Ehhez is szeretnék valakitől építő jellegű kritikát kapni, nagyon sokat segítene :)

„Általános csalódottság”

A lány feküdt az ágyán és a plafonon elvonuló árnyékokat figyelte, miközben a fülhallgatóján a kedvenc dalát hallgatta. Kellemes borzongás futott át rajta, amikor a zene a csúcspontjához érkezett.

Aztán hirtelen vége is lett; a rózsaszín felhő, amit az előbb a zene hatására maga elé terített, nyomtalanul eltűnt és az összes gondja, amivel küzdött, azonnal visszatért. Mintha drog hatása alá került volna és most múlt el a keserédes varázs. Pedig csodálatos tájakon járt, messze New Yorktól, még messzebb a Földtől, egy olyan helyen, amely csak az övé.

Lassan felkelt a nap és muszáj volt neki is összeszednie magát. Kelletlenül feltápászkodott, legszívesebben visszabújt volna a meleg takarója alá. Hétfő reggel volt, egy borzalmas vasárnap után nem hiányzott senkinek.

– Ahogy én sem – dünnyögte maga elé és hirtelen valami égetni kezdte a torkát, a szeme pedig elhomályosult. Élete legrosszabb bulija volt tegnap, még eddig soha sem volt olyan rosszul, mint akkor. Szép kis születésnap!

Jane édesanyja szervezte, meghívta a család barátait, valamint a lánya osztálytársait, egytől-egyig. Egy nagy hibának számított, mivel Ashley Robinson is eljött és még néhány követője is. De persze, nem azért, hogy felköszöntsék. Tudták jól, hogy lesznek felnőtt vendégek is, és emiatt aztán alkoholos italok minden mennyiségben.

Jane arcáról több ízben sikerült leégetniük a bőrt a viselkedésükkel, amikor néhányan holt részegen bemutatkoztak a család barátainak, aztán elmentek fürödni a kerti tóba,. De nem ez volt a legrosszabb, hanem amikor az egyik lány – személy szerint Molly Stone- egy szál melltartóban és szoknyában elkezdett táncolni az egyik étkező asztal tetején. Szerencsére, sikerült leszedni onnét és elküldeni a kellemetlenkedőket, de a partit már nem sikerült megmenteni. A vendégek nagy része méltatlankodva elhagyta a helyszínt. Akik mégis maradtak, azok utánuk néhány perccel szintén távoztak, mert észrevették, hogy az italok nyomtalanul eltűntek. Egyedül Jane két barátnője, Heather és Ayame maradtak ott pakolni. Jane nagynénje meg is jegyezte, még a távozása előtt: „Látom, sikerült megnevelni a lányotokat! Úgy válogatja meg a barátait, mint az érett szilvát: a rohadtakat és az épeket nem tudja megkülönböztetni.”

Bár ismerték Elena természetét és modorát, ez azért mégis betalált. Maria, Jane édesanyja megfogadta, hogy soha többé nem fog bulit tartani ezek után, főleg, mivel a férjét is részegen találták meg a hátsókertben.

– Megígérte, hogy nem teszi többé. Megígérte! – mondta szintén magának Jane, ahogy az ágyán ülve félrerúgott egy sörös doboz fület.

Az apró csörömpölésre felébredt az ágy lábánál fekvő kutyája, az öreg Virsli. A fehér alapon rókavörös foltos corgie tegnap este végigvonyította és morogta az ünnepséget, Jane nagyapjának szobájába zárva.

Jane megsimogatta kedvencét, majd felöltözött és lement a konyhába. Tudta, hogy még korán van a keléshez, de még a szülei előtt akart elmenni itthonról. Egy kis sétát szeretett volna tenni a Central Parkban, iskola előtt.

Mielőtt hozzálátott volna diétás ételéhez, megetette a kutyáját, aki elégedetten és némi felsőbbrendűségi érzéssel végignézte azt a „kényes” folyamatot, amikor Jane teletöltötte a tálját.

Reggel után és indulás előtt még benézett a nagyapjához. Amióta már csak ő volt az egyetlen nagyszülője, azóta mindennap megtette ezt. Az öreg Thomas Gilbert a kedvenc kanapéján feküdt, szemben vele. Jane kicsit közelebb ment hozzá, hogy lássa, lélegzik-e. Egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy teljesen mozdulatlan, de aztán vett egy mélyebb levegőt és a hátára fordult. Jane arcán egy pillanatig lehetett látni egy megkönnyebbült mosolyt, aztán kiosont a szobából.

Odakint, az előszobában, a bejárati ajtó mellett függő tükörben még megnézte magát. Legszívesebben zacskót húzott volna a fejére, annyira nem bírta elviselni a kinézetét. Sötét barna hajától eltekintve gyűlölte, ha bármilyen testrészéről bókolnak neki. Ha nem igaz, amit mondanak, akkor mi értelme van a bókoknak?

Aránylag nagy, szürke szemei voltak, kissé szögletes arca, hozzá pedig enyhén pisze orr és vékony ajkak. A tinédzserek rémálma, a pattanások őt sem kerülték el, néhány ott éktelenkedett az arcán, a hajvonalánál, szerencsére. Összességében, ha nem lett volna hosszú haja, az ember simán fiúnak nézhette volna. Egy kissé kövér fiúnak. Csak tessék-lássék módon megfésülködött, aztán elhagyta a házat.

A hőmérséklet a vártnál hűvösebb volt, nem hasonlított egy május közepi napra, Jannek egy pulóvert is fel kellett vennie. De különben szerette ezt az időt, mert ilyenkor nem nagyon voltak legyek, vagy mondjuk szúnyogok, amik a legmelegebb napokon még a városi embereket is kínozni szokták. Bár vérszívókból így is akadt épp elég, nemcsak szó szerint értve.

Jane a Central Parkot már kívülről ismerte, minden idejét itt töltötte, amikor szüksége volt egy kis magányra, hogy elmerülhessen a gondolataiban.

Elengedte magát, és ahogy ott sétált a tó körül, a kedvenc dalával a fülében, a mesebeli birodalma ismét megmutatkozott neki. Kába és céltalan bolyongásáról elfeledkezve, már egy tengerparton volt, szinte érezte a nap melegét, a sós tenger illatát és a nyári szellőt, ahogy az arcát simogatja. Hirtelen nagyon is szépnek érezte magát és elképzelte, ahogy is Ashley Robinson barátja, mindenki kedves hozzá, rendes vele, együtt beszélgetnek, isznak egy keveset, majd röplabdáznak, a hullámok a lábukat verdesi…

Hirtelen vége szakadt a dalnak, pont valahol a közepén, a telefonja pedig teljesen elsötétült. Most jutott csak az eszébe, hogy nem töltötte fel. Pedig otthon ki is rakta a töltőjét…

A varázs elmúltával tehát teljes csöndben sétált a kijárat felé, az ismét rátörő gondjai sötét fellegként tornyosultak a feje fölé és követték hűségesen.

Az iskola visszhangzott az ürességtől, csak egy-egy tompa nesz árulkodott mégis arról, hogy a személyzet már készül az újabb tanítási napra. Jane imádta ezt a csendet. Nem volt olyankor senki, aki beleszólt volna abba, amit csinál. A félhomályban azonban tudat alatt kiszabadulnak az elfojtott érzései és olykor nem egy természetfeletti rémséget vélt megpillantani az árnyéka helyén.

Az osztályterem még üres állapotában sem volt olyan jó, hely, mint az összes többi. Egyetlen egy jó emlék se kötötte oda, csak a rosszak. Lapakolt a helyére, majd kötelességtudóan leszedte a székeket az asztal tetejéről, összeszedte a megmaradt szemeteket, hozott krétát és csak ezek után ült le olvasni.

Nem sokkal később érkezett meg Henry Johnson és Justine Coldmore. Szokásukhoz híven észre se vették Jane-t, pedig a lány régebben mindig köszönt nekik. De már letett róla.

Justine és henry azok a tipikus stréberek voltak, akiket gyakran összekevernek az okos, vagy szorgalmas diákokkal. Jane-re is sokszor használták ezt a jelzőt, mert szeretett tanulni, de nem azért, hogy ezzel tűnjön ki mindenki szemében.

– El se tudom hinni! – kezdte Henry teljesen elképedve, amikor Justine elmesélte, hogy mi volt tegnap. Jane először azt hitte, a születésnapját akarják kibeszélni, de rájött, hogy ők ketten nem jöttek el.

– Én sem, pedig mindent úgy csináltam, ahogy azt előtte megbeszéltük. Minden lehetséges taktikát bevetettem – hápogott a másik.

A két fiú a tegnapi sakkparti eredményét vitatta meg épp meg. Justine az egyik felsőssel játszott tétre menő meccset, de vesztett és egy hellyel lejjebb került a ranglistán. Katasztrófa, gondolta magában Jane. Arra nem is gondolnak, hogy a taktikáikat talán már mind ismerte az a felsős srác?

Erre a feltevésre is találtak valami okos magyarázatot, de azt Jane már nem hallhatta, mert ekkor berontott a terembe Jessica Martines és egy újsággal hadonászva leült a helyére.

 – Jó reggelt, Jessica! – köszönt vigyorogva Henry.

A lány meg se hallotta, az újságjába bújt. Biztos, megint kikapott a kedvenc csapata. Az előbbi dühkitörései csak azt jelezték, hogy az istenített hoki klubjának nem megy valami jól a sora.

Később megérkezett az osztály nagy része, Jane pedig kénytelen volt abbahagyni az olvasást, mert a keletkezett hangzavarban nemhogy olvasni, de gondolkodni is nehezére esett.

Becsöngetés előtt befutott Ashley Robinson és még néhány „híve”. Jane gyorsan az atlasza mögé rejtőzött. A lány biztos, megint kitalált valami szörnyűséget számára, erre a napra is. De szerencséjére, ma jobban el volt foglalva valami mással.

A szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a csapatával. Bár gyűlölte a lányt, amiért minden adandó alkalommal keresztbe tett neki, de a lelke legmélyén mindig is szeretett volna olyan lenni, mint ő. Szép, közkedvelt és határozott, olyan ember, aki mindent elért, még akkor is, ha ezzel át kellett gázolni másokon. De volt egy ember, akiért tényleg olyanná akart válni, mint Ashley.

James Falcon, a nevétől eltérően, francia volt és az első fiú, aki iránt érzett is valamit. Bár, ebben a korban az ember mindenkibe beleszeret, aki egy kicsit is jól néz ki.

Jól emlékezett arra a napra, amikor megérkezett, mert senki se azt kapta, amit várt. A fiú elegánsan késett tíz percet az első óráról kezdésképp, de nem ezen volt mindenki kiakadva.

Egy alig százhatvan centiméter magas fiú állt az ajtóban, a haja fekete volt és úgy állt, mint amin átment hajnalban egy hurrikán, ráadásul zöld melír csíkok tarkították. A testmagasságához egyáltalán nem passzoló, bokáig érő, bőr, fekete kabátot viselt, ami alól egy pár katona bakancs kandikált ki. A srác szeme feketén ki volt festve, a bal szemöldökéből és az alsó ajkából piercingek álltak ki.

– Szia, az általános iskola az épület másik felében van! – vakkantott oda az egyik lány, amikor meglátta. Néhányan nevettek mellette.

– Mercy, de nekem itt lesz órám – elővett egy jegyzetfüzetet a kabátja zsebéből. – a 10./b-vel.

Az osztály tanácstalanul susmogni kezdett, miközben a fiú könnyed mosollyal az arcán leült egy üres helyre. Miután ledobta a cuccait, kezet nyújtott az újdonsült osztálytársának. Még a körme is fekete volt.

– Szevasz, James Falcon vagyok. Meg tudnád nekem mondani, hogy a többiek mit néznek így rajtam? – kérdezte kis francia akcentussal, közben bájosan értetlenül pislogott.

Jane emlékezett, Ashley milyen arcot vágott, amikor ezt meghallotta. Egy szívtipró és elegáns emberre számítottak, aki alig tud angolul egy-két szót, nem pedig egy ilyen izére – ahogy az egyik fiú fogalmazott. Először mindenki úgy nézett, mintha citromba harapott volna, James viszont halál nyugodtan kezelte a helyzetet, mintha ez olyan gyakran előfordult volna vele.

Az óta már egy hónap is eltelt és nyoma se volt a kezdeti nehézségeknek, sőt! Jamest már úgy kezelték, mintha már rég velük lett volna. Ashley bandájával volt a legtöbbet, mert a lány mindenhová magával rángatta, de úgy tűnt, élvezi.

A tanítás kellőképp lassan ment ahhoz, hogy Jane-t ismét elragadják a gondolatai és álmodozzon egy keveset. Most kevésbé volt hatásos, mint reggel, de legalább a matematika óra így sokkal élvezhetőbbé vált. Nem ült senki mellette, csendben és magányban még jobban el tudott merülni képzelt kis birodalma legrejtettebb bugyraiban, ahová egyetlen árnyék se jutott be.

Az utolsó szünet aztán visszarángatta a valóságba. Épp olvasott, amikor Ashley megjelent a padja mellett. Jane úgy tett, mintha észre se vette volna, hátha akkor elmegy.

Ashley ártatlan arccal nézett bele Jane könyvébe és mosolyognia kellett, amikor látta, hogy a lány keze remegni kezdett. Mindig idegessé vált, amikor a közelébe ért, tudta, hogy fél tőle.

Nézzük, mivel szokott foglalkozni a szabadidejében a mi kis mártírunk, azzal villámgyorsan körbejáratta a tekintetét az asztalán. Diadalittasan elmosolyodott, amikor megtalálta, amit keresett.

– Szia, Jane! – köszönt Ashley éles hangon, néhányan körülöttük odakapták a fejüket.

– Sz-szia – nyögte ki nagy nehezen.

– Leülhetek? – kérdezte és az üres szék felé biccentett.

Mivel látta, hogy nem fog válaszolni, szó nélkül megkerülte és leült. Jane a könyveit tartotta azon a széken, Ashleynek volt is gondja rá. Egyetlen mozdulattal lesöpörte az összes tanszerét.

Nem reagált, csak az állkapcsa feszült meg egy kicsit.

– Milyen kedves tőled! – folytatta a lány, a szeme sarkából körbe tekintett a társaságon. Tökéletes, gonosz terve kivitelezhetővé vált.

– Nem akarod felvenni a cuccaidat?

Jane igazat adott neki, gyorsan lehajolt és szedni kezdte a könyveit. Ashley csak erre a pillanatra várt; amint a lány lebukott az asztal alá, átnyúlt felette és kikapott egy füzetet a tolltartója alól.

–Nahát, mi ez itt? – kérdezte olyan mértékű kíváncsisággal, hogy többen odahajoltak.

Áldozata azonnal rájött, mit talált és nyomban előjött, a könyvek nem érdekelték többé. De elkésett.

Ashley, mint egy győzelmi lobogót, úgy lengette a rajzfüzetet, a lehető legmagasabb pontra lépve fel, hogy mindenki jól láthassa. Habozás nélkül felnyitotta, mindenféle rajz és fira tárult a szeme elé, amiket buzgón mutogatni kezdett.

– Ez Mrs. Spencer? – ámult el és nevetve körbemutatta az osztálynak. A villendorfi Vénusz és a tanárnő karikatúrája volt egymás mellé rajzolva, kiemelve a hasonlóságokat a két kép között.

– Add vissza! – szakadt ki belőle és Ashley keze után kapott, de a füzet repült is egy másik gyerek felé.

– Hűha! – a következő egy fiú volt. – „Álmaim hercege”. A hercegének zöld hályog van a szemén!

A következő dobáló maga James volt. Gyorsan átvetette magát egy padon, hogy ezzel is Jane útját állja, majd felállt a legközelebbi székre. Az unalmas részeken átlapozva egy igen érdekes oldalt talált, amin fülig szaladt a szája.

– Ezt figyeljétek! – kihajtotta a füzetet. – Szerelmes belém!

A nevetésorkán tanúskodott a szégyenteljes dologról. A lapon ott volt James nevem hatalmas betűkkel írva, szívekkel körülötte.

Jane arcából először kifutott a vér, aztán a füléig vörösödött. Óriási gombóc nőtt a torkában, ami egyszerre fojtogatta és égette is belülről.

Valaki meglökte a vállát, amitől nekiesett a padnak. Szüksége is volt rá, mert a lábai olyanokká váltak, mint a kocsonya. James eközben lelépett a székről és közelebb jött hozzá.

– Tényleg szerelmes vagy? – kérdezte vihogva és a galacsinná gyűrt papírt a kezébe nyomta.  – Hát tudod, én még akkor se lennél beléd, ha te lennél az egyetlen ember a Földön! Néztél te már tükörbe egyáltalán? Akkora vagy, mint a nagyanyám!

Janet megint meglökték és most el is esett. Keserű könnyek törtek elő a szeméből, az arcát torzzá húzta össze a sírás. A fejét a két térde közé rakta, a kezeivel eltakarta a fülét a záporozó gúnyolódások elől.

Hirtelen egy lány – a karjába markoló körméből ítélve – rángatta fel a földről. Először azt hitte, olyasvalaki állította fel, aki talán segít neki, de megint tévedett. Ashley volt az.

James mellé lökte, majd papír fecniket szórt a hajába.

– Éljen az ifjú pár! – hasította át a hangja a teret, még azok is meghallották, akik távolabb voltak.

Egy sörös doboz is előkerült, amit még a tegnapi partiról hozhattak el. Jane még egy adag konfetti kíséretében a nyakában érezhette a tartalmát. A büdös, alkohol szagú ital egy pillanatra kizökkentette a kétségbeeséséből. Bár ez nem sokat változtatott a helyzetén, mégis a velejéig hatott. Az apja jutott az eszébe. Most úgy nézett ki, mint ő, egy iszákos, bűzös, sörfoltos részeg, akire tegnap egy tucat üveg között találtak rá és azt se tudta, hol van. Ez a tény jobban belévágott, mint a megalázottsága.

Ezt már nem bírta tovább.