A fény végigsuhan a paletta színein; végül a lazúrkéken csillan meg, ahol belémerült a vékony ecset. A miniatűr elefántcsont-lemezen lassanként kirajzolódik a modell képmása.

Keskeny, finom arc, melynek keretet adnak a fekete fürtök. Lazúrkék bársonyruha, redőit violaszín kendő ékíti; a ruha kékje csillan vissza a szempárban is. Itt hagyta félbe előző nap; ami még hátra van: egy-két ecsetvonás, melytől életre kel az arc. Varázsos teremtés; három napja, hogy idesodorta a szél; vágáns diákok módjára egymaga. Megdöbbenéssel fogadta: talán rosszféle lehet, suhant át az agyán, rögvest el is vetve a gondolatot: váratlan vendége túl tiszta, túl őszinte volt. De mégis: lány; és ifjú, módos señoriták nem szoktak egymaguk bóklászni – azonban a lány kéretlenül is megadja a feleletet, omlik belőle a szó, talán ösztönös félelem oldódik fel a beszédben; szerteágazó mondatok, míg a festő megérti velejét.

Nemesi család sarja valóban, férjezett nővére első gyermekével volt várandós, szerette volna maga mellett tudni anyját, írta levelében. Mégis Lena kelt útra: a szintén lebetegedett doña nem mert vállalkozni rá. Sok asszonyi kedveskedés, női praktika, míg rávehette látszólag hajlíthatatlan urát: engedje el – ha minden szokás ellenére is – legalább Lenát.

Így kelt hát útra; erős kísérettel, kisebb katonai csapatnak is beillene, a lepantói obsitos parancsnoksága alatt, akit apja leghűbb emberének tartott; s persze a szolgálóasszony s dajkája: két gardedám. Szokás. Illem. A festő érzi: a szavak fojtogatják a lányt; pedig tudja: már maga ez az út is nagy szó, hálás lehet érte; sok nőnek még ennyi sem jut… Mégsem elég.

Az első pár szó… Milyen félelem nélküli a lány; ahogy őszintén vall, megbízik benne, nem titkol semmit, nem fontolgat – csak ahogy ajkára jön a gondolat.

„Egy képet szeretnék, messere. Capatatio benvolantiae nélkül mondhatom: messze földön is hallottuk hírét; még én: leány is… Képet szeretnék. Hoztam elefántcsont lemezt, arra… miniatűr festményt; önmagamról. Valakinek adnám… Jegyesem van. Szerencsésnek mondhatom magam, már azért is, hogy egyáltalán láthattam esküvő előtt; azért pedig minden áldott nap hálát adok az Égnek, hogy: megszerettem. Duennám hozzásegített találkozókhoz… ó, sokhoz dehogy mert volna; de nekünk édes volt a kevés is… bár sosem elég. S ha egy-egy ünnepélyen egymás mellé sodort a forgatag… Ő is szeret, messere. Higgye el: egy lány… egy nő megérzi. Elrendezett frigynek szánták, mint a többit… de annál jóval több lesz.

A férfi mondhatja: szeretlek, szép szavakkal, vonhat elő lopva virágot köpenye alól, ha összeborul körülöttünk a báli tömeg, s a falmélyedésben kihuny egy fáklya: még talán meg is csókolhat. De egy lány hogy’ mondja, így, egyszerű szóval: szeretlek én is?

Mást találtam ki. Unokaöcsém, deo gratia, szerencsésen megszületett; s hazatérőben kitérőt kellett tennünk, amerről jöttünk, ott most már nem biztosak az utak; így értünk városod közelébe… Nem volt több esélyem. Elszöktem. Egy délután elindultam, lóháton, mintha csak sétalovaglásra készülnék… Ezt sem lett volna szabad egyedül. Mindegy már… eltévedtem, mondhatom; az még megbocsátható… De nem tehettem mást. Messere megérti, ugye, mit jelent majd, ha átadom neki a képet: én készíttettem, kedves, hogy addig is emlékezz rám… kíséretemtől szökve; egymagam… Felér-e vallomással egy spanyol lánytól…?”

Három napja; hogy’ is nem kerestetik azóta… A lány zarándokszálláson talált fedelet; onnan tért vissza délutánonként. Apró kép; más modellel rég’ végzett volna, de ezt az arcmást sosem látta befejezettnek. Egymásra toluló részletetek, átfesti százszor is, hű a forma, arc s a vállak íve: nem elég;ha a testet híven őrzi a miniatűr – földi anyag, számára nagyon kevés.

Talán mégis igazuk volt a régieknek, hogy nem engedték megörökíteni magukat – a kép ellopja a lelket. Hisz’ varázslat, ahogy a holt anyagra rávetül a festékpor, s egyszerre megéled a hús- vér alak… ha lankad a modell, a festő mesél neki, ha percnyi félelem környékezi: emlékezz jegyesedre – a szerelméért teszed; s megéled a lány, tekintetébe visszatér a tűz. Szemvillanás, ahogy a festőre rebben pillantása… árnyalatnyival tovább talán, mint illendő lenne; az ifjú jó megfigyelő, nem is lehetne más – ő érzi csak, hogy megváltozik a lány légzésének ritmusa… Milyen örvények kavaroghatnak a sima, domború homlok mögött?

A modell is elkalandozhatott, ellankad tartása; a festő most kénytelen közelebb lépni, a fejet s vállakat visszaigazítani korábbi helyzetébe. Miért nem szóval, ahogy eddig tette… mondhatná is: kissé jobbra, kérlek… magasabbra emeld a fejed; most kedvesedre gondolj, éljen a tekinteted… Talán férfiszemmel is nézi, öntudatlan vággyal, mert gyönyörű a lány; és több, mint szép: olyan, akit nem lehet elfeledni.

Árnyalakok régmúlt időkből, sok nő, leányok, asszonyok… mégsem jár vissza álmaiban egyik sem, bármennyire is övé voltak egykor. Egyik sem… csak ez az egy.

Akit mindeddig még csak nem is illetett. Kísértő gondolat; veszedelmes, ahogy elsuhan: mellette mindig meg-megújuló meglepetésekben lehet része, ha ők ketten… ha egyszer úgy hozná a sors. Señorita, gondosan őrzött virág… Mégis: szokással-illemmel dacoló útja, egyetlen képért, mely helyette is megvallja: látod, én így szeretlek – irigyli a jegyest, átsuhanó gondolat, nem törődik vele. Nem szabad.

Kezei gyengéden alakították a lány tartását; nem keményebben, mint a lehelet; érintése azonban mégis bűvös erővel hatott. Mint akit tűz éget, rezzent össze; s kitágult szemekkel meredt a fiatalemberre; a finom, vékony festőujjak perzselték. Megszédült; úgy érezte: többé már nem önmaga, csupán lágy viasz a művész kezében. Azt formál belőlem, akit akar…

Kitáguló idő… maga a festő is belekábult. A lány szemeiben szakadékok nyíltak, mocsárként vonva magukba a tekintetét; egyetlen pillanatra ujjai eggyéforrtak Lena arcával; mintha az idők kezdetekor is már oda teremtette volna őket egy magasabb Akarat. Az a felparázsló szempár, emelkedő-süllyedő keble, vágy lobbanása… s a tudat, hogy mindez a tűz jegyesének szól, talán sosem fájt ennyire.

A festmény több a lánynál: minden, ami szeretne lenni, ami valaha volt – és akivé lesz. Aki a képen megelevenedik, egy kissé az ő teremtménye is. Beleszeretni teremtményébe: Pygmailón keserve; de az ő fájdalma nagyobb a görög szobrász-királyénál. Az csak arra vágyott, hogy életre keljen az általa faragott lányszobor; de a festőnek éreznie kell: míg benne szenvedély lobban az iránt, akivé Lena válik a kezei közt; a lány egy másik férfit szeret.

Utolsó nap; Lena többé nem tért vissza. A képért is mást küldött… pedig a festő olyan nagyon várta. Talán a lány megérezte: bár semmi sem történt, mégis túl messzire mentek tegnap ahhoz, hogy ismét találkozhassanak. Mert talán ami eddig álom, tűnő ködkép volt csupán – most egyszerre testet talál ölteni.

Gyorsan reppenő napok; csak a festéssel törődik, két képen dolgozik egyszerre; Lena kedvéért hagyta félbe őket – s a kettőhöz ismét érkezett egy harmadik. Egy kései estén Vittorio toppant be; régi barátja; ő is kérte: fesse meg az arcát. Ifjú klerikus; harmadik gyermeke családjának – sosem választotta volna az egyházi életet, de azért boldog így is; a hite őszinte, de a fanatizmus béklyója nélkül. Kedélyes, derűs ember egyébként, szívélyes-bőkezű mindenkihez, bajbajutotthoz, szegényhez, jó baráthoz – akit csak útjába sodor a sors.

Délre harangoznak… Nemrég hozta vissza a portrét a keretezőmester; most szívélyes mozdulattal mutatja az olasznak. A klerikus kedvtelve nézi arcmását; úgy érzi: a festő remekül visszaadta lényét.

- Csodálatos… mint mindig, barátom. Köszönöm.

- Köszönd a természetnek a csodálatos arcodat; én csak azt festem, amit látok – mosolyog rá. Régről ismerik egymást; szavajárásuk a tréfa; egymás közt megszokott kenyerük – ám a másik arca most elkomolyodik. Ritka vendég az árny a rózsás-kerekded arcon.

- Hallgass rám, egyszer az életben, carissime. Két képet vinnék tőled.

- Képtelenség – döbben meg – egyetlen nap alatt?! Holnap indulsz!

- Van kész képed. Láttam már, véletlenül, nem kutattam utánad… te voltál óvatlan.

- A… a Ganümedes?

Rettenve néz barátjára; feltétlenül megbízik benne; ez most mégis váratlan; a féltve rejtegetett festmény, ahogy a humanistától hallotta a történetet, kelt életre benne; nem állhatta meg, hogy meg ne örökítse.

- Megfestem neked, legközelebb elviheted… Megszerettem, ragaszkodom hozzá; megértheted – szabadkozik; kérdezni nincs értelme, ismeri jól: felesleges fáradság faggatni.

Árnyalattal sötétebbre vált az arc; mintha már nem egyedül volnának; baljós árnyként kúszik közéjük a szó.

- Komolyan beszélek. Az Inkvizíció itt is fog kutatni eretnekek után… nemsokára. Főleg egyvalakit keresnek, akire más elfogott nyomorult rávallott: tiltott könyveket olvas… de ha már egyszer elkezdték, barátom – sosem lehet tudni. Nekik minden művészet gyanús. S ha meglátják a Ganümedes-t… Valóban szeretem ezt a képedet is. Hadd vigyem el… megfizetem, nem akarok én visszaélni bajoddal; de hadd vigyem el. Kérlek.

Alig észrevehető intés; szólni nincs ereje. A klerikusban megbízik; de ha ő látta, akkor talán… Nem; állja útját a felkúszó rettegésnek; nem. Csak ketten tudják, hogy ez a kép létezik… igen, barátom, vidd el békével.

„Tiltott könyvek”; érnek el hirtelen tudatáig a szavak. Félelmes balsejtelem; ő tud valakiről, aki ilyesmit őriz… A legjobb volna mihamarabb elküldeni barátját, nem látni, nem hallani – véletlenül sem feltenni a kérdést.

- Vedd ajándékként – int, Vittorio már indul, megkönnyebbülten; egy perc, és megmenekül ő is… – Várj! – innen már nincs visszaút; alea iacta est… és fiat voluntas tua; milyen különös, hogy szinte ugyanazt mondja a kettő: útjára engedik a sorsot – Csak egy kérdésemre válaszolj.

- Nem lesz-e drágább nekem a felelet, mint volna a fizetség?

Önkéntelenül is viszonozza a klerikus mosolyát; áldott jó ember; hogy még a pokol tornácán sem veszíti el kedélyét... De nehéz is pedig most színlelni a nyugalmat, mintha csak pletykát várna… nem gyanúja beigazolódását.

- Csak egy egyszerű kérdés. Kit keresnek?

- Eszedbe ne jusson! – vágta rá Vittorio – Ismerlek, forrófejű barátom; de ne merészeld! Aki után a Szent Hivatal kinyújtja a kezét… őrizd a saját nyakadat; és ne is igen mutatkozz, míg ezek itt időznek – már az ajtóból szól vissza – A képekért majd elküldöm a szolgámat. Vale, carissime; és fontold meg, amit mondtam.

- Várj – megfejthetetlen félmosolya – Akkor hát: ki az?

Az olasz felhorkan; öklével rácsap az ajtófélfára.

- Olyan eltökélten rohansz a vesztedbe, hogy a végén még majd elkezdek hinni a predesztinációban is! Megmondom; de tőlem ne várj segítséget, ha lefognak! A máglyától én is félek. Ruy Altrise.

Az ajtó nyomatékosan döndül; és az eddig szívében doboló szorongás most szertekúszik a testében. Hiszen ezt várta… már amikor a tiltott könyveket meghallotta. Lenától tudja: az ifjú señor Indexre tett könyveket rejteget. Ha nem Lena kedvese lenne, még őszintén meg is süvegelné: a merész értelmet mindig is becsülte. Azonban Lena kedvese… szinte gyűlöli, pedig sosem látta; de ha a lányra gondol, csak egyetlen mozdulat él mindörökké: ahogy Lena megadóan engedi át magát a művész formáló kezének. Akkor úgy volt az övé, ahogy senkié sem azelőtt… és ahogy talán eztán sem lesz senkié. Abban a pillanatban vajon kire vágyott a lány; faggatta százszor is meddőn a tovatűnt délutánt s önmagát.

Miért segítse… sosem látta. A klerikusnak igaza van: mindent kockáztatni – egy idegenért? Nem érte – Lenáért; gondolja, míg vállára kanyarítja köpenyét, s megindul a köves utcákon, gyalogszerrel – remélve, kisebb feltűnést kelt így, mint lóháton pompázva.

Gyorsan megleli Ruy otthonát, neve a legjobb ajánlólevél, a szolgálattevők főhajtással engedik tovább… egymásba nyíló ajtók, míg a señor elé jut.

Festőszeme egy pillantással felméri: keskeny, gőgös arc; de nincs híján sem szellemnek, sem nemességnek; ismeri el kelletlenül. Magas, ruganyos termet, fekete haj, simára borotvált áll s keskeny bajusz – tetszhet a nőknek. Szemben saját törékeny termetével, e földön ritka szőke, hosszú fürtjeivel… Végtére is – Ruy majdnem olyan, mint a többi. Ha nem jegyezték volna el őket, talán fel sem tűnt volna Lenának; gondolja, míg lopva méregeti. Nem sokáig; a sólyomtekintet rárebben; nem lágyabb a hang sem; igaz, inkább kíváncsi, mint rosszindulatú.

- Érdeklődve várom, miért jöttél… Mert képekre nincs szükségem.

- Híreket hoztam, señor. Azokra talán mégis szüksége lesz.

- Hallgatom – vetette keresztbe lábát, kényelmesebb ülést keresve a karszékben.

- Itt kihallgathatnak minket? Mert ezt más nem tudhatja meg.

 - Egyre kíváncsibb vagyok – morogta, némileg megcáfolva szavait – Mondd hát! Biztonságban vagyunk mindenki fülétől.

- Híreket kaptam, biztos forrásból: egy klerikustól Az Inkvizíció a városba látogat. Egyvalakiért, akit keresnek.

- Szegény flótás! – kacag fel; bár barna arca egy árnyalattal világosabbra váltott – És nekem ez miért fontos?

- Mert az az ember: señor.

Ajkára fagy a kacagás; nem rejtheti a nyers, zsigeri rettegést; ha nem ülne, talán erejevesztetten hullna földre… Szemvillanás. A következő percben már megrántja vállát, kevélyen, csaknem gúnyos hangon felel. A halálveszedelem is csak színjáték, melyet, ha jól visz végig, tapsol a nép… Hidalgó.

Épp csak keze nem szorítja eléggé a karfát; s az erős ujjak bizony – remegnek.

- Volt már gondom a törvénnyel; keresztül találtam szúrni egy fajankót, aki nem átallotta kardját összemérni az enyémmel. Ecce! nézz körül: ez a terem vajon börtön? vagy talán vesztőhely?

- Ez nem párbaj, ez már nem ifjonti meggondolatlanság, señor – intette – Meneküljön, amíg lehet! A földi úr: ember, elsimíthat vétkeket s bűnöket, ha úgy tartja kedve; még talán odafenn is megbocsátja Isten, ha őszintén megbánta, señor, szívében… De az Inkvizíció… a magát isteni akarat letéteményesének valló, istent játszó ember nem bocsát meg semmit. Egy ilyen per… tudnia kell: ha túl is éli – egész emberként többé már nem látja meg a napvilágot.

Még nem hull csendbe az utolsó szó; Ruy kacagása már félbeszakítja.

- „Istent játszó” – ismétli a festő szavát – No, veled is lehetne dolga a Szent Hivatalnak! De jó mondás; engedelmeddel idézem majd, ha vallatóra fognak…

Keserű indulat buzog fel a festőben; úgy érzi: még senkit nem gyűlölt úgy, mint az előtte állót. Az arcába kiáltaná: hogy merészeled ezt tenni azzal, akit állítólag szeretsz?!

És egyáltalán, kérdi magától… ő miért teszi? Félelmetes, mégis csábító gondolat, szemvillanás alatt úgy tekeredik rá, mint a kígyó vonaglása. Ha ő ma nem jött volna ide… ha elmenne csendben... Lena nemes ugyan, de messze nem grand sarja; és az ő hírneve emelkedik, mintha fénylő szél kapta volna szárnyaira. Még minden lehet…

Apagene, Satanas.

Lena… kedves, varázsos Lena. Milyen ártatlan, hogy megbízott benne…Pedig mit sem tudott róla, csak annyit: hírneves festő. Útjára indítani a sorsot, csak hagyni, hadd történjen meg… Ártatlanabb volna-e Pilátus, csak, mert nem ő hajtotta végre az ítéletet, amit megakadályozhatott volna…?

Még egyszer szembefordul a señorral.

- Amikor a képet kérte, nekem úgy mondta señnorita Lena: meg akarja vele vallani, hogy ő is nagyon szereti azt, aki őt a világon mindennél jobban szereti. A jó hírét kockáztatta érte… Engedelmével majd átadom neki: tévedett. Az a valaki a büszkeségét jobban szereti.

Megfagy a másik arca; keze tőr markolata felé rándul… a festő fegyvertelen, önkéntelenül hátrál egy lépést, tekintete azonban továbbra is merészen, kihívóan mered Ruy-re.

- Szerezz hajót. Bármelyik olasz városba, amelyik nem a spanyol koronához tartozik; csak mihamarabb induljon! Én nem mehetek a kikötőbe: megismernek, kérdezősködnek.

A festő ajka megrándul;

- Engem is ismernek, señor.

- Tégy úgy, mintha te utaznál! Mondhatod: messzibb megbízás, ottani festők képeit néznéd… Megteheted. Téged kevéssé kérnek számon. Ha sikerrel jársz: megfizetlek.

Az egyszerű köszönöm túl emberi volna a hidalgónak.

A festő büszkén veti fel a fejét; benne is szenvedélyesen lobog az indulat, ha valamivel türelmesebb természet is talán – saját vérdíját nem veszi fel.

- Nem kell – mosolya, érzi, gúnyos; de már nem törődik vele – Tartsa meg. Tudom, anyja révén birtoka van Itáliában is, oda igyekszik… azért még szüksége lehet rá az úton.

Már a folyosón éri utol a megvető hang.

- Csak azt ne hidd, hogy most te mentettél meg! Azért mégis jó, hogy eljöttél; legalább megnyugodtam. Hiszen már attól tartottam, hogy szereted Lenát…

Milyen jó, hogy otthon hagyta fegyverét, most keresztülverné rajta a pengét. Ostoba, gőgös fráter; ha egy jottányival is kevésbé szeretném Lenát, magam adtalak volna fel téged az Inkvizíciónak, gondolja keserűen; míg szótlanul lépked előre a folyosón.

Kavargó, tarka nép az éjjeli kikötőben; de sokszor csavargott itt, modellt keresve – vagy csak mindennapi emberek mulatságát. De soha még ennyi izgalommal; szidta magában a señort; miért is nem volt elég neki, hogy – nem kevés utánajárással – szerzett neki helyet a hajnalban kifutó kereskedőhajón. A capitanót ismerte; meg is festette egyszer, busásan fizetve a modellt, mert tudta: viharba került nemrég, megsérült a szállítmány… S a hajós nem feledte el neki. Mégis: nehéz a várakozás; a fáklyák lobogása oly különös… a faggyú szaga csaknem olyan émelyítő, mint a máglya füstje.

Könnyű érintés karján, megrettenve fordul hátra; ifjú, sudár apród; honnan is olyan ismerős a lányos arc; fut át rajta a sejtelem; míg amaz hallgatást parancsolva illeszti ajkára ujját.

- Én vagyok. Ruy üzente: el kell hagynia Hispániát... Hadd várjak itt veled; egymagam úgy félek – hideg az éji levegő… talán csak attól remeg a vakmerő lány; reménykedik a festő; míg a karcsú ujjak mind hevesebben szorítják karját.

- Búcsúzni akarsz? Señor Altrise örülni fog: valóban mindennél jobban szereti, señorita Lena.

- Remélem is, hogy így van – végre mosoly dereng a lány arcán – De nem búcsúzni jöttem.

- Vele mégy?! – kiáltja rettenve; ha sorsára hagytam volna Ruy-t, legalább Lena biztonságban lenne; gondolja; a lány azonban kitalálja gondolatát.

- Köszönöm neked; és kérlek, ne vádold magad. Ha te elvesztenéd a kezed… ne adja az Ég… akarnál-e tovább élni, festés nélkül? … Én sem. És emlékezz: egyszer már utaztam egymagam… akkor sem féltem. Akkor vele miért félnék?

Meghajtja fejét, ennyi önfeláldozás és szerelem előtt; most szégyelli korábbi vágyakozását. Mit mondani Lenának… A szennyes köveken léptek kopogása; s hamarosan már a fekete bársonyruhás alak is elválik a lassan virradó éjszaka sötétjétől. Halkan zihál… futhatott idáig; vállán szokatlan teher lehet neki a nehéz iszák; erre az útra nem mert szolgát hozni.

A lány arca felragyog, karja üdvözlésre lendül – a festő szeme éles; felfogja a másik irányból közeledő sötét köpenyt; ösztönös balsejtelemmel fogná le Lena üdvözlő kezét, a gesztus árulójuk lehet; de a szerelmes mozdulata gyorsabb. S nyílként pattannak a köpenyes izmai, ahogy feléjük ugrik – tőr villan a kezében; a penge sólyomként csap le – ha nem csúszna meg a köpeny bársonyán, halálos sebet ejtene Ruy-on; a fiatalember karjába így is beléhasít a fegyver.

Szemvillanás töredéke; a festőnél ezúttal van fegyver, másképp nem merne kikötőben járni; s a hosszú penge keresztülszalad a támadást nem váró bravón. A tőr kihull kezéből… jajszó nélkül, rongycsomóként hullik a földre; szívet érhetett a fegyver.

Véres színjáték; ezúttal nem a corral, hanem a hispán utca színpadán; mint oly sokszor már e földön; mindhárman a pillanatba dermednek. Lena nem sikolt; csak arca vált fehérre, s ujjai keresik jegyeséét… A kard hegye félrevonja a bérgyilkos álarcát; Ruy borzongva suttogja:

- Ez oldalgott hetek óta váram körül... Legalább tudom, miért tűnt el oly hirtelen az este.

- Milyen jó, hogy nem várt tovább az úttal, señor – jegyzi meg a festő; mire a hidalgó arcán pír fut át… Szerencse, hogy elrejti a sötét. Végre megleli a köszönet egyszerű szavát, míg kezet nyújt a festőnek.

A kikötő népe bölcs a maga módján: jó mulatság az ilyesmi; de csak, míg tart – utána jobb tisztulni a környékről; senki ne mondhassa: ott volt; tanúja a tettnek… talán részese is. Megörvénylik a tömeg; tágul körülöttük a kör – feltűnő lesz ez is; ha kevés zajt is ütöttek, sebes a pletyka futása – mennyi idő vajon, míg a kikötőparancsnok megtudja a hírt.

Talán mégsem; csavargó halála miatt nem forgatnak fel egy várost, nem tartóztatják hajók útját… Ki mit látott, attól akár zsebmetsző, rabló is lehetne a halott; kergetik egymást a gondolatok. Hány perc az élet… Összevillan a tekintetük; Ruy futásnak ered a hajó felé, magával rántva Lenát is; jó is, ha igyekeznek: a capitano is szerencsésebbnek látta egy órával korábban felszedetni a horgonyt. Meglehet, a szökevényeken kívül más egyebet is rejteget, amit nem feltétlenül a törvény emberei pillantásának szánt.

Fehér vitorla; kibomlik a feltámadó hajnali szélben, mely új élet felé repítik a jegyespárt.

***

- Mindig szomorú vagy, fiam… Mi bánt? A tekinteted… én láttam ezt, ha víz tükre vetette arcomat, amikor szegény édesapád elment. Elvesztettél valakit… vagy csalódtál valakiben?

Összerezzen; édesanyja túl közel járt a valóhoz. Igen és nem… hogy’ veszíthetné el, ha soha nem is volt az övé? Ketten ülnek az asztalnál; ünnep vigíliája; arra tért haza a festő a családi házba. Az asszony aggódó tekintete.

- Fiam – tette karjára kezét – Fiam, mikor hozol végre haza feleséget? Ifjú vagy, de ideje volna már… nem jó egyedül, otthontalanul a világban. Tudom, sok dolgot adnak, megrendelések… híres vagy, tudom. Isten nagyobb dicsőségére élsz a tehetségeddel… De megviselt vagy, megsoványodtál… gondolj jövődre is, gyermekem.

Végképpen megkeseredik a leves. Miért azzal legnehezebb, akit szeretünk, gondolja. A jövője… Egy édesanya talán nem érezhet másképp – de ő képtelen úgy élni. Mondja: nekem békés családi ház, féltve őrzött egészség, mindennapok gondja nem jövendő? Az én utamon az életem is mellékes, csak a festmények számítanak, azok megmaradnak; in aeternum…

Ráhajol a dolgos kézre; a formának tartalmat ad a szeretet; miért is kell beszélni, gondolja, olyan egyszerű most minden… Könnyű mozdulat; köpenyéből elővon egy kis csomagot, mosolyogva nyújtja át: tenyérnyi szentkép, fatáblára festve, keze munkája; gyapjúkendő, oly sokszor panaszolta már anyja a hideg éjszakákat… s a kendő sarkába kötve egy ezüst s pár maravédi; reméli, csak akkor találja meg, amikor ő már útra kelt.

Estére már a közeli városka templomában fonják körbe az árnyak. Tekintete az oltárképet keresi… egy éve festette. Lázár feltámasztása. A gyertyák sejtelmes fényében egy pillanatra úgy láthatja, mint bármelyik hívő; váratlan kegyelem: most nem keresi rajta a múlt küzdelmeit, esetleges hibákat, melyeket csak ő lát, de azért nem kevésbé fájók…

Reményadó csoda; térdel maga is a hideg kőre; tőle nem messze másik alak görnyed, összefont kezekkel recitálja az imádságot. Nem is kell odafigyelnie, ajka önkéntelenül formálják a szavakat, belénevelték gyermekkorában; gondolatai szárnyra kelve csaponganak a boltozat alatt. Varázsos Lena; ha jó szelek fúnak, heteken belül kikötnek; bár ha páter is utazik a hajón, talán megkönyörül rajtuk, s összeadja őket. Boldog pár – s ő ismét magányos.

A templom csendje a legjobb gyóntató. Kivallatja a szívből azt is, amiről az értelem maga sem akar tudomást venni. Hírneves, igaz – de mégis vexált élet, ma itt, holnap más fedél alatt, megbízások rendje szerint; változó földek; csak az Ég örök fölötte. S örök-más a lelke is: sokszor emelkedik magasságokba – de hiába akarná: ide hitvese nem követheti; és sokszor hullik éppoly mélyre, ahol szintén nem lehet segítségére a teremtés válságában. Örömét-bánatát szemlélni csupán; de megosztani soha – ilyen férfi feleségének lenni…

Mellette az asszony – ki tudja, hányadjára – az utolsó sorokat recitálja; és vele, feleszmélve, a festő is – most már tudatosan. Fények lobogása Lázár arcán; s szállásán a félbehagyott festmények, készülő vázlatok… Örök szerelme.

- In aeternum, amen.