Egy nyugtalan éjszaka

   Üvöltve ostromolta a szél a hóbuckákat. Ha egyet lebontott, kettő másikat épített helyette. Vízszintesen száguldoztak a hópelyhek a mínusz negyven fokban. Iszonyú hideg volt, mégsem fáztam. Órák óta gyalogoltam, hol térdig, hol pedig derékig süllyedve a kitaposatlan, jeges pokolban. Nem is gyalogoltam. Másztam. Másztam és szenvedtem, közben egyre jobban kezdett letisztulni bennem egy érzés. Egy érzés, ami démonként tépte, marcangolta a bensőm és egyre csak ordította: „Ez nem a te világod! Menekülj! Te nem idevaló vagy! Egyáltalán, hogy kerültél ide!? Mit keresel itt!? Tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz!” És gyűlt-gyűlt bennem a feszültség, már lassan elviselhetetlen méreteket öltve. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megöl a tehetetlen düh, de végre megláttam a távolban a mi kis kunyhónkat. Ez némiképp megnyugtatott.

   „Még negyed óra és otthon vagyok – gondoltam”

   Megérkeztem. A bal kezemben lévő szigonnyal a duplán lógó szarvasbőrt félrehúztam a bejárati nyíláson és leguggolva beléptem a kis helyiségbe.

   - Szia Drága Egyetlenem! – köszöntöttem feleségemet, aztán a szigonyt letámasztottam mindjárt az ajtó mellé balra, jobb vállamról pedig hanyagul laffant le a fókatetem a másik oldalra.

   - Szia Édesem! Látom, szép zsákmányt hoztál – köszöntött viszont az asszony. A bejárattal szembeni oldalon gubbasztott, tenyerét melengetve a pislákoló mécses fölött. Pont úgy nézett ki, mint egy életre kelt matrjoska baba.

   - Hát, ami azt illeti, lehetett volna nagyobb is – mondtam neki, közben úgy sétáltam oda hozzá, mint egy páva, amelyik piszkosul kelleti magát a tojónak. Nem tudom miféle szexuális deviancia vagy a perverziónak melyik vállfaja lehetett az oka, de olyan szerelmes voltam ebbe a százhúsz centi magas és ugyanannyi kilós csajba, hogy még.

   Összeölelkeztünk, és vadul csókolni kezdtük egymást.

   - Gyere Bébi, adj egy smacit gyorsan, mert megveszek! – mondtam neki az izgalomtól rekedt hangon, ahogy próbáltam átölelni.

   Nagyon széles volt. A rengeteg állatbőr és szőrme miatt meg egyenesen monstrummá változott. Egy alacsony monstrummá, ami ha nem vigyáz a lépéseivel, megbotlik, és addig gurul, amíg bele nem ütközik valamibe. Szóval csak annyira tudtam átölelni, mint egy kivágásra érett mamutfenyőt. A nyakam majd’ kitört, ahogy nyújtogattam előre a csókolózáshoz. Aztán letérdeltem, hogy egy magasságba kerüljön a fejünk. Így néztük egymást még percekig szerelmesen pislogva. Imádtam nézni a mandulavágású szemeit, pedig alig látszottak ki a kövér, zsírtól fényes arcából.

   Aztán megszólaltam.

   - Gyere Édes, vetkőzzünk!

   - Még nem lehet, Szerelmem. Tudod, hogy legalább két órát kell mindkettőnknek bent lennünk, hogy minimum nulla fokig melegedjen a levegő.

   - Jaj, ne! Nem fogunk megfázni. Majd szorosabban fogok hozzád simulni, jó lesz?

   - Bírd ki ezt a két órát, kéérlek! Megígérem, akkorát fogunk szeretkezni, hogy csuda.

   Kezdte elönteni az agyamat a szar.

   - Nem fogok kibírni semmit! Nem és kész! – válaszoltam liluló fejjel. – Két napja indultam vadászni!... Hogy legyen fókazsír a bőrünkre és a mécsesbe, meg hogy tudjunk mit zabálni.

   - Nyugodj meg Szívecském, én is nagyon kívánlak, de meg kell várnunk, míg beleheljük kicsit a jégkunyhót!

   - A faszom tele van ezzel a jégkunyhóval! – itt már üvöltöttem. – Meg ezzel a kibaszott eszkimóléttel!

   - Eszkimók vagyunk, ember! – kopogtatta mutatóujjával a homlokomat az asszony. – Ébresztő! Mikor fogod már elfogadni a sorsod?! Ide születtünk!

   - Leszarom, hogy hova születtünk! El akarok menni innen! El akarok menni a civilizált világba! Ahol nem kell belehelni kefélés előtt a kurva jégkunyhót, és ahol van telefon, internet, meg mindenféle-fajta pornócsatorna! Elegem van belőle, hogy napokra el kell járnom, ha egy szaros fókát akarok ejteni, közben meg futkoshatok a jegesmedvék elől!

   - Muszáj mindig reklamálnod?! Semmi más dolgod nincs, csak az az átkozott vadászat! Azon kívül nem csinálsz semmit!... Te lusta, szarházi alak!

   - Miért, mit kéne csinálnom!?

   - Mikor söpörted el a havat a kunyhó előtt? Mikor tetted rendbe a pingvinudvart? Mikor vakartad ki abból az egy szem tányérunkból a belefagyott fókavért? Mikor? Mikor? Mikor? Hm?... SOHA!

   Aztán leült szegénykém, a tenyerébe temette arcát, és vulkánként tört elő belőle a zokogás. Pár pillanattal később hirtelen felugrott és a kezébe vett valamit.

   - Mert te mindig csak magadra gondolsz! – ordította, miután hozzám vágta a mécsest. – Azt meg sem kérdezed, hogy én mit akarok?! Hogy nekem tetszik-e itt, és, hogy… el akarok-e menni?! Az, eszedbe sem jut?!

   - Persze, hogy nem jut eszembe megkérdezni, mivel egy ilyen helyen, nyilvánvalóan csak a korlátolt barmok akarnak maradni! A lokálpatrióták! Azokból is csak a belterjes kretének!

   - Szóval én kretén vagyok szerinted? – kérdezte sírva a Drága Egyetlen.

   - Ne legyél már ennyire hülye, mert komolyan mondom, levakarom magam! Pontosan azért nem kérdeztem meg, mert eszembe se jutott, hogy kretén lennél.

   - Jaa, jól van! Értem – válaszolta megkönnyebbülve.  – Ne haraguudj! Jóó?

   - Te se haragudj rám, Szerelmem a kirohanásomért, de tudod, annyira unom már, hogy csak minden vásár- és ünnepnap látok pinát! Akkor is csak azért láthatok valamit a gyönyörű kerek testedből, mert be kell kenni fókazsírral… Egyébként ezt a zsíros kérdést is nagyon utálom már. Lehetne fűtött lakásunk, fürdőszobánk stb. Nem kéne ezt az undorító zsírt kenegetnünk magunkra minden hónapban. És rendesen, levetkőzve szerelmeskedhetnénk… ember módjára.

   - Szóval nem elég már neked, hogy félrehúzom a lábam között a prémet, te pedig dömöckölhetsz?

   - A legkevésbé sem! – válaszoltam nyomatékosan. - És elárulom neked, attól is rettegek, hogy egyszer vendégünk lesz.

   - Miért rettegsz tőle, Kicsim? – kérdezte olyan hanglejtéssel és kacér pillantással a Drága, ami egyértelművé tette; tudja, mire gondolok.

   - Nem bírnám ki, ha tartanánk magunkat az ősi tradíciókhoz. Rajtam kívül senki ne élvezze a ruganyos testedet! Abba beleőrülnék.

   - Nem kell beleőrülnöd, Egyetlenem. Előbb halok meg, mintsem eleget tegyek annak az idejétmúlt hagyománynak – búgta kéjesen a ruházata bontogatása közben.

   - Ez az, Bébi! Gyerünk, vetkőzz te kanca! – löktem oda a szavakat, magamból kikelve.

   De, hirtelen valami furcsa dolog történt. Egy ismerős dallamot hallottam. Valahonnan a távolból jött és egyre erősödött. Ránéztem a feleségemre. Nem vetkőzött, hanem gitározott. Nem értettem, mi történik. Az ismerős dallamok egyre nyilvánvalóbbá váltak; „A felkelő nap háza”. Igen… ez szólt a húrok közül. Ahogy a lágy zene hangzása egyre tisztább lett, úgy halványodott előttem, Szerelmem alakja.

   Gyors ébredés volt. A szemeim kipattantak, én pedig úgy ültem fel az ágyban, mint egy rugó. Oldalra nyúltam az éjjeli szekrényre, fogtam a telefont és kikapcsoltam rajta az ébresztést a „Felkelő nap háza”-val együtt. Az ágyneműm csupa verejték volt. Eszembe jutott, hogy elígérkeztem fát vágni az egyik haveromhoz – francba! Felkeltem, kislattyogtam a hűtőszekrényhez, elővettem egy literes üveget, benne a korábban bekevert fröccsel. Jó három decit kihúztam belőle.

   „Tudtam, hogy nem kellett volna arra a dupla adag körömpörköltre meginnom másfél liter vörösbort – gondoltam, majd beültem a WC-re.”