„A kezdőlap”

Másnap reggel újfent borús égbolt fogadta, még az eső is esett. Jane már az illatos pizsamájában feküdt az ágyán, a kutyája a bokáján pihentette a fejét. Sose engedte meg neki, hogy felmásszon hozzá, de most nem volt kedve elkergetni szegényt.

Tegnap tizenegy óra körül aludt el, miután sikerült észrevétlenül lezuhanyoznia. Jól esett neki a meleg víz és a szappan, amivel végre le tudta mosni magáról azt az orrfacsaró bűzt.

Lassan ráeszmélt, hogy nemsokára iskolába kell mennie, ezért felült és halkan felkeltette Virslit. Néhány perc múlva már teljes ruházatában ment le a konyhába, ahol nagy meglepetésére a nagyapját találta. Egy kissé idegesen a faliórára pillantott: tíz múlt tíz perccel!

– Nagyapa, miért nem ébresztettetek fel? – inkább kiabálta, mint kérdezte.

Az ránézett és kortyolt egy keveset a kávéjából.

– Maria felkeltett volna, de apáddal lebeszéltük róla – válaszolt, majd megtörölte habos bajszát.

– De miért?

– Mert gondoltuk, nem leszel olyan állapotban, hogy reggel el tudj menni itthonról. Legalábbis tegnap este így tűnt – ahogy ezeket kimondta, Jane mély aggodalmat vett észre a szemében. De megnyugodott, amikor az öreg azt láthatta, amit látni akart. Tegnaphoz képest tulajdonképpen nem is volt semmi baja.

– Mi történt? Úgy értem: itthon? Szinte azonnal elaludtam – őszintén szólva nem akarta hallani a választ. Tudta, hogy az anyja nagyon haragudott rá, amiért olyan későn jött haza, ráadásul előtte egyetlen szó nélkül lelépett az iskolából.

– Elhiszem. Amikor Maria fel akart menni hozzád, apád leállította – felsóhajtott. – Szerencse, hogy aludtál. Nagyon csúnyán összevesztek.

Pont ettől félt. Már így is épp elég nagy volt a baj a házasságukkal. Az apja az utóbbi időben egyre gyakrabban ivott és ez még jobban aláásta a kapcsolatukat. A tegnapi eset pedig még inkább tönkretehet mindent. Lehajtotta a fejét, közben pedig olyan gondolatokat hagyott szárnyalni a fejében, amelyek nem voltak sem szépek, sem jók. Főképp magát hibáztatta a veszekedés miatt, de Mariára még inkább haragudott. Azt várta, hogy megbeszélhetik békességben az egészet, ehelyett viszont megpofozta egy idegen előtt. Ahogy végigsimította az ütése helyét, még jobban átjárta a méreg.

Egy ideig csak ültek egymással szemben, a nagyapja tovább itta a kávéját, majd letette a bögréjét és halkan megköszörülte a torkát.

– Ne hibáztasd anyádat, csak nagyon aggódott érted…

– Aggódott! – ismételte Jane fennhangon. – Jól mutatja ki.

– Pedig hidd csak el. Nagyon megijedt, amikor betelefonáltak a munkahelyére, hogy nem találnak sehol. Azt hitte… vagyis hittük, hogy te is – egy pillanatra elbicsaklott a hangja. – eltűntél.

– Eltűntem? – Jane olyan értetlenül meredt a nagyapjára, hogy az egyből tudta, hogy eljött az ideje annak, hogy beavassa az unokáját a világot sújtó rémségek legszörnyűbbikébe.

Thomas Gilbert nagyon is jól ismerte ezt a bizonyos szörnyűséget. Néhány éve már a titokzatos eltűnésektől volt hangos. Senki se tudta pontosan, hogy pontosan mikor kezdődtek, de már az öreg idejében is lehetett hallani efféle dolgokról, bár akkor még nem nagyon foglalkoztak vele. Évente egy-két ember eltűnése nem volt akkora szenzáció. Ez a szám azonban hamar felkúszott mostanra kilencszázra; és erre nem volt ember, aki ne kapta volna fel a fejét. A természeti katasztrófák miatt eddig is voltak eltűntek, akiket sajnos soha nem sikerült megtalálni, de az már egyáltalán nem hétköznapi dolog, hogy valaki a vonatútján váljon köddé. De ez nem is olyan nagy szám, mondanák sokan, de a repülőgépről eltűnt lány esete már mindenki tudatában felkapcsolta a vörös lámpát, hogy igen, itt valami hatalmas baj van, vagy még csak készülődik. Egy kriminológiai szakértő megfigyelte, majd pontosan kiszámolta, hogy a legtöbb eltűnt hét és huszonnégy év közé tehető. A számításait akkor jegyzete fel, amikor a világ úgymond nyugodt volt. Legtöbben sorozatgyilkosra, vagy szervezett emberkereskedő hálózatra gyanakszanak, de mindkét gondolat olyan valószínűtlennek bizonyult, hogy el is vetették. Lehetetlen, hogy húsz-harminc ember egy időben, a világ különböző pontjáról tűnjön el.

És a Gilbert családot se kerülte ez ám el. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor Jane apja még csak nyolc éves volt, tisztázatlan körülmények között elvesztette a bátyját, Anthonyt. Bár már nagyon régen történt az egész, mégis eleven emlékként él mind Samuel emlékezetében, mind a férfi apjáéban, a mai napig. Nem kívánták volna még az ellenségeiknek sem, azt a tehetetlenséget és mély kétségbeesést, amit akkor éreztek, amikor kénytelenek voltak feladni a fiú keresését.

Jane egy pillanatig nem tudott semmit se szólni. Tudott az eltűnésekről, hisz majdnem mindennap megjelentették az eltűntek névsorát az újságokban. Elég nyomorultan érezte magát. Fogalma se volt róla, hogy valaha volt egy nagybátyja, akit kisgyerekként ragadott el ez az őrület a családja mellől. Lehajtott fejjel bámult maga elé, közben az inge ujját gyürmölészte. Egy röpke pillanatra felnézett és látta, hogy a nagyapja is elérzékenyült.

„Van, hogy a rossz hírek hallatára az ember nem tud egy szót se szólni, mert a túlcsordult érzelmek benntartják a szájában a hirtelen született, talán ostoba gondolatokat, viszont a szíve pont az ilyen pillanatokkor nyílik meg még a leggonoszabb embernek is.”

– Ezt… nem is tudtam – motyogta Jane.

– Nem is akartuk még egy jó ideig, hogy tudd – mondta az öreg, mikorra eléggé összeszedte magát, hogy szipogás nélkül tudjon beszélni. Erős ember ő, aki még az unokája előtt se volt hajlandó fájdalom-könnyeket hullatni, csak az örömteliket osztotta meg a világgal.

– De miért? Legalább tisztában lettem volna vele, miért óv mindenki minket. Tudnom kellett volna, mert akkor sokkal óvatosabb lettem volna.

– Ugyan, miért mondtuk volna el? Fiatal vagy még, megvan a magad gondja az élettel, nem akartuk volna még ezzel fokozni rajtad a nyomást – Jane tudta, hogy ezzel most a tegnap történtekre utalt. – De változtatnod kéne ezen. Először is bocsánatot kéne kérned anyádtól. Nagyon rosszul érezte magát reggel a tegnapi miatt.

Lassan bólintott, de nem igazán akarta beismerni, hogy a nagyapjának már megint igaza volt. Bármennyire is haragudott, már halványulóban volt a makacssága, végtére is, nem történt semmi olyasmi, amiért tartósan haragudnia kellett volna. Mindez csak azért történt, mert nem volt elég éber és nem figyelt. ( A probléma gyökere persze, ennél azért mélyebben volt elásva.)

– Igazad  lehet – mosolyodott el végül, de nem valami őszintén. A konokság csíráját nehéz tövestől kitépni. Szerencsére ezt a nagyapja nem vette észre.

– Na, ugye – az öreg is mosolygott, sokkal őszintébben, mint unokája.

– Köszönöm, nagypapa.

– Nincs mit. És mit fogsz kezdeni a hirtelen jött szabadságoddal?

– Még nem tudom. Én… hogy intéztétek el, hogy itthon maradhassak?

– Csak szóltunk az osztályfőnöködnek. Nem volt elragadtatva, hogy odáig fajultak a tegnapi dolgok, hogy nem mégy ma iskolába. Kapnak egy keveset…

– Csak azt ne! – kiáltott fel rémülten Jane. A nagyapja értetlenül nézett rá. – Már így is utálnak, ha miattam kapnak büntetést, annak is én iszom meg végül a levét. Szólni kéne, hogy ne…

– Ugyan, kötve hiszem, hogy ezután majd piszkálni fognak – legyintett mosolyogva az öreg. Jane nem szólt erre semmit. – A cuccaidat apád hazahozta, különben, az ajtó mellett vannak.

– Oké, majd felpakolok. És mit mondott…? Á, mindegy is – intett a lány, majd felállt az asztaltól. – Leviszem Virslit sétálni a parkba.

– Nem reggelizel?

– Majd utána. Milyen az idő? – kérdezte, közben kinézett az ablakon. Az változatlanul nagyon komoran festett. Egy-két helyen már próbált ugyan kibukkanni a nap, de ettől még inkább barátságtalannak tűnt odakint minden. Viszont az eső nem esett és a járókelők öltözete alapján hideg se volt.

– Nem mondtak mára esőt – állapította meg Thomas Gilbert az újságjából. Amikor látta, hogy Jane már indult volna, utána szólt: – Ayamét nem hívod el?

– Iskolában van.

– Tegnap beszéltem vele, telefonon, utánad érdeklődött. Úgy tűnik, ő is hallott róla, hogy mi történt. Akkor mesélte, hogy az érettségi vizsgák miatt csak délután kell bemenniük – Ayame egy másik iskolába járt, nem messze a Central parktól, ott valamiért máskor tartották az elő érettségiket.

– Rendben, akkor elhívom.

Ayame nagyon szívesen jött sétálni, mint mindig. Jane-nel ellentétben, ő igazi energia-bomba volt, aki inkább ment autóval mindenhová, mint autóval. Származása szerint félig japán, félig amerikai, ami meg is látszik rajta. Jócskán az apjára ütött, örökölve jellegzetes arcát és szelíd, csendes természetét. Az édesanyjától méregzöld szemét és átlagon felüli magasságát kapta.

Ott állt a park bejáratánál, a kőkerítésnek támaszkodva. Neki is volt egy kutyája, de ezek szerint most inkább otthon hagyta.

– Szia, Jane! – integetett már messziről, majd ellökte magát a kerítéstől.

– Szia! – ennyi minden után végre őszintén mosolygott. Megszaporázta lépteit, hogy hamarabb ott lehessen. Ezt Virsli nem vette jó néven, sértődötten elmordult.

Már épp mondott volna valamit, ám Ayame értelmetlen kézmozdulataitól bennrekedt a szó. Jane úgy bámul rá, mint aki szellemet látott.

– Bocsánat, azt hittem, a barátnőmet látom, de úgy tűnik tévedtem – vigyorgott és már indult is a másik irányba.

– Ne csináld már! – mímelt felháborodást, majd amikor utolérte, meglökte a vállát.

– Mi volt ez a hadonászás? – a szabad kezével utánozta a mozdulatait, kicsit ügyetlenül. Ayame a szemét forgatva gyorsan lefogta barátnője kezét.

– Ez jelbeszéd, hát ezt se tudod? – meglengette a mutatóujját feléje, mint egy szigorú tanár. Jane lebiggyesztette az alsó ajkát, közvetlen ezután mindketten elnevették magukat.

– És mit mutogattál nekem? – kérdezte, miközben elindultak a park belseje felé.

– Azt, hogy Heather osztálykiránduláson van, csak jövő héten jön vissza.

– Bár túl lennék már én is rajta – felsóhajtott, majd engedett egy kicsit kutyája pórázán, hadd menjen gyorsabban, ha akar. De szemlátomást esze ágában se volt.

– Megértem. Hallatlan, hogy mire képesek egyesek! – utalt a tegnapira.

– Tényleg, te kitől tudtad meg?

– Heather anyja az iskolátok tanári karába tartozik, tudod. Anyával beszélt telefonon, én meg hallgatóztam. Tényleg hallatlan! – ismételte Ayame, majd elgondolkodott egy pillanatig és egy újabb sort mutogatott. Mielőtt Jane megkérdezhette volna, hogy mi volt ez, mosolyogva hozzátette: – Épp most átkoztam el Ashley Robinsont.

– Ugye, tudod, hogy ezek vissza szoktak ütni?

– Csak azokra, akik hisznek is ezekben a sületlenségekben.

Ayame derűs hangulatának nem lehetett ellenállni, Jane arcára mindig visszacsalta a mosolyt, ha szüksége volt rá. Nem hiába voltak nagyon jó barátok. Rá, és Heather Rise-ra mindig számíthatott. Heather szöges ellentéte Ayaménak. Cserfes, makacs, végtelenül optimista és nem szívesen adja fel, amibe már belefogott. Eleinte a két lány nem nagyon jött ki egymással, hiszen olyanok, mint tűz és víz, de később igen jó barátnőkké váltak, kölcsönösen kiegészítve egymást. Míg Ayame bölcs tanácsokkal látott el mindenkit, addig Heather-rel mindent kilehetett beszélni, egy csajos összejövetel keretében. Kincset érő két barát!

Ahogy sétáltak tovább, egy sokkal vidámabb témáról beszélve, az eddig nyugodtan ügető Virsli felkapta a fejét, majd szimatolni kezdett. Jane-ék nem sokat törődtek vele, azt hitték csak egy másik kutyát vett észre a közelben. Ám, amikor közelebb értek a park belsejében lévő tóhoz, az öreg kutya váratlanul kitépte a pórázt gazdája kezéből és nekiiramodott a tó menti magas fűnek.

– Virsli! – kiáltott Jane és Ayame szinte egyszerre, majd mindketten utána futottak.

Van itt valami – gondolta magában Virsli, miközben belegázolt a fűbe. Hallotta gazdáját és a másik lány hangját, ahogy őt szólongatják, de nem foglalkozott velük. Jobban érdekelte az az erős szagú valami, ami után most keresgélt. Nem volt semmihez se hasonlítható, még soha éltében nem érzett olyan szagot, mint most.

Egy rothadó hal tetemére figyelt fel, félig kilógva a vízből. A kutya hitetlenkedve közelebb lépett. Ez nem lehet az, ennek ismerem a szagát! – ezzel otthagyta s tovább ügetett, közben többször beleszagolt a levegőbe. A hal egy kicsit megzavarta a szimatát ugyan, de végül megtalálta, amit keresett. Kicsit furcsállta is, amit talált, esküdni mert volna, hogy a lába előtt heverő holmival az emberek szoktak játszani, valamilyen formában. Épp vissza akart fordulni, amikor hihetetlen érzés futott át a testén, olyan, amit veszély esetén szokott érezni. Azonnal ugatni kezdett. Rossz, gonosz dolog! – csaholta vég nélkül, közben már hallotta gazdája lépteit közeledni.

– Virsli! – kiáltott rá még egyszer Jane, de a kutyája csak tovább ugatott, vele nem is törődött. Nem akart beljebb menni, mert ott már sáros volt minden és csúszott is, de valahogy ki kellett hoznia onnét. A cipője szinte azonnal átázott, amikor rálépett a nedves iszapra, kissé el is süllyedt. Közelebb ért a kutyájához, aki szüntelenül egy fűcsomót ugatott, még vicsorgott is rá. Kis keresgélés után megtalálta a pórázát, amit majdnem elnyelt a sár. Mikor kézbe vette a szárat, a kutya azonnal ránézett és a fülét hegyezte.

– Jaj! – sikkantotta el magát, amikor Virsli meggondolva magát beljebb ugrott, gazdáját magával rántva, aki meglepetésében majdnem lement spárgába. Hallotta, amikor a fenekén széthasadt a nadrágja.

– Minden rendben? – kérdezte Ayame kintről, aki jól látta, mi történt. – Segítsek?

– Nem, nem kell – vágta rá gyorsan, majd az ölébe kapta csupa sár kutyáját, mielőtt az még messzebb ugrott volna. Egy röpke pillantást vetett arra, amerre a kutyája nézett még mindig, valami kéket látott. Amikor végre kikecmergett a sárból, rövidre fogta a pórázt és letette a kutyáját, aki azonnal vissza akart fordulni.

– Mi ütött beléd? – mosolygott Ayame és megsimogatta Virsli fejét. Jane-t nem hagyta nyugodni, amit ott látott, barátnője kezébe nyomta a pórázt és visszalépett a fűbe, a további elcsúszások elkerülése végett igyekezett szilárd részekre lépni. Először azt hitte, csak valami szemetet talált és felesleges volt újra visszamennie, de mégse szemét volt. Nem messze attól a fűcsomótól, amit a kutyája ugatott, egy kék kártya fénylett. Teljesen sértetlen és tiszta volt, mintha csak az égből hullott volna alá. Valami feliratot is talált rajta, de nem tudta elolvasni, ezért felvette.

Váratlanul, mintha villám csapott volna belé, a tóba hajította. Maga se tudta, miért tette, de akkor jó ötletnek tűnt. Megborzongott és megrázta a fejét, különben biztos, hogy elájult volna. Egy ideig csak nézte, ahogy a kártya a tó közepe felé úszik, majd elsüllyedt.

– Mi volt az? – kérdezte Ayame, barátnője mellett elnézve, közben igyekezett megtartani a másik irányba igyekvő Virslit.

– Semmi! – vágta rá, talán túl gyorsan is.

– Akkor jó! ­– kiabált vissza, mintha egy kilométerre lettek volna egymástól.

– Ne csináld már, a végén még azt hiszik, hogy süket vagyok – mondta, miközben igyekezett úgy kijönni, hogy senki se lássa a lyukat a nadrágja fenekén.

– Akkor neked is meg kéne tanulnod egy- két jelet, nem gondolod?

– Persze, már tudok is egy félreérthetetlent – fenyegetően meglengette öklét Ayame felé, aki félelmet mímelve, a karjait széttárva futott el, mint egy bolond, Virsli utána. Jane, ha sokkal jobban érezné magát, utána futott s kergette volna egy darabig, de nem így volt. Hirtelen olyan álmosnak és kedvetlennek érezte magát, hogy még eszébe se jutott utána eredni. Ayame értetlenül fordult vissza hozzá.

– Hű, Jane nem festesz valami jól! – jegyezte meg.

– Most olyat mondja, amit még nem tudok – mordult rá szokatlanul hidegen.

– Na, nem akartalak megbántani – maga sem tudta, miért ezt a szót használta, hiszen nem bántotta meg. Inkább neki kéne felháborodnia a hideg megjegyzéséért, de hallatlanul nagy türelmére vall, hogy elengedte a füle mellett.

– Bocs, Aya; csak tudod, nem érzem valami jól magamat. Nem elég, hogy tegnap összevesztem anyával, most meg elszakadt a kedvenc nadrágom is! Megöl, ha ezt meglátja – fordította még mindig sajgó hátsófelét barátnője felé.

– Hmm, szép lyuk. Akarod, hogy hazamenjünk?

– Ne haragudj, de már alig várom, hogy otthon legyek. Kezd hideg lenni.

– Most viccelsz? Hideg? Május közepe van!

– És én mégis fázom.

A napja nagy részét azzal töltötte, hogy az elszakadt farmernadrágját megvarrja, inkább kevesebb sikerrel. Olyan hosszan és olyan lehetetlen helyen szakadt el, hogy azzal már nem sok mindent lehetett kezdeni. De el kellett ismernie, hogy büszkeségre a legkevésbé méltó testsúlya ellenére egy egész szép spárgát sikerült véghezvinnie – és meg se sérült, szerencsére. Annak viszont a legkevésbé se tudott örülni, hogy a legújabb nadrágja gallyra ment, a mutatványának hála. Vagy, ahogy később belegondolt, tulajdonképpen Virsli hibája az egész. Ám ez se több mint egy olcsó vigasz.

Pontosan azt kapta, amire számított. Ahogy Maria hazaért és meglátta lánya kezében a hordhatatlanná vált ruhadarabot, el is felejtett köszönni a férjének, nekiállt veszekedni vele. Jane igyekezett megőrizni nyugalmát, mivel hideg fejjel, visszakiabálás nélkül akarta elmondani, hogy mi történt pontosan, ám a tegnapi nap utójátékaként ma is haraggal a szívükben tértek nyugovóra.

Jane összekuporodva ágyán, a zsebkendővel eltakarva arcát igyekezett hamar, mély álomba zuhanni. Anyja legutolsó mondata ott visszhangzott a fejében s ez cseppet se eredményezett szép álmokat számára. „Ilyen haszontalan lányra nincs senkinek se szüksége” – ez a mondat olyan mélyen sértette meg lelkét – amelyben mostanában amúgy is viharok dúltak – hogy bele se gondolt: vajon a családja mit érezhet ilyenkor? Azért nem gondolt erre a kérdésre, mert nem érdekelte válaszuk. Ó, pedig mennyi szenvedéstől kímélte volna meg magát azzal, ha tudná, ám ugyanakkor mennyi, de mennyi más érzéstől fosztotta volna!

Háborgó gondolataiba merülve aztán élete legrémesebb álmára hajtotta fejét.

Egyedül szívének heves zakatolását hallotta a néma csöndbe burkolózva. A körötte elterülő világ üressége magával ragadott minden hangot, amit hallani lehetett volna. Lenézett talpa alá, ahol ugyanez az üres sötétség uralkodott. Semmi jó nem jutott az eszébe, hisz odalentről természetellenes hideg áramlott felfelé, ráadásul levegőt se kapott, ezért azonnal felfelé vette az irányt. Furcsa mód, ahogy közeledett a felszín felé, egyre nehezebbé vált számára a mozgás, a karjai mintha ólomból lettek volna. Lassan már ott tartott, hogy feladja, ám akkor végigfutott egy hullám a vízen, majd a következő pillanatban bíborszínű lett. Sűrű és vörös. Jane ijedtében levegőt vett, mire száját hideg, fémes íz járta át. Megkönnyebbülten bukkant fel a véres vízből, torkát égette a levegő hiánya, feje pedig fájt s zúgott egyszerre, de legalább nem volt odalenn.

Ahogy kitisztult a hallása, egy férfi hangjára lett figyelmes, mely áthatolt a víz feletti sötétségen és halotti csenden.

Egykor fényes páncélú hős voltam,

S költő, soha ki nem fogyott tollam.

De mindezeknek vége lett egyszer,

Midőn szívemet átüté egy fegyver.

Sebesült, görnyedt hátú alak ült a víz tetején, egy falapon, ő szavalta e vészjósló sorokat. Lábát lelógatta, bal kezét mellette fekvő társa mellkasán nyugtatta, aki kidülledt szemekkel meredt a sötét égbolt felé.

– Hé, ki maga? – kiáltott oda Jane.

A férfi nem válaszolt, nézte a hullámzó vértengert, közben szüntelenül társa sebét simogatta, mintha azzal meg tudná gyógyítani.

– Nem hall engem?

Kétségbeesetten az égre emelte tekintetét, így sóhajtotta a levegőbe a következő sorokat:

Éltem eleget, nem ezért zokogok,

Ám fájdalmat neked ezzel okozok.

Drága Nighám, egyetlen angyalom,

Keserű könnyeim érted hullatom.

Jane kezdett fáradni, ezért elevickélt ahhoz a fura alakú uszadék fához, melyet még lentről látott. Bele is kapaszkodott, de azonnal ellökte magától. Nem fa volt, hanem egy olyan lény, melyet még soha életében nem látott. Szemeit valószínűleg kivágták, mert már csak a veres szemgödrei voltak láthatóak. Száját sikolyra nyitotta, ajkai mögül fekete agyarak villantak elő; mindezek ellenére úgy tűnt, mintha mosolyogna. Jane felsikkantott, amint nekiütközött egy hasonló rémségnek. Jobbra-balra kapkodta tekintetét, hátha lát valamit, amibe belekapaszkodhatna, de vég nélkül szavaló ember fáján kívül nem látott semmi mást, csak még több halottat, embereket és ilyen rémeket együtt. Ahogy úszott, karjai egyre gyengébbek lettek, karcsapásai lerövidültek, lassultak. A víz valóban vérré változott volna?

Váratlanul valami megragadta a bokáját és lerántotta. Először nem, de egy pillanattal később meglátta, mi volt az. Egy sápatag fényű, vékony alak. Haja, ruhája és csonttá aszott bőre hófehér, egyedül éhes szemei ragyogtak feketén. Kezei első látásra erőtlennek tűntek, Jane mégse volt képes lefejteni a nyirkos ujjakat bokájáról, bárhogy is próbálkozott. A lény mindenesetre élvezte a helyzetet, mert szélesen vigyorgott és látván a kétségbeesést a lány szemében, a lent örvénylő sötétség felé úszott. Jane hiába kapálódzott, a rémség karjában olyan erő rejlett, melyet képtelen volt megtörni, ráadásul már mozogni is alig tudott, úgy körbefogta a rettegés, mint egy pók hálója. Ahogy lefelé haladtak, a tenger vöröse lassan feketébe vegyült, a víz pedig lentről földöntúli sikolyokat hozott felfelé. Mint valami élő lámpások, úgy világított testük a kísértet-szerű alakoknak, amint feltűntek s feléje úsztak. A sikolyok egyre erősebbek lettek, olyannyira, hogy Jane a füléhez kapott, mert úgy érezte, szétrobban tőlük a feje.

Néhány másodpercig tartott összesen ez, mert egy, minden sikolynál erősebb üvöltés rázta meg a vizet, Jane a kezein át is jól hallotta. A kísértetek rémülten szerterebbentek, mint a madarak, amikor a macska lecsap rájuk. Ami elől elmenekültek, nem volt hasonlítható macskához, se bármi máshoz. Nem látta, mi közelít feléje, csak azt, hogy a lent kavargó sötétségben valami megmozdult. A lány testén, mint egy árny, futott végig a rettegés, amely tovasiklott, majd pánikká erősödve tért vissza hozzá. Meglátott valamit. Valami nagyot, valami rémeset, de nem tudta megmondani, mit. Egyedül egy dolgot tudott: az a dolog látja őt. Értelmetlen, iszonyatos nyelven hallott valamit lentről, még mielőtt teljesen körbe nem zárta a sötétség. Egy sárga szempár villant fel. Jane képtelen volt megmozdulni, gondolkodni, beszélni, látni se látott semmit. Egyedül a rémség pillantásának súlyát érezte bőrén, amely szinte felfalta tekintetével. A testét körülölelő sötét lepel ráborult a világra.

A Central park kivilágított ösvényén kellemes szellő vonult át. Jóformán üres volt, egyedül egy párocska sétált kézen fogva a lámpafényben. Az este is varázslatos parkban gyönyörködtek egy darabig, aztán leültek a tó szélén lévő egyik padra, háttal a víznek. Ifjú szívüknek nem szabva gátat, heves csókba kezdtek, ám hirtelen szétváltak.

– Mi ez a szag? – kérdezte a lány, s orrát befogva barátjára pillantott.

– Nem tudom. Mintha valami… rothadna – válaszolta a fiú, nyakát hevesen tekergetve. A fák felől nem látott semmi feltűnőt. Aztán a víz felé fordult és egészen elsápadt. – Odanézz!

A lány felsikoltott rémületében, barátjába karolt.

Aznap este a halál járt a parkban.

Valami itt nincs rendjén – gondolta Jane, amikor reggel kinyitotta szemét. Félig leengedett redőnye alól kék-piros fények világítottak be, folyton váltva egymást. Amikor kinézett, több rendőrautót is látott a park előtt ácsorogni, melyet sárga szalagokkal kerítettek el. A kint tolongó tömeg ugyancsak meglepte.

Később ő is csatlakozott egy kis időre a bámészkodó emberekhez. Táskájával sikerült utat törnie magának a tömegben, s az első sorba érve már látott is valamicskét. Először azt hitte, valami veszélyes állat szabadult be a parkba és azt próbálják épp elkapni, vagy valakit megint rajtakaptak a bozótban… Az, ami mindenkit sokkolt, a tó volt. Fényes hasukkal az ég felé fordulva halak lebegtek a víz tetején.

Ennél többet már nem igen tudott meg, mert az iskola szólította. Ráadásul egy termetes férfi beállt elé és eltakarta a kilátást. Kedve lett volna arrébb taszajtani, de rájött, hogy százötven kiló élősúlyt nem fog tudni ő egymaga eltolni, így aztán továbbállt.

Az osztályteremben mély csend fogatta. Szinte mindenki elkerülte, aminek egy ideig örült is. Amikor Ashley meglátta, tüstént megfordult, és mint akibe villám csapott, úgy masírozott barátai közé. Jane nem létező bajsza alatt elmosolyodott, mert Jamesből is hasonló reakciót váltott ki, de ő nem menekült olyan pánikszerűen.

Az osztályfőnöki órán is ugyanilyen elégedetten ült, miközben a tanárnő hegyi beszédet tartva megrótta az osztály nagy részét. Külön kiemelte Ashleyt, mint felbujtót. Végre a nélkül ülhette végig az egész napját, hogy bárki megalázta volna. Ha ez az ára annak, hogy békén hagyják, akkor ebből a szemszögből megérte tegnapelőtt leégnie.

Jókedve alig egy hétig tartott. Eddig nem vette észre, mert valaki mindig a bolondját járatta vele, de most, hogy vége lett a terrorizálásának, nagyon is magányosnak érezte magát. Lassan már visszakívánta magának azokat a napokat, amikor még hozzámert szólni valaki. Bár barátnőivel mindig beszélhetett, ez nagyon kevésnek bizonyult számára.