Sajgott mindenem, a fejemben uralkodó sötétség szorosan tartott, nem akart engedni. Valahol az álom, és a valóság elmosódott határán nyüglődtem, mígnem egy távoli sikítás hallatára a gondolataim kitisztultak. Szúrós faágakat, és hideg földet éreztem magam alatt, miközben lassan újra kezdtem érzékelni a külvilágot. Félve nyitottam ki a szemem, s óvatosan megmozdultam. A fejem már a legkisebb moccanásra is heves fájdalommal reagált, úgy éreztem menten széthasad. Egyéb lehetőség híján a hideg földhöz szorítottam, s behunytam a szemem.

Hosszú percek teltek el, mire újra tisztán tudtam gondolkodni, s fel tudtam idézni a parkban látott árnyakat, amelyeknek jeges tekintetét még mindig a hátamon éreztem. Kinyitottam a szemem, s újra megpróbáltam felkelni. A fejfájás immár elviselhető volt, s könnyedén sikerült talpra állnom, bár a hirtelen mozdulattól megszédültem, sikerült megtartanom az egyensúlyom.

Sötétség vett körül, ami egészen a csontjaimig hatolt, s félős borzongásként telepedett rám. Úgy éreztem nem kapok levegőt. A mellkasom szúrt, szívem dobogása őrültek módjára ostromolta. Minél kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, annál keservesebben próbáltam még többet venni, miközben remegő tagokkal megindultam.

Zihálva, könnyes szemekkel próbáltam előrejutni, ha csak egy pár lépést is, de nem ment. A sötétség nem eresztett, én pedig levegő nélkül topogtam egy helyben.

-  Feküdj! – Nem tudtam, hogy nekem kiáltottak e, a hang távolról érkezett, mégis gondolkodás nélkül estem hasra, majd kiáltottam fel, mikor a friss levegő fájdalmasan beáramlott a tüdőmbe. Könnyes szemekkel, szinte fuldokolva a hirtelen levegő áradattól próbáltam újra talpra vergődni, de nem sikerült. Közben egyre nagyobb kortyokban nyeltem a friss levegőt, amely égette a nyelőcsövem, s feszítette a tüdőmet.

-  Nyugi! – Egy kéz simult a fejemre, s nyugtatóan simogatni kezdte. – Mindjárt vége.

Életem leghosszabb mindjártját éltem át. Még hosszú percek elteltével is szúrta a levegő a tüdőmet, s a könnyzápor sem akart abbamaradni. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ki simogatja a fejemet nem tettem ellene semmit. Csak feküdtem, s próbáltam összeszedni magam, miközben szorgosan vártam a mindjárt végét.

Nem tudom megmondani mennyi idő telt el, de óráknak tűnt. Kínkeserves hosszú óráknak, amit kizárólag azért sikerült átvészelnem, mert a kellemes érintés nem szűnt meg, biztosítva róla, hogy nem vagyok egyedül.

-  Jobban vagy? – érkezett a fejem fölül a kérdés, amit én csak suttogásként érzékeltem, s amire csak egy igennek szánt nyögéssel tudtam felelni. – Segítek felállni.

Két erős kéz nyúlt a hónom alá, majd emelt fel olyan könnyedén, mintha rongybaba lennék. A térdeim megrogytak mikor hirtelen rájuk nehezedtem, de végül sikerült megtartaniuk, s egy félpercnyi pislogás után a látásom  is kitisztult. Meglepetten bámultam magam elé, próbálva elhinni amit látok, próbálva legyőzni a józan eszemet, ami ezt sikította: ez csak álom!

Pedig nem az volt. Az előző percek fájdalma egyértelműen bizonyította, hogy a valóságban vagyok, s hogy nem a képzelet szüleménye ez az egész agyrém.

-  Igen. – hangzott hátam mögül a válasz, a még fel nem tett kérdésemre. – Ez valami sövény.

Méghozzá sövény a javából. A méregzöld, vörös tüskés, átláthatatlan sövény úgy öt méter magasra nyúlt, áttörhetetlen falként körbe véve minket. Bármerre néztem csak a sövényt láttam.

-  Ez… - kezdtem, de elakadtam. Nem tudtam mit akarok mondani, hogy mit kellene mondanom. Csak forogtam, miközben a fejemet csóváltam.

-  Igen. – bólintott, s miközben én a sövényt méregettem, ő engem. – Olyan, mint az az útvesztő a Harry Potterben.

Na ez hatalmas segítség lett volna számomra, ha néztem volna Harry Pottert, mint az átlag kamaszok, de én nem tettem. Mert én unalmas, foszlott lányregényeket olvastam.

-  Nem szeretem. – fordultam felé, s a holdvényben csillogó, acélkék szemébe fúrtam a pillantásom. – De azért kösz. – Szememet nem tudtam levenni róla, tudtam, hogy már láttam valahol ezt arcot.

-  A lényeg, hogy áthatolhatatlan – magyarázta ökölbe szorított kézzel. -, és mozog. Nem tudom milyen szisztéma szerint…

-  Héj! – szakítottam félbe tapintatlanul, mikor rájöttem, hogy honnan is ismerős ez a sármos, kigyúrt, sötét hajú idegen. – Te nem Mat Salliven vagy?

-  Öhm… De. – válaszolta kicsit megzavarodva, majd egy pillanattal később a kezét nyújtotta, s arcára visszaköltözött az a sármos félmosoly.

-  Nora. – mosolyogtam rá teljes nyugalommal, mintha nem egy hatalmas útvesztő nem is tudom melyik részén álltunk volna, egy rossz horrorfilmre emlékeztető helyzetben.

-  Szóval Nora – köszörülte meg a torkát. – Mennünk kellene.

-  Mégis hova? – lepődtem meg.

-  Bárhova, csak ne álljunk egy helyben, mert így könnyű célpontot nyújtunk.

-  Aham. – forgattam a szemeimet, miközben elindultam utána. – Kinek is?

-  Az árnyaknak, akik az előbb majdnem megfojt… Feküdj! – kiáltotta hirtelen, pont amikor a jobbunkon magasodó sövény hullámozni kezdett. Szorosan lapultam a földre, próbáltam megőrizni a hidegvérem, de amikor az említett jobb oldal hirtelen dőlni kezdett felénk, éles sikoly szakadt ki a torkomból. Szorosan lehunytam a szemem, s próbáltam nem belegondolni abba, hogy mi is történik körülöttem.

-  Semmi gond. – fogta meg a kezemet Mat. – A másiknak dőlt, még élünk. Nyisd ki a szemed.

-  Már megbocsáss, de itt tök sötét van. Honnan tudod, hogy csukva a szemem? – tudakoltam miután kimertem kukucskálni a szemhéjam alól.

-  Kússzál utánam. – kuncogott, elengedve a füle mellett az általam is idiótának ítélt kérdést.

És én kúsztam. A bal oldali sövény egy karnyújtásnyira, a jobb oldali pedig pár centire volt az oldalamtól, a fejemet pedig súrolta. Amit nem értettem, ugyanis a magasságuk, és a két fal közötti távolság alapján, sokkal nagyobb helynek kellett volna maradni.

Akkor tudatosult bennem, amit Mat mondott. A sövény saját életet élt.

Nagyokat lélegeztem, miközben aktívan mormoltam magamnak, hogy nem vagyok klausztrofóbiás és, hogy nem lesz semmi baj. Ami persze szemen szedett hazugság volt, amit jól tudtam. A halálfélelmem ugyanis egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Izzadt a tenyerem, szoros görcsberándult a gyomrom, s bár Mat jelenléte elűzte a feltörni készülő pánikomat, újra kezdtem érezni a torkomat mardosó félelmet.

De nem akartam mutatni. Bár gyerekes butaság, és abban a helyzetben teljesen irreális, de nem akartam, hogy Mat egy hisztis kis csitrinek tartson. Ő mégiscsak Mat Salliven. Az ember azt is elfelejti a közelében, hogy mi a becsületes neve. Nem is csoda, hogy egy időre megzavarodtam és elfelejtettem, hogy mi is történt a parkban.

-  Telefon! – kiáltottam fel, majd a következő pillanatban beleütköztem Mat lábába.

-  Van nálad? – kérdezte enyhe cinizmussal.

Végig tapogattam a farzsebeimet, majd a biztonság kedvéért az elsőket is, de a mobilomnak nyoma sem volt.

- Remek. – sóhajtottam, majd megindultam, és újra Mat-be ütköztem. – Bocs. – sóhajtottam reményvesztetten, majd újra megpróbálkoztam az elindulással. Ezúttal sikerrel.

Bő öt perc múlva, már újra a holdfényben sétáltunk. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas labirintus, csak itt semmit sem ért el az ember a bevett „labirintusból kijutni” trükkökkel, ugyanis ez a vacak folyamatosan vándorolt és, hogy az ember még rosszabbul érezze magát, a parkban látott árnyak folyamatosan fel tűntek, majd semmivé foszlottak.

A torkomat mardosó jeges félelem közben útnak indult, s hátamon futkosott fel alá, libabőrössé változtatva egész testemet.