alján állt a vér, de ez már tényleg eltörpült a többi gondja mellett.

       Éppen azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett „otthon”. Sosem voltak, akik közel álltak hozzá, csak pár barátszerűség, akik inkább csak kihasználták. Nem volt egy igazi társasági lény, jobb szeretett egy tetőn ücsörögni, és bámulni az odalenn rohangálókat. Már gyerek korában is ez volt a mániája. Ahogy ez eszébe jutott, eltervezte, hogy felmászik egy hegy csúcsára a gömbbel, és ott akar meghalni. Nem bánta, hogy elhagyta lakhelyét, hiszen ennél több akciót biztosan nem élt volna át odafenn sem. Ez a neki való halál. Egy hegy tetején magányosan ücsörögve meghalni.

       Ekkor egy mankó alakú pajzsnyúlvány segítségével felállt, és felmérte a környéket. Négy hegycsúcs látszott onnan ahol volt, de abból kettő túl messze volt. A maradék még akár esélyes is lehetne, ha képes lenne elindulni. Ekkor megakadt a tekintete a legközelebbi csúcson. A hegy legtetején ott állt egy hatalmas fa, ami furcsa tekintetbe véve, hogy semmi más növényt nem látott a környéken. Csak az az egy fa. Már szinte látta lelki szemei előtt, ahogy annak a fának nekidőlve, utolsó tartalékaiból védve magát fog meghalni.

Sajnos azonban ez sem adatott meg, mert bár a démonok leugrottak a pajzsról, elé lépett egy nagyjából embermagasságú és formájú, furcsán tekergőző szarvakkal, amik talán egy koséhoz hasonlíthatnak, de annál jóval magasabbak, majd másfél méteresek. Mindkét szarva folyamatosan tekergőzött, mint egy-egy kígyó, ami unalmában csak forgolódik. A lény csak intett egyet jobb kezével a pajzs felé, mire az energiaburkon létrejött három széles rés. Gábor reflexből visszafoldozta őket, de már tudta: „A hegy túl messze van”. A démon megint legyintett, amitől a fél gömb eltűnt. Hiába próbálta visszafoldozgatni, túl sokat csapkodott a lény. Halkan elkezdett mormolni egy imát, hogy újra erőre kaphasson. Lassacskán az egész pajzsa kezdett összeomlani, és hat démon vetette rá magát. A mágus címet nem ajándékba kapta, tehát ennyi még nem volt elég neki, tovább küzdött az életéért. A hat démon több helyütt ráharapott a végtagjaira, de neki még mindig sikerült létrehoznia egy pengét a jobb kezébe, amivel kettőt megölt közülük. Egészen addig harcolt, míg egy túlbuzgó, és talán szteroidon élő két ember magas sáska könnyed mozdulattal leszakította a jobb lábát. Ekkor már végképp nem volt mit tenni, a hihetetlen fájdalomtól elsötétült előtte a világ. Sok mindent tapasztalt már, de a fájdalmat sosem bírta. Valószínűleg ez egy általános emberi jellemző lehet, ezért nem is kellene lenézni emiatt, de egy mágus képes elnyomni minden fizikai effektust. Neki azonban annyi ereje sem volt, hogy védje magát, így teljesen sikeres volt a támadás. A sáska nemrég szerzett jobb lábát rágcsálva félreáll, mert ő már hozzájutott egy adaghoz. A többiek egymást is összeverve próbáltak közelebb jutni, de ebből Gábor már semmit nem vett észre. Egyszerűen csak becsukta a szemét, és feküdt ott. Az idegei sokkot kaptak, így semmilyen fájdalmat nem érzett, csak élvezte a rá boruló sötétséget. Közben arra gondolt, mennyire jó buli volt kívülállót játszani a hasonlók között...

Köszönöm, hogy elolvastad.

Kérlek véleményezd mind a három fejezetet akár külön-külön akár együtt is, mond el mit tartottál jónak-rossznak a történetben (nem befejezett, ezért inkább mint stílust értem), akár nyelvtanban. Minden segítség jól jön.

Ha lesz valaki akit érdekel a folytatás, lassacskán az is felkerül, de elsősorban hasznos kritikákért-véleményekért töltöttem fel az eddigieket.

Hozzászólásokat írhattok ide, vagy az email címemre is (első fejezetnél leírtam).