Augusztus volt,annak is az első szombatja. Sokáig tudtam a pontos dátumot, de mára már csak az évszám és a hónap maradt meg emlékezetemben. Sokáig vivódtam  magammal, hogy megirjam, vagy ne irjam meg , ami akkor lejátszódott bennem, amikor meginogtam , amikor a kilátástalanság   erőt vett rajtam , amikor gyengének bizonyultam , amikor egy kissé , ugy gondolkodtam mint mások nagyon sokan.

            Tizenéves fiammal , és Csibész kutyámmal sétáltunk a Szamos parton valahol , a város alatti szakaszon,  a töltésen.Kutyám le-fel szaladgált a töltésen , rohant le a vizhez , beszaladt a már lassan érni kezdő kukoricásba, majd átszaladt a töltés másik oldalára , kutyákkal barátkozott , meg zavarta a kisebb kutyákat , és őt is megzavarták a nagyobb kutyák. Egyszóval élvezte a szabadságot, gondtalanul futkározott, de minden játék után visszaszaladt hozzánk, bizonyitandó, hogy ő is hozzánk tartozik.

            Fiam is szaladgált a töltésen , nagyokat rugott a levegőbe , vagy éppen egy  utjába lévő pöffeteg gombába , vagy  tekintetével követte , hogy mi minden játékra képes egy kutya , ha szabadjára engedik és nem korlátozzák , és nem ellenőrzik minden lépését.

            Úgy tetszett , hogy mindenki jól érzi magát , csak az én agyamra szállt le valami köd , és telepedett rám valami melankólia, valami megmagyarázhatatlan félelem, valami szomorúság, aminek pillanatnyi okát nem tudtam megmagyarázni , ami  nyomasztott , ami gúzsbakötött, ami valami olyasmire  akar kényszeriteni, amit  tulajdonképpen nem akartam!

            Fiam, kissé elfáradt a játékba a szaladgálásba --éppen a közelembe ért  és ott is maradt. Az órámra néztem, pontosan hét óra volt.Ebben az időpontban , augusztusban , a Szamostöltés  ezen szakaszán a Nap pontosan nyugatról néz felénk és lefelé hanyatló sugarai hosszába  ragyogják be a töltést .

            Nem tudom miért ?--nem tudom megmagyarázni (azóta sem) hogy mi késztetett , mi inditotta el a gondolatot bennem , hogy minden bevező nélkül , minden előzmény nélkül, fiamtól azt kérdeztem :--Látod a Napot fiam? Fiam kérdő tekintettel nézett rám.

            --Persze  hogy látom!--, hiszen itt van pontosan elöttem , csak éppen nem tudok belenézni mert elvakit.

            -- Nem is kell, de azt jegyezd meg  nagyon jól , hogy ha bármilyen baj történik a most látható Nap irányába kell menni!

            Fiam tágra nyilt szemmel , értetlenül nézett  rám , mert nem tudta , nem tudhatta , hogy mi váltotta ki belőlem  azt a néhány számára alig felfogható mondatot.

            Aztán hazamentünk , a beszélgetés annyiba maradt és mire  ujra szóbajöhetett volna, már nem volt szükség semmi magyarázatra mert számomra az egész eset okafogyottá  vált.