Egy apró árny homályos alakját láttam a szemem sarkából, abban a percben már harmadszor, annak ellenére, hogy a kellemes tavaszi idő, a nyugodt park, és a kezemben szorongatott lányregény semmilyen okot nem szolgáltatott tévképzetek gyártására. Én mégis foltokat képzelegtem, amelyek mintha egyre nagyobbá, és gyorsabbá váltak volna az idő múlásával.

Figyelmen kívül hagyva a nem létezőt tekintetemet újra az Üvöltő szelekre fordítottam, miközben aktívan bizonygattam magamnak, hogy a parkban egy idős házaspáron, és rajtam kívül senki sincs.

És én nyertem. A pecek teltek, az árnyak elmaradtak, s így már teljes erőbedobással tudtam koncentrálni, a kezemben szorongatott unalmas könyvre.

Az idő közben rekordsebességre kapcsolt, a Nap pedig hirtelen a horizont alá bukott, pont amikor az utcai lámpák felkapcsolódtak, fényárba burkolva az elsötétedett világot. Közben az esti, csípős szél egyértelmű jelét adta annak, hogy ideje távoznom, mikor belekapva a hajamba, jeges borzongást futtatott végig a gerincemen. Felkaptam hát a blézerem, a regényt a táskámba süllyesztettem, majd a parkon keresztül elindultam haza.

A macskaköves út felénél járhattam, amikor ismét feltűnt egy apró árnyék a szemem sarkában, amely ezúttal nem tűnt el. Megrémülve torpantam meg, s fordultam jobbra. A megnyúlt árnyék a közeli juharfa takarásából lógott ki, de hiába meresztettem a szemem, nem láttam a gazdáját.

 A hideg futkosott a hátamon, mikor megszaporázott léptekkel megiramodtam a tőlem alig kétszáz méterre magasodó sorházak felé. Minél előbb kiakartam érni a hátborzongató parkból.

A sötét árnyék közben újra feltűnt, egyre közeledett felém. Futásnak eredtem, s próbáltam nem tudomást venni a többi, sorban előbukkanó árnyról, amelyek egyre közelebb táncoltak hozzám. Már majdnem elértem a park szélét, amikor hirtelen a közvilágítás kialudt. A hirtelen beköszöntő sötétség hatására megtorpantam, s reménykedve néztem fel az égre. De csalódnom kellett. A Holdat sötét felhők takarták el, a világ teljesen elsötétedett, csak foltokat láttam.

Páni félelem lett úrrá rajtam, s éles sikoly szakadt ki a torkomból, amikor megpillantottam a fölém magasodó árnyékot, amely nem tartozott senkihez. Megpróbáltam átlépni rajta, hiszen csak egy árnyék, de nem sikerült. Mintha falnak ütköztem volna. Nem értettem, hogy lehetséges ez, ahogy azt sem, hogy mi történik.

Az árnyak pillanatok alatt körülvettek, puszta jelenlétükkel fojtogatva. Szorosan simultak körém, elzárva előlem az éltető levegő útját. Sikítani akartam, de a torkom kiszáradt, nem jött ki rajta hang. A szorítás közben egyre erősödött, s miközben a szeme megtelt könnyel, a világ lassan elsötétedett.