(Bevallom nem volt időm alaposan visszaolvasni, vagyis itt aztán lehetnek félregépelések és furcsa szókapcsolatok, meg még kitudja mik. Mint mindig.)

Jó olvasást! :) :)

Úgy tűnt Matt tudatosan lohol előre, én pedig tudattalanul utána. Közben agyam racionális része újra aktív hadjáratba kezdett, s görcsösen próbált meggyőzni arról, hogy ami jelenleg körül vesz, az csak egy rossz álom, s amint reggel lesz, ez az egész semmivé foszlik.

Én ebben már nem voltam olyan biztos, főleg miután megéreztem az alkaromból szivárgó vér rozsdára emlékeztető, nyomorforgató szagát. Megálltam, behunytam a szemem, s mélyeket lélegeztem.

- Ne állj meg! – fordult hátra Matt, mire kinyitottam a szemem, s újra elindultam.

De már késő volt.

A talaj olyan hirtelen tűnt el a talpam alól, hogy megijedni sem volt időm. Tehetetlenül estem bele a sötét mélységbe, miközben azon forgott az agyam, hogy már zuhanás közben meghalok, vagy el kell viselnem még egy utolsó, fájdalmas becsapódást.

A második nyert. Részben.

Hitetlenkedve meredtem a sötétlő égre, és nem értettem, hogy még miért élek. A hátam alatt az ismerős talaj szurkálódását éreztem, majd megjelent Mat szemrehányó arca, majd egész teste. Akkor vettem csak észre, hogy még mindig szorítja a jobb kezemet.

-  Kértelek, hogy ne állj meg! – sóhajtotta, s mintha egy pillanatra elveszítette volna eddig oly tökéletes nyugalmát. Elengedte a kezemet, s mélyeket lélegezve tett pár lépést előre, majd megállt, hogy bevárjon.

-  Ne haragudj. – nyögtem, majd talpra pattantam, s zavartan megszabadítottam magam a fölös levektől amik a ruhámra tapadtak.

Remegő tagokkal indultam el újra utána, s reménykedtem, hogy nem csak színleli az elszántságot, ami az arcáról tükröződött. Nélküle már meghaltam volna. Ő volt az egyetlen esélyem, s nekem sikerült rendesen kiidegelnem alig fél óra leforgása alatt.

-  Te hogy kerültél ide? – kérdeztem feszültség oldásnak szánt hanglejtéssel, a hátának szegezve tekintetem. Féltem, hogy ha másfelé nézek eltűnik, s többet nem találom meg. 

-  Haza felé sétáltam az utcán, majd minden elsötétedett… - a hangja megremegett. – Aztán jöttek az árnyak, és itt tértem magamhoz.

-  Csak mi ketten vagyunk…

-  Nem. – vágott a szavamba, s az ingerültség helyét szenvedés vette át. – Volt még egy fiú… Elkapták az indák.

-  Milyen indák? – torpantam meg, fennt akadt szemekkel.

-  Azok amik a lábad alatt futnak. – mutatott a hajszálvékony indák szőtte talajtakaróra.  – De könyörgöm ne állj meg!

Megragadta a kezem, s maga mellé rántott.

-  Nem vagyok ovis… - nyögtem zavaromban, s még abban a pillanatban meg is bántam. Jólesett az oltalmazás, az érzés, hogy nem vagyok egyedül.

-  Addig fogom a kezed, míg ki nem jutunk innen. – jelentett ki, ellentmondást nem tűrő hangon. S én nem ellenkeztem.

Megpróbáltam összegezni az addig történteket. A parkból, néhány fekete, hidegséget árasztó árnyék elrabolt, és betett egy sövény határolta útvesztőbe, ahol ha nem a kétoldalt magasodó sűrű, zöld levelek ölnek meg, akkor a talpunk alatt tekergő indák. Vagy ha mázlink van, egyszerűen csak megnyílik alattunk a föld.

Miközben gondolataim egyre rémisztőbb és rémisztőbb végkimenetelek tártak elém, a Hold újra bújócskába kezdett, s egy pillanatra minden elsötétedett. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, s hogyha nem lenne Matt, már meg is haltam volna.

A levegő hirtelen kiszökött a tüdőmből, pár pillanatig csak hang nélkül tátogtam. A szemeimet könnyek kezdték szúrni, nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Olyan abszurd volt az egész.

Fény áradt szét mindenfelé. A felhők egy varázsütésre, pár másodperc alatt szívódtak fel az égről, mintha soha nem is léteztek volna. A Telihold vakítóan tündökölt, szinte már fájt a hirtelen a fény, a gomolygó, vérfagyasztó sötétség után.

A megvilágosodott éjszakába éles sikoly hatolt, s Matt-el egy emberként indultunk a hang irányába. Közben kétoldalt megelevenedett a sövény, s vad hullámzásba kezdett. Bár nem mertem bevallani magamnak, tudtam, hogy a sövény egyre közelebb kúszik hozzánk, s ha hamar nem fordulunk el valamerre, méghozzá gyorsan, megfolyt minket.

Újra sikoltást hallottunk, s Matt hirtelen jobbra rántott, én pedig gondolkodás nélkül a szakadék szélébe kapaszkodó lány után ugrottam. Éles fájdalmat éreztem, mikor hasra estem, de még éppen sikerült elkapnom a kezét.

- Eressz!  - mondta, elcsukló hangon, s éreztem,  hogy  a keze lassan kicsúszik az enyémből. – Eressz! – ordította, s tüdejéből éles sikoly szakadt ki. Még egyszer, könnyfátyol takarta pillantását az enyémbe fúrta, majd az ujjai elernyedtek. Elengedte a kezemet.

Sikítva kaptam utána, Matt pedig utánam.

Ő nyert.

Átfogta a derekamat, miközben próbált magával cibálni, de én még nem bírtam mozdulni. Bámultam a földet, ahol pár pillanattal azelőtt a szakadék elnyelte szegény lányt.

- Nem tehetsz már semmit. – ordította Matt. Vasmarkába vonta remegő kezemet, s határozott mozdulatokkal rángatni kezdett maga után, míg észhez nem tértem. Akkor mindketten futásnak eredtünk.

A szívem a torkomban dobogott, s már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Megállíthatatlanul potyogtak, s elhomályosították a látásomat. De még így, a könnyfátyolon át is észrevettem a mellénk szegődő árnyakat, akik a holdfényben még vérfagyasztóbban festettek. Olyan volt, mint egy megelevenedett rémálom.

Az életünkért futottunk.

Agyam újra elém vetíttette az előzőleg már látott vészterhes képeket, kiegészítve szüleim zokogó jelenlétével. Egyre jobban és jobban eluralkodott rajtam a jeges pánik, egész testemben remegtem.

Állj! – kiáltotta Matt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy akaratlanul is teljes lendülettel neki csapódtam. - Jobb vagy bal? Jobb vagy bal? – suttogta magának, miközben tekintete olyan gyorsan járt egyik irányból a másikba, hogy alig tudtam követni. Szólni akartam, de kételkedtem benne, hogy akár egy szavamat is hallaná. A mellkasa ritmustalanul emelkedett és süllyedt, s néha mintha levegőt is elfelejtett volna venni.

-  Jobb! – kiáltotta végül, és már vonszolt is maga után, ugyanazzal az őrült tempóval, mint azelőtt, ugyanazzal a sportolókra jellemző energiával, amivel én nem rendelkeztem.

A számat vészterhes, hörgő hangok hagyták el, amik arra utaltak, hogy a tüdőm már nem bírja sokáig. Minden kereszteződésnél ami az utunkba került, eljátszottam a gondolattal, hogy a másik irányba indulok, nem tartok vele. De tudtam, hogy hiába. Utánam jött volna, és az ő életével nem akartam játszani. Így is elég kilátástalan volt a helyzetünk, nem akartam tovább rontani.

Matt hirtelen balra rántott, én pedig hason csúszva tettem meg az esést követő három métert.

-  Ne haragudj. – ugrott vissza mellém, és már nyújtotta is a kezét.

-  Nem. – lihegtem, miközben a hátamra vergődtem, és szúról oldalamra szorítottam a kezeimet. – Én erre nem vagyok képes. Te is tudod, én is tudom. Szóval takarodj!

-  Nem megyek nélküled. – adta meg a nem meglepő választ, és teljes nyugalommal helyet foglalt mellettem, mintha megfeledkezett volna a körülöttünk zajló tébolyról, s arról, hogy az élete a tét.

-  A takarodjnak melyik fele nem világos? – pirítottam rá, elcsukló hangon, miközben a könnyeim újra feltörtek, bár lehet, hogy egész idő alatt bőgtem.

-  A nem megyek nélkülednek melyik része nem világos, te hülye kis csitri?

Érdeklődve, szinte csodálattal néztem fel rá, s egy pillanatra tényleg megfeledkeztem az életünkért folytatott harcról. Tetszett ez az újonnan megismert oldala, de semmi kedvem nem volt egy efféle hosszú, lélektani vitához. Azt akartam, hogy menjen.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és alig, hogy ő is kiegyenesedett lekevertem neki egy akkora pofont, amekkorát csak tudtam, majd összeszedve minden erőmet újabb ütésre lendítettem a kezem. De nem voltam elég gyors. Már a suta mozdulat elején elkapta a kezemet, magához rántott, majd mielőtt ellenkezhettem volna megcsókolt. Rövid, de szenvedélyes csók volt.

-  Ne hidd, hogy ezzel a kis trükkel…

Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem engedte. A száját újra az enyémre tapasztotta, ezúttal hosszan, erőteljesen, ha lehet még szenvedélyesebben, s mire észbekaptam már újra maga után vonszolt.

-  Nem hittem – fordult hátra, miközben gyorsított a tempón. -, hanem tudtam.

Azt hittem nyertünk, hogy feltartóztathatatlanok vagyunk. De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Az árnyak gyülekeztek, pillanatról pillanatra sokasodtak. Eltakarták a minket körülvevő növényt, már csak ők voltak és mi. A fojtogató sötétség, az élni akarás.

-  Ott! – Matt egyenesen elénk mutatott. Nem akartam elhinni, nem mertem elhinni. Vége volt. Volt kijárat. Hirtelen eluralkodott rajtam a remény, mosolyt csalt az arcomra, épp amikor Matt eltűnt a jobbomról.

Sikítva torpantam meg, s fordultam meg. Matt a földön fetrengett, ezernyi vékony inda fonódott a testére, fojtogatták. Eszelős idióta módjára próbáltam letépni róla az erős szálakat, de tehetetlen voltam. Nem voltam elég erős, s az indák egyre csak fojtogatták.

Végig engem nézett. Nem tudott szólni, de a pillantása mindent elárult. Azt akarta, hogy menjek. Hogy ne adjam fel. De képtelen voltam mozdulni. Meredten figyeltem, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcán, majd eltűnik szeméből az élet.

Sírva roskadtam mellé. Az árnyak közben közelebb kúsztak hozzám. Az élettől már csak tíz méter választott el, de én haboztam. Nem akartam otthagyni, nem akartam, hogy így legyen vége. Remegő kezeimet az övére kulcsoltam, s könnyeimen keresztül próbáltam magamba vésni a vonásait, hogy soha ne feledjem, hogy erőt meríthessek utolsó pillantásából.

Közben az árnyak elértek, de fojtogató jelenlétük nem hatott rám. Már nem. Én voltam az erősebb, én irányítottam a testem, az elmém. Nem győzhettek le.

Felpattantam és a kijárat felé iramodtam, miközben ők szorosan követtek. Pillanatról pillanatra sokasodtak, s végül sikerült elérniük céljukat. Elszorították előlem a levegőt. Lelassultam, mozgásom bizonytalanná vált, miközben minden kis sejtem sürgetett, s levegő után kiáltott.

Már láttam a fényt, az útvesztő végét, a megváltást. Egy karnyújtásnyira volt. Négykézláb kúszva próbáltam kitörni a fölém tornyosuló sötétség karmaiból, próbáltam levegőt venni, nem feladni. S már ott voltam. Kinyújtott karomon megcsillant a nap fénye, a tüdőmet friss levegő járta át, s én minden erőmet elvesztve rogytam össze.

*

Az ágyamban ébredtem. Minden nyugodt volt, fényes. Kaptam levegőt, semmim sem fájt.

Akkor villant be az első kép.

Megzavarodva rúgtam le magamról a takarót, s húztam fel a pólómat. Kizár volt, hogy egy lila folt se éktelenkedjen a hasamon. Kétszer is elhasaltam, de a bőröm hibátlan volt. Egy karcolás sem látszott rajta, ahogy a kezemen sem, pedig az még vérzett is.

Zihálva rogytam le az ágy szélére. Csak álmodtam. Már máskor is voltak élethű álmaim, de mégis… Emlékeztem a fájdalomra, minden egyes kis részletre. A lány pillantására, mikor elengedte a kezemet, Matt ajkára az ajkamon, a fájdalomra amit akkor éreztem mikor kihunyt a fény a szeméből.

Megráztam a fejem, és a konyhába mentem. A kávé majd segít. Közben lopva a tükörbe pillantottam. Ugyanaz az arc nézett vissza rém, mint mindig. Egy barna, zöld szemű lány, halvány szeplőkkel az orrán. A tekintetem kissé zavart volt, de azon kívül semmi sem változott. Minden rendben volt.

Tele töltöttem a csészém kávéval, majd felkaptam a konyhaasztalról az újságot. Kicsit gyűrött volt, anya és apa már biztos átnyálazták mielőtt elmentek otthonról.

A címoldalon Matt elbűvölő mosolyára lettem figyelmes, kalapáló szívvel láttam neki az alá nyomtatott szöveg olvasásának.

Ma hajnalban megtalálták az eltűnt Matt Salliven – helybéli élsportoló holtestét is, a Fő tér parkjában. A fiút egy hajléktalan találta meg, aki elmondása szerint egy kezet vett észre a buxussövény alatt. Közelebb érve látta, hogy a fiú halott.

A boncolás eredményére még várni kell, de a rendőrök elmondása szerint a fiút megfojtották.

Vége