Ez egy elég rövidke fejezet, összekötőnek szántam a 4. és 6. fejezet közt eltelt időre.

„Ez nem te vagy”

Rossz kedvét még inkább tetézte, hogy otthon elszaporodtak a veszekedések közte és édesanyja közt, ezért nem volt olyan nap, amikor békességben feküdhettek volna le.

 Itthon megváltozott valami, írta a naplójába. Régebben is voltak ilyen napjaink, amikor egyszerűen képtelenek lettünk volna kedveset szólni egymáshoz, de másnapra mindez megoldódott. Akkor örültünk, hogy nincs már egymás iránt táplált harag szívünkben és egy ölelés után folytatódhat jól megszokott életünk, de valami megváltozott. Már nem örülök, amikor reggel meglátom a kávéját szürcsölgető nagyapámat, ahogy a tegnap történt eseményeket olvassa a reggeli lapokból. Már nem érzek kedvességet apám hangjában sem, amikor átölel iskola után és a napom után érdeklődik. Csak szánalmat. De édesanyámat szánni se tudom már, amikor holt fáradtan hazajön a munkahelyéről és alig várja, hogy ledőljön pihenni az ágyára. Nem érzek semmit irántuk, közönyössé váltak számomra, de nem tudom, miért.

És ez sokáig nem változott semmit. Emiatt az álmait se merte elmesélni családjának. Pedig – bár már rég volt – képtelen volt elszabadulni tőle.

Az óta a borzasztó álmom óta már egy hónap telt el. Szerencsémre nem álmodtam hasonlót. Mégse tudok gyakran elaludni. Azok a sárga szemek ott lebegnek előttem, eleven emlékként kísértenek, s bizton állíthatom, hogy ők álmatlan éjszakáim okozói. Ezen nem kéne meglepődnöm, hiszen amilyen egy gyáva nyúl vagyok, kitelik tőlem, hogy a tulajdon árnyékomtól megijedek még ma is.

De ez teljesen más. Mostanában – vagyis az álmom óta- a Világ mintha kifordult volna önmagából. Rendes körülmények között én soha, de soha nem álltam volna le beszélgetni Ashley Robinsonnal! És mégis, egy nap, amikor a padomban ültem és olvastam, odaült mellém és megkérdezte, hogy vagyok. Nagyon kedvesnek tűnt. Először felmerült bennem a gyanú, hogy megint bántani akar majd. Ezért válaszoltam neki, de utána visszafordultam a könyvem menedékébe. Kezdtem azt hinni, hogy nagyot hibáztam s megint úgy fogok majd járni, mint legutóbb, ám Ashley megint megszólított. Most a könyvemről kérdezett. Ha a Világ rendesen „viselkedett” volna, akkor biztos, hogy hasonló kurta válasszal zárom le a beszélgetést. Ám, mint mondtam, nem így lett és ezért csak a Világot tudom egyedül felelősségre vonni. Válaszoltam, és utána szó szót követett. Észre se vettem, hogy egész szünetben azzal a lánnyal beszélgettem, akit eddig a leginkább utáltam.

Aztán eltelt egy hét. Ashley Robinson pedig rendszeresen beszélgetett velem, lassan úgy, mint a barátaival. Annyira örültem, hogy neki hála a többiek újra szóba állnak velem. Határtalan boldogságomat csak egy valami árnyékolta be: James hiánya. Őbenne csalódtam leginkább, hiszen ugyanúgy kivette a részét a dobálózásban, mint a többiek, de nem vártam volna el tőle, hogy képes mások lelkébe tiporni. Sokáig haragudtam rá, aztán beletörődtem a ténybe és elfogadtam: nem tetszem neki, ez van. Ó, milyen ostoba voltam, amikor még aznap elátkoztam őt! Ez örökre rajtam ragad, mint egy lemoshatatlan szégyenfolt, nem várok érte megbocsátást. James eltűnt. Úgy, mint a többiek. Mi, az osztály, a híradóból tudtuk meg és még aznap gyertyát gyújtottunk érte. Később külön hoztam neki egy másik mécsest, ezzel akartam kiengesztelni, de fogalmam sincs, mit várok még mindig ettől. Feloldozást? Ezért nem jár.

És végül eljött a mai nap is.

Egy hónapja még nem szenteltem túl nagy figyelmet annak az eseménynek, amikor Virsli elrohant a Central parki tóhoz és talált egy érdekesnek tűnő lapot. Tényleg semmi extra: csak egy internetes oldalt reklámozott, valami Authris nevű szerepjátékot. Akkor nem tudtam alaposabban szemügyre venni, mert a vízbe dobtam – megbolondultam, nem? De egy hete aztán séta közben ráakadtam még egyre. James miatt is, valamint az otthoni problémáimért szörnyen éreztem magamat: a fejemre mintha köd telepedett volna le s a hangulatom is úgy hullámzott, mint a viharos tenger. Nem bántam meg, hogy regisztráltam, sokkal jobban éreztem magam utána. Csak az volt a probléma, hogy játszani csak másnap lehetett. Vicces, még ki is írták, hogy aludjak egy jót rá! Lehet, hogy csak valami átverés volt… Majd kiderül. Mindenestre most készülnöm kell az évzárómra.

Ennyi szörnyűség után végre jött valami jó: vége a tanévnek. A bizonyítványom se hagyott semmi kivetni valót maga után, egyedül a földrajz jegyemre nem vagyok túlságosan büszke, mert megint – mint eddig minden évben – majdnem jelessel zártam. Bosszantó dolog ez, én már csak tudom. Kezünkbe kapjuk az tanév „végtermékét”, büszke vagyok magamra, amiért mindenből jelest kaptam. Elégedetten lapozgatok. Matematika: jeles, nyelvtan: jeles, irodalom: jeles, francia: jeles, földrajz: jó? Még egyszer megnéztem, hátha csak a szemem csalt, szerencsémre szemüveg az nem kell, viszont a földrajz már megint csak a jó jelzőt kapta. A sors iróniája – gondolom én.

Ashley nagy lelkendezve a bizonyítvány osztás után mindenki kezébe nyomott egy nagy papírlapot. Csodák csodája, én is kaptam.

Kedves barátom!

Tanévzáró házibulit tartok a házamban és szeretném, ha eljönnél! Ígérem, felejthetetlen estében lesz részed, a szórakozásról én magam gondoskodtam, szintúgy a meglepetésvendég is az én ötletem volt. J

Amit mindenképp hozz magaddal:

·       Innivaló (nem lesznek otthon a szüleim, ezért szeszes italt is hozhatsz!)

·       Pizsama+buliba való ruházat

·       Egy adag jókedv

·       A bizonyítványodról egy másolat (ne kérdezz semmit, majd megtudod, mire kell)

·       És valami apróság a részemre…

Helyszín: szerintem tudod J

Kezdés: 9 óra

Várlak sok szeretettel!

Ashley

Ashley rosszabbul nem is tudott volna időzíteni! Szerintem szánt szándékkal rendezte pont a kijárási tilalom utánra a partiját. De én akkor is el akarok menni, nem érdekel, hogy anyu és apu megtiltották. Az egész osztály ott lesz, hogy nézne már ki, hogy pont én nem megyek el?! Ráadásul Ashley meg is kérdezte tőlem, hogy eljövök-e, én meg rávágtam, hogy igen. Sikerült kibékülnöm vele, nem mondhatom le ezek után.

Ma az egész világ összeesküdött ellenem! Ashley ezzel a lehetetlen időpontjával, a szüleim azzal a beteges elképzelésükkel, hogy ha kimegyek kilenc óra után az utcára, engem is el fognak rabolni. Badarság! Ha ez így lenne, másnapra az egész osztálynak nyoma veszne. Hah! Majd meglátjuk holnap, hányan maradnak életben!

Mindenestre nem ez volt a legrosszabb, ami ez alatt a pár óra alatt történt velem. Ayame felhívott telefonon és kérte, hogy jöjjek át hozzá, Heather is vele van. Valami olyasmit mondott, hogy Heather szörnyen érzi magát és nem tudja egyedül megvigasztalni, én is kellenék. Azt mondta, hogy Heather apja el fogja venni azt a nőt, aki miatt a szülei szakítottak és kiköltöznek Németországba. Ashley bulijára megyek, nem tudok most átmenni – mondtam én. Erre Ayame elkezdett győzködni és le akart beszélni róla, de nem hagytam magam. Heather átvette tőle a telefont és a következőt mondta: „Ő fontosabb nálunk? Amióta beszélt veled, teljesen kifordultál önmagadból. Folyton velük vagy, ránk már alig gondolsz. Eddig utáltad Ashleyt, azt mondtad, tönkretette az életedet. Nem hiszem el, hogy fontosabb ő, mint mi, a legjobb barátnőid!” Erre én meg rávágtam, hogy csak azért mond ilyeneket, mert féltékeny. Legszívesebben lecsaptam volna a kagylót és nem foglalkoztam volna többet a dologgal, de végül nem így lett. Heather úgy tűnt, teljesen meg volt rökönyödve, mert hosszú másodpercekig nem tudott semmit se mondani. Aztán végül megszólalt: „Hallod te egyáltalán magad? Ez nem te vagy.” Itt betelt a pohár és letettem. Ha tovább beszélünk, csak még jobban felidegesített volna. Jó is, a parti egy óra múlva kezdődik!

De nem értem, miért mondta Heather, hogy ez nem én vagyok. Miért, ki lennék? Én nem változtam, csak ők. Amióta az eszemet tudom, mindig is ellenségként néztek Ashleyre, én is, ez igaz, de rájöttem, hogy igazából kedves és jó fej.

Én nem változtam meg!

De miért fáj ezt kimondanom?