Vissza soha

Térdig érő fűben sétáltam egy nem túl szép réten. Egyedül. Magányosan. Félve.
Lefeküdtem, néztem az eget. Olyan, mint máskor. Furcsa alakú felhők mesélik véget nem érő történetekeiket. Ennyi mesét senki sem tudna felírni. Ők már láttak mindent, ami csak volt itt lent. Hirtelen felhő szerettem volna lenni. Biztonságos távolságból, hidegen szemlélni a vilá-
got, nagyokat röhögni az emberek problémáin, félelmein, boldog pillanatain, amik csak egy-egy percre jutnak felszínre, hogy aztán mélyebbre süllyesszék az érzelmi erővonalakat felvillanásukkal. Nevetőgörcs tört rám. Mit jelent egyetlen ember baja az egész univerzum világához képest?
Egy folyóhoz értem. Zuhatag volt. Gyors, megállíthatatlan. Tisztára mosva, csiszolva mindent, amit csak körül tudott ölelni. Folyó akartam lenni. Elsöpörni a mocskot, ami beborít embert, állatot, levegőt, lelket. Térdig gázoltam a vízbe, hogy érezzem lényegét. A hideg víz vasmarokkal ragadott meg, nem engedett mozgást. Éreztem lábaimban az erek szűkülését, mintha egy hatalmas spanyolcsizma marna húsomba. El szerettem volna mondani a gondolatok tengerét, de nem jött ki hang a torkomon. Csak halk nyöszörgésre voltak képesek hangszálaim. Térdeim berogytak. Az ár elragadta testem. A levegő súlyos volt akár a forró ólom.
A parton tértem magamhoz, fáztam, remegtem. Éjjel volt.
Millió csillag és a Hold figyelte szenvedésem a magasból, nyugodtam, megnyugtatóan és fagyos melegséggel. Egy ajtót pillantottam meg pár lépésre tőlem, egy öreg fűzfa mellett.
Acél ajtó az éjszakában.A semmi közepén magasodott felém robosztus méretével. Lehetett talán négy méter magas és ugyanolyan széles. Egy régi, szépen megmunkált, bronz kilincs volt rajta, ami akkora volt, mint az alkarom. Eléléptem. Kinyújtottam jobb kezem, hogy megérintsem. Amikor elértem, el kellett kapnom a kezem a fájdalomtól. Az ajtó forró volt. Megjelent egy felirat halványan az ajtó közepén. Halványan, kéken lüktetve: ’oda ki…’. Nem értettem hová, miért. Meg akartam tudni. Levettem vizes pólómat és rátekertem kezemre. Amikor megfogtam a kilincset, éreztem, hogy az már nem meleg, hanem iszonyúan hideg. Újabb izzó mondat jelent meg az ajtón: ’vissza soha!’. 
Megértettem. Az acél (bár már ebben sem voltam biztos) figyelmeztetett engem. Döntenem kellett. Ha átlépek a küszöbön, sosem látom viszont ezt a világot, az ajtó bezárul mögöttem és nem nyílik többé. Ahogyan itt álltam a folyó mellett, az ég alatt egy erdőben, megcsapott a valóság szele. Ez nem lehet a valóság! Nem nő ki egy fa mellett acél ajtó és főként nem ír nekem sejtelmes mondatokat! Ez nem az X-akták következő epizódja, ahol torz embriókra bukkannak egy elhagyatott csatornarendszerben.
Az ajtó felszisszent. Ahogyan kezdett kinyílni, a résen semmi fény nem áramlott ki. Ilyen tökéletes fekete színt még sosem láttam. Beléptem az ajtón. Tudtam, nincs visszaút. Nem érdekelt többé az, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt. Visszanéztem az erdőre, az pedig kék és mocskos fehér színben egyre jobban ködössé vált. Az ajtó egy századmásodperc töredé-ke alatt becsapódott. A hang olyan volt mintha millió ember egyszerre sikoltott volna fel. Tudtam, ezek azok az emberek, akik ugyanúgy beléptek ide. Hirtelen nem voltam már egyedül. Nyugalom szállt meg. mintha a kokain kezdett volna hatni. Halálos nyugalom volt ez.

Gyenge fény ereszkedett az ég felől vörösen. Körülnéztem. Végtelen hely vett körül. A következő pillanatban emberek ezreinek, millióinak körvonala kezdett kirajzolódni körülöttem, mozdulatlanságba burkolva, hangtalanul. Aztán mindannyian egyszerre mondták el az ajtó utolsó üzenetét: vissza soha! 
A tömeg szétnyílt egyetlen hosszú folyosót nyitva. Nem érzékeltem, hogy mozognék, mégis lassan elindultam az emberi falak közt. Féltem. Újra féltem. A tömeg mintha tudta volna, mintha beleláttak volna agyamba, újra és újra kántálta: vissza soha! Egy hatalmas kéz markolta át testem. A magasba emelt. Halk nyöszörgést hallottam saját torkomból. Amikor le-
vegőt akartam venni, nem tudtam. Végtelen volt az a levegő, ami a szenvedés hangját gerjesztette bennem. Forgott velem minden. Gyurmának éreztem saját testem. A kéz csak emelt és emelt, úgy éreztem, megfojt, holott nem is éreztem szorítását. Végtelenből lenyúló kéz volt. Szép, karcsú, de halálosan fekete. Fehéren lüktettek benne az erek. Halálosan gyönyörű volt. Elengedett. Őrült zuhanás vette kezdetét. Az adrenalin majd’ szétrobbantotta az agyam az első szakaszban. Újra nyöszörögtem. Már láttam az embermilliókat mélyen alattam, akik feltartott kézzel vártak engem, iszonyú mosollyal arcukon. Vissza soha. Egyetlen kérdés járt a fejemben, miközben őrült sebességgel szálltam alá a vörös égből. Kié volt az a kéz?
Amikor már közelebb értem, a mosolygók gonosz tengere örvénybe formálódott. Körbe-körbe úsztak, egyre mélyebbre és mélyebbre. Becsapódtam. Furcsa, vízszerű folyadék alkotta az örvényt. Bűzös és meleg volt. A mosolyok átalakultak. Szeretetteljes és vigasztaló mosoly volt ez. Megnyugtató. Egy lány és egy fiú fogta meg kezeimet. Azt mondták, már nem kell félnem, hogy már vége. Itt vége. Megnyugodtam. 
Minden nap jöttek még közénk úgy, ahogyan én is. Megnyugtattuk őket. Édes harmóniában voltunk ott lent. Testünk pedig fent pihent a föld mélyén. Szeretteink sírtak felettünk. Gyűlölték a fekete kezet. Én csak úsztam a Holtak folyójában, és úszni fogok az idők végezetéig. Nem bánom, és nem is fogom bánni soha, hogy hozzám ért a Halál keze.


Quasy