János ült az öreg, jócskán megkopott karosszékében, és várta a halált. De bizony, hiába szerette volna vendégül látni őt, úgy tűnt, ez a baráti találkozás nem akar létrejönni.

Pedig János aztán igazán megtett minden tőle telhetőt. Meghívók tucatjait küldte hetente az illetőnek. Mindegyiket kicsit máshogy fogalmazta, hátha abban rejlik a kudarc oka. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva másnap a saját postaládájában találta meg azokat. János komolyan törte a fejét, mi lehet a probléma oka, és végül arra a következtetésre jutott, bizonyára rossz oldalról közelíti meg a dolgot. Miért is lehet az, hogy annyian áhítoznak a halál társaságára, mégsem mindenkinek jön össze az ismerkedés? János erre azonnal tudta a választ. Hát persze! A halál barátságát valószínűleg alaposan ki kell érdemelni. Nem elég, hogy a fotelban ül hátradőlve, és várja a sült galambot.

János a felismerés pillanatától kezdve úgy döntött, bizonyítja rátermettségét. Úszott, futott, kerékpározott, egészségesen étkezett, napi rendszerességgel könyvtárba járt; csak úgy habzsolta az életet. Mi több, összeismerkedett egy csinos, szőke lánnyal, Etelkával, akibe első látásra fülig beleszeretett. Az áhított halálról szinte már meg is feledkezett.

Etelkával egy darabig nagyon jól megvoltak. Együtt sportoltak, falták a könyveket, esténként pedig étteremben vacsoráztak, meghitt gyertyafény mellett.

Jánoson azonban hamar erőt vett a hiányérzet, az üresség. Újra meghívókat kezdett írni a halálnak, de miután ismét a postaládájában látta azokat viszont, nagyon elszontyolodott.

- Mondd csak, Etelka, nem vagyok elég rátermett? – fordult egyszer, végső elkeseredésében újdonsült szerelméhez.

- Ó, dehogynem! – válaszolt fülig érő szájjal a lány, és játékos feddéssel meg is csípte kicsit János arcát.

János azonban úgy érezte, ennél valamivel több kell. Felvette legszebb öltönyét, jól megfésülködött, és felkereste az ország egyik legnagyobb kereskedelmi vállalatát, hátha ők, kapcsolataik révén, össze tudják hozni a halállal.

- Hát ez jó! – nevetett térdét csapkodva az igazgató, miután végighallgatta János jövetelének célját. – Azt hiszem, mindig is egy olyan fickóra vágytunk, mint maga. Ráfér egy kis jókedv erre a kócerájra.

János otthon szomorúan újságolta Etelkának, hogy bizony nem járt sikerrel. A lány értetlenül mérte végig, majd hangot is adott ellenvetéseinek.

- Ezt meg hogy érted? Az ország vezető nagyvállalatánál vagy üzletkötő, és ez neked nem elég nagy siker? – Álmodozón kitekintett az ablakon, és emelkedett hangon így folytatta: - Végre lesz saját lakásunk, ahol majd kedvükre szaladgálhatnak a gyerekeink. Vehetünk autót is, azzal aztán minden hétvégén mehetünk kirándulni a szabadba.

János, mint aki most tért csak magához, hirtelen felállt, Etelkához rohant, szorosan átkarolta, és a fülébe suttogta:

- Drágám, te egy angyal vagy! Végre ráébresztettél, mi hiányzik! A gyerekek!

Ettől kezdve szorgalmasan a családalapításon kezdtek munkálkodni. János szent meggyőződéssel hitte, ezzel a húzással végre sikerül kiérdemelnie egy találkozót a halállal.

Néhány héten belül hozta is Etelka a jó hírt: végre áldott állapotba került. János persze nagyon örült ennek. Első fizetéséből meg is vették a kiságyat, a babakocsit, sőt, még néhány semleges színű ruhát is beszereztek.

Mialatt Etelka az anyaságra próbálta magát lelkileg felkészíteni, János a halállal való találkozáson agyalt. Felötlött benne, talán nem is annyira rokonszenves, mint azt ő jóhiszeműen elképzeli. Lehet, hogy csak egy otromba, zűrös figura, aki gyűlöli a társaságot, és napjainak nagy részét kocsmából kocsmába lődörögve, részegen tölti, olcsón kapható lányok társaságában…

Miután Lacika világra jött (merthogy Etelka a nagyapja után ezt a nevet adta neki, János pedig nem ellenkezett), ismét kevesebbet gondolt a várva várt találkozóra. Csak azon járt az esze, minél inkább megfeleljen az elvárásoknak, melyeknek egy apa számára meg kell felelni. Kivette a részét az éjszakai virrasztásokból (ebből igencsak kijutott nekik, hasfájós volt szegény kicsike), hősiesen tisztába tette, ha kellett, meg is fürdette Lacikát. Idővel pedig, ahogy cseperedett, tanítgatta focizni, olvasgatott neki gyerekeknek szóló, és kicsit komolyabb témájú könyvekből is, és rengeteget mesélt kiskori élményeiről, melyekből aztán sikeresen kiszűrte azokat a tanácsokat, amik megfelelő irányba terelhetnek egy emberpalántát.

Ötesztendős volt Lacika, amikor Etelka teljesen váratlanul felvetette, milyen jó lenne egy kistestvér a fiúnak. Meg akkor már, persze, nagyobb lakás, valamint kocsi sem ártana, hogy kicsit kényelmesebben élhessenek, mint majd férj és feleség.

János örömmel ráállt a dologra. Etelkával összeházasodtak, egy esztendő elteltével pedig már négyen éldegéltek az újonnan építtetett családi házukban. Hétvégente kirándulni mentek a méregdrága Audival, boldog családként tengették mindennapjaikat.

Jánosnak azonban valami még mindig nagyon hiányzott. Újra meghívókat küldött a halálnak, hátha végre méltóztatik eljönni. Ám az eddigiekhez hasonlóan most sem járt sikerrel. Csalódottsága határtalan méreteket öltött. Úgy érezte, becsapták, elárulták, az egész élete egy totális katasztrófa. Hiszen ő mindent megtett, hogy méltó legyen a halál barátságára. Amit ember elérhet az életben, azt elérte. Fogalma sem volt, mit tehetne még.

Lógó orral, kedvetlenül járt-kelt. Ez persze hamar feltűnt a főnökének, aki a jó kapcsolatok fenntartásának érdekében jobbnak látta, ha meneszti búvalbélelt alkalmazottját.

Jánosnak több se kellett. A továbbiakban rendre kimaradozott otthonról, azzal az ürüggyel, hogy tovább kell dolgoznia. A rossz hírt nem volt szíve közölni Etelkával, ezért tartotta meg hitében a lányt. És mialatt János „dolgozott”, a közeli vendéglő kocsmárosa nem győzte őt kiszolgálni. Este aztán csak jó későn ért haza, hogy felesége még csak ne is sejtse kimaradásának valódi okát. Azonban nem titkolózhatott sokáig. Etelka éleslátással rendelkezett, hamar rájött, sántít férje története. Amikor megtudta az igazságot, fogta a gyerekeket, és átmenetileg vidékre költözött az édesanyjához. János legközelebb a válóperükön találkozott a lánnyal. Nem is erőltette nagyon a dolgot, azonnal beleegyezett felesége döntésébe.

Hamar ott találta magát az üres lakásban, teljesen egyedül. Mivel nem volt más dolga, meghívókat írogatott a halálnak. Persze, mindig egy kicsit másképp fogalmazva, hátha abban keresendő a hiba. A nap nagyobbik hányadában pedig csak ült az öreg, jócskán megkopott karosszékében, és várta, hátha eljön végre a halál.