Kinai pavilon

           Annak idején , nagyon sokszor kellett fővárosi kiszállásra menni. Volt mikor anyagért , volt mikor valamiféle engedélyezésért , vagy netalán  nemzetközi kiállitásra . Amikor kiállitásra kellett menni . akkor legalább egy hét távolléttel kellett számolni. Ebben az volt a jó , hogy alkalmunk nyilt, egy kis városnézésre, de nem utolsó sorban , a többi kiállitási pavilonok meglátogatására . Általában hárman -négyen voltunk, igy egyedül de akár kettesével is nyugodtan elcsavaroghattunk , anélkül ,hogy a mi placcunk magára maradt volna. Jól fogott a magyar nyelvtudás , a magyar pavilonban, de még jobban a német , a keletnémet pavilonba. Itt például egy lejért  reklámszatyrokat lehetett venni, de aki beszélt németül , akár husz-harmincat kapott akár ingyen is. Ezeket a szatyrokat aztán valósággal elkapkodták tőlünk , három-négy lej darabonkénti áron, mert szépek voltak mutatósak, ujszerüek , mert nálunk még  nem hóditott  teret  a civilizáció nejlonzacskója. Nekünk viszont nagyon jól jött egy kis kiszállási pénzpótlék, mert akkoriban napi tizennyolc  lejt "pocsékoltak"  napidijra.

           Nos, azért a tizennyolc lejért adtak az Északi pályaudvarral szemben lévő gyorsbüffében , egy deci rumot , egy babfőzelék adagot némi gyanus kinézetű hussal, és egy üveg sört. Az esetek többségébe a tizennyolc lej  nem látta meg a belvárost, mert reggel mikor megérkeztünk, éhesek, szomjasak voltunk , ugyannyira , hogy minden szivfájdalom nélkül, ott hagytuk az első büffébe. Sohasem  számoltam ki a kalória értéket a menünek , azt viszont állitom , hogy elvoltunk vele késő délutánig.

           De voltak kuriózumok is , például a kinai pavilon, amelyik éppen a szomszédunkban helyezkedett el.Az első egy-két napon , egyszerüen nem engedtek be bennünket, pedig túl a gyönyörü selymeken, textiliákon , függönyökön porcelánokon, szivesen megnéztük volna közelebbről , azt a kb százötven centi magas--vagy inkább alacsony -- gyönyörüen sminkelt kinai lányokat is, akik mindig "ferde" szemmel néztek ránk. Amiért nem engedtek be a standjukra egyszerüen rájuk fogtuk, hogy bizonyára , betegek , sárgaság gyanusak. Ezt legalább, két-három órán keresztül mutogattuk, de a mai napig sem tudom megértették -e , vagy sem.

           Kénytelenek voltunk stratégiát váltani. Felvettük legmosolygósabb fizimiskánkat , és addig integetünk mutogattunk mig sikerült átcsalni őket a mi standunkra. Elöbb csak ketten jöttek át, és megbámulták butorainkat , kipróbáltak minden  fotelt kanapét, széket. Alig látszottak ki az asztal mögül. Fintorogtak egy kicsit , de amugy tetszett nekik  a mi placcunk. Olyan huszonévesek lehettek, és ahogy egymás közt beszélgettek, a maguk nyelvén az maga volt a földönkivüliség, mert  abból még csak következtetni sem tudtunk semmire. Magunk közt mi is magyarul beszéltünk, és nem éppen a legszalonképesebb modorba.Ök közben állandóan csicseregtek,--próbálkoztak velünk angolul is , de annak ugyanaz volt az eredménye , mint a kinaival.

           Már órák óta koptattuk egymás idegeit, röhögtünk egy más beszédén, kihasználva minden lehetséges , vagy éppen lehetetlen értekezési formát, amikor az egyik kinai lány "ékes" románsággal , megkérdezte, hogy: ti nem tudtok románul? Azt hittem nem jól hallok, ezért rákérdeztem--ezuttal románul-- te tudsz románul?--Már hogyne tudnék , négy éve tanulok itt a bukaresti egyetemen, közgazdaságtant. Nagyot nevettünk, és utána szabad bejárásunk volt a pavilonjukba.

          Ezt a lehetőséget igyekeztünk is kihasználni, és túl a sok szebbnél szebb textilián érdeklődést mutattunk a kinai lányok fizikai , érzelmi , netán érzéki beállitottsága iránt is. A dolog egyáltalán nem volt egyszerű, mert ez a három Himalája gyöngye úgy hasonlitott egymásra , mintha klónozva lettek vola. Ruházatuk, termetük sminkjük, egy az egyben megegyezett--ugyannyira , hogy csak a negyedik napon mertünk volna komolyabb fogadást kötni , hogy melyik melyik, és hogy egy félórával korábban melyiknek csaptuk a szelet.Nem beszélve arról , hogy egyáltalán nem ismertük a kinai udvarlási szokásokat és a nálunk használatos receptek , inkább elriasztották a lányokat, mintsem közelebb kerültek volna hozzánk, úgy fizikailag , mint érzelmileg. Ebben az is közrejátszott, hogy akkor már láttunk  félmeztelen nőket,  autóban -- akik alul sem voltak tulöltözve--és akik lábaikkal integettek a nyitott ablakon. Talán ez is közrejátszott, hogy egy kicsit rámenősebbek voltunk attól, amilyenek valóban voltunk.És ez az európai mentalitás, egyáltalán nem hatotta meg , a távolkeleti sziveket.

           A három lány közül , csak egy tudott románul, amit csak akkor tudtunk meg , amikor már legalább tizedszer  próbálkoztunk a másik kettővel beszélni , akiknek halvány gőzük sem volt, a román nyelvről.

           Megismerkedésünk elején , amikor hol elmentek , majd visszajöttek --persze ezt csak mi gondoltuk igy-- nem mindig úgyanazok jöttek vissza , mert mikor látták , hogy nem tudunk szót érteni akkor hivták  a románul is beszélő lánykát. De hiába , nekünk mindegyik egyforma volt. Piros bluz, kék nadrág, egyenpapucs.

          A hét végére már ismerni véltük mindegyiket külön -külön is , és értekeztünk is velük, mert volt aki tolmácsoljon, viszont voltak olyan gondolataink, és tettvágyunkis, amit nem bizhattunk a tolmácsra. Különben is  a tolmács lányka tartotta magát  egy olyan erkölcsi normához, ami nem engedett előrelépést a szerelem magasabb régióiba. Ennélfogva, bucsúzáskor, be kellett érjük a háromszor két kinai lány puszijával, és egyáltalán nem értettük , hogyan tudtak igy elszaporodni ekkora absztinencia mellett.