Mindennap karácsony

   A világ jobbítására tett kísérleteim rendre kudarcot vallanak, szinte pompázatos mozdulattal mellé ütök a szögnek, hogy még véletlenül se fogja össze a léceimet; szóval próbálom megreparálni ezt a világocskát, amiben éldegélek, de valahogy sohasem sikerül, mindig van valami buktató, egy-egy alak, aki nem akarja, hogy sikerem legyen az életben, vagy esetleg hirtelen elfogy az erőm, és nekem újra fel kell töltenem akkumulátoraimat, én meg okolom a múltat, a múltat a jelennel összekötő aranyhidacskát, a jelent is hirtelen a sarokba vágnám, de legjobban a jövőre haragszom, mégpedig azért, mert nem látok belőle egy aprócska négyzetmillimétert sem, és ez piszkosul dühít, olyankor leülök, néhány szöveget lepötyögök a billentyűzeten, hirtelen kiűzöm magamból a démonokat, vagy éppen megöblögetem a torkomat néhány korsó aranyszínben pompázó italocskával, valamivel kárpótolom magam, ha már olyan hülyének születtem, hogy a világot kívánom megreformálni, ha már olyan tuskó vagyok, hogy szeretem az embereket… No mindegy, lesz ami lesz, legyintek egyet önmagam okfejtéseire, néha kicsit mosolyogva megdorgálom magam, hogy nyugodjak szépen meg, a világ sokkal gyönyörűbb, mint amilyennek én látom, és kussoljak, panaszra igazán nincs okom, hiszen van némi pénzem, minden egyes nap írhatok, a nők szeretnek, vannak barátaim, ugyan mi gondom, bajom lehet az életben?

   Most itt körülöttem dühöng a nyár, a forróság ömlik befelé az ablakomon, izzadok egyfolytában, gondolataimat próbálom összeterelni egy gereblyével emlékeim pázsitján, csak valahogy mindig megakadok a vakondtúrásoknál, amikből annyit, de annyit találtam ezen a szép pázsiton, hogy a sírás kerülget, mint egy jó kertészt, akinek a munkáját megtorpedózták azok a rusnya dögök; azért néhány sárga levélkét össze tudok kapirgálni, mindennap leírok néhány gondolatot, hogy másoknak is adjon valamit, mert nekem adnak valamit a gondolataim, ha mást nem, hát görcsölést, hogy a hajamat tépem, de azért kopogok a gép előtt néhány órácskát, összegyűjtöm azokat az én gondolatlevelecskéimet, hogy jó humuszt készíthessek belőle, amivel a későbbiekben megtrágyázhatom a veteményesemet…

   Egyetlen reggel leforgása alatt hirtelen megkönnyebbültem, testsúlyom egy pillanat alatt a felére csökkent, úgy érzem most magam, mint a héliummal feltöltött lufik, bármelyik pillanatban elszállhatnék a fenébe, pompás érzés, eltanácsoltak állásomból, ahová a mai rendszer vezetői kényszeríttetek, hamis frázisokkal és ígéretekkel csillapították az ezeréves fájdalmat, de hát istenem! ingoványra építkezni nem hogy dőreség, de egyenesen oltári nagy marhaság, aki ezt nem látja, nem érzékeli, annak vagy hiányzik egy kereke, vagy túl sokkal áldotta meg az ég; nos, én leléptem abból a világból, amely óriási hegyként emelkedett fölém, és már kezdtem félni, hogy teljesen alatta maradok, így aztán abszolút önmagam ura lettem, azé az emberé, aki felett mindig is én akartam rendelkezni, ez pedig már közel boldogság, ezzel aztán tanúja és oka lehetek drámáimnak…

   A világ jobbítására tett kísérleteim kudarcát sikerült kikutatnom, bár lassacskán érett meg a felismerés, mint egy lehulló falevél, olyan lassan karikázott le előttem a tantusz, de a végeredmény a lényeg, nem pedig az, milyen módon, és mennyi idő alatt értünk valami végére… egyenesbe kerültek gondolataim, most kiváltom lassan az utolsó sebességet, hogy gondolataim sportkocsiján elérjem a végsebességet, lassan olyan leszek, mint a TGV, az a francia gyorsvonat, csak robogok és robogok, mint egy őrült, egy valódi bolond, litániázó idióta leszek hamarosan, ami mindig is akartam lenni, úgyhogy írogatom az én szövegeimet, és a nagy hordóimban érlelem a gondolatokat, hogy egyszer majd megkínálhassam vendégeimet, ha felkeresnek engem…

   A hibát ott követtem el, hogy kívül kerestem külső eszközöket, amelyekkel meg kívántam reformálni ezt a világot! Pedig valójában itt belül, a mellkasom tájékán van a megoldás, ott bent megtalálhatom mindenre a választ, és ha már tudom a választ, akkor egy másodperc töredéke alatt kezembe kerül az eszköz, amellyel segíthetek másokon, és már minden a legnagyobb rendben, hiszen ami bent megtalálható, az megtalálható kint is, egy olyan törvényszerű, mint maga a fizika; tehát megérett bennem a felismerés: ha magamat meggyógyítom, felismerem dőreségeimet, hibáimat, akkor körülöttem elkezd változni a világ is, szinte azonnal megtörténik a gyógyulás, és minél gyógyultabb vagyok, annál nagyobb energiát tudok kifejteni, és úgy vagyok képes javító munkákat végezni, hogy nem kerül semmibe, egyszerűen csak vagyok, mint egy virág a réten, és a világ jobb irányt vesz máris, gyógyulni kezd… a valódi dőreség az, hogy ezt az emberek nem ismerik fel, ezért olyan beteg a világ, ezért látjuk mindenfelé azt, amit láthatunk…

   Ezért aztán meditatív állapotba hozom magam, meditációs gyakorlatokat tartok, amely nekem maga az írás, leülök a gép elé, szemben velem az üres papírlap, aztán, uccu neki, kúsznak balról jobbra a betűk és írásjelek, szépen lassan megtelik az a papír, mert ha megy az írás, semmi sem számít az ég világon, meditatív rezgésekkel telik meg a bensőm, mint egy rakoncátlan kígyócska, tekereg bennem egy érzés, amelytől nem is akarok megszabadulni, csak telnek a percek, az órák, én pedig egyik lapot maszatolom össze a másik után, itt egy aprócska reménysugár, ott egy huncutul arcátlan mondat, hömpölygetem azokat az én soraimat, mintha havat tolnék magam előtt egy lapáttal; meditáció, tehát írás közben nem szoktam törődni semmivel és senkivel, olyankor csak én vagyok, meg a soraim, újra és újra átélem irodalommal való szerelmemet, olyankor a jelen pillanatnál nem látok se hátrébb, se előrébb, és beszélhetnek hozzám, nem hallok semmit, mintha nem is lenne külvilág, csak a nagy üresség, amelyben a fehér és a bíbor színek ciklikusan váltakoznak, ahogy érzelmeim kitörnek a mélységből… Olyankor vagyok képes szeretni, azt hiszem, engem is szeretnek, hiszen hogyan is lehetne másként, mert aki szeret, azt menthetetlenül szeretik, így van ez, mióta emberek élnek ezen a golyóbison, úgyhogy nagy szeretetben maszatolom be a papírlapot, lejegyzem a bennem megszületett gyereket, hogy valóban a napfényre hozzám, csakhogy ez a gyermekem nem az orvos arcát látja először, hanem az enyémet, én vagyok az apja és az anyja egy személyben, mert hiába az irodalommal köttetett frigyből született, mindketten egyszerre vagyunk apa és anya, s ilyen harmóniában pötyögöm le az újabb és újabb sorokat… Alapvetően egyfajta ünnepnapok nekem azok a napok, amikor írással tölthetem az időmet, amikor előcibálhatom világszemléletemet hűvös kobakomból, akkor érzem igazán, hogy megy az írás, amikor valami újat alkothatok, olyasmit oszthatok meg az emberekkel, amikről még sohasem hallottak, kicsit szeretem is őket megbotránkoztatni, és azt szeretem a legjobban, amikor unottan legyintenek rám, és csak annyit mondanak: bolond vagy, fiam… Ez a bolond szócska egy valódi korona, egyszerre abszolút hatalom és kitüntetés, amelyet fejemre téve egyszerre királynak, mit királynak? istenségnek érzem magamat, attól érzek újra erőt a karjaimban, attól tudok minden reggel felkelni, hogy elmenjek dolgozni, azok a bolond jelzők terelnek engem a halhatatlanság felé, azok az én szeleim, amelyeket hófehér vitorlámba foghatok, ezek hajtanak, s erősebbek, mint a gőzgépek…

   Különösen nem vagyok egy ünneplő típus, valahogy nem hoznak lázba a születésnapok, a névnapok, és március 15-én szívesen emlékszem a forradalom és szabadságharc dicső személyeire, tetteire, de valahogy az sem ünnep nekem, csak megemlékezés, az ilyen dátumok fontosak, de már csak a múltunk részét képezi, az ünnepeket meg azért nem szeretem, mert már nem arról szólnak, amiért kialakultak azok az események, már minden a pénzről szól, ilyen a húsvét is, a tojást eldobálják az utcákon, az árkokban kötnek ki azok a főtt tojások, de a bankókat minden fiatal szívesen számolja, és nem is akármennyit, volt olyan cimborám, aki egy egész fizetést locsolt össze egy húsvéton, hát én köszönöm, nem kérek belőle, nem is megyek locsolkodni, még a rokonaimnak sem szavalok verset, és büdös kölnit sem hordok magammal… Talán egyetlen ünnep lebeg előttem egyfajta jelenésként, az ünnepek királya, minden jóérzés összesűrítője: a karácsony; ez az ünnep az összetartozásról, a szeretetről szól, ilyenkor mindenki képes a sarokba vágni sérelmeit, a haragos kedvek mosollyá szelídülnek, és az ember úgy érzi, hogy a háza előtt az angyalok játszanak mennybéli muzsikákat, hogy a hóval áldás érkezik az égből, mint egy isteni áldászápor, olyankor én magam is megnyugszom, elpihenek otthon, leülök írni, vagy a karácsonyfában gyönyörködöm, esetleg leöblögetek valami italt a torkomon, mindenesetre megfelelő hangulatban várom a Szenteste megnyugtató sötétségében pompázó égősorok fényudvarait, az ajándék pedig már csak hab a tortán, én nem várok semmilyen ajándékot, viszont bárminek tudok örülni, amit csak kapok… A karácsony azért szép ünnep, mert minden a visszájára fordul, mindennek megjelenik az ellentettje, s ami veszteség volt eddig, hirtelen győzelemmé változik, amit nem szerettünk egész évben, egy csapásra megszeretjük, csapkodjuk a fejünket, hogy milyen balgák is voltunk eddig, aztán amiért rosszkedv telepedett a tarkónkra, karácsonykor pihekönnyűvé válik, és mint áldást érezzük, ettől szép a karácsony, ezért várják a gyerekek, akik úgy óhajtják a szeretetet, mint az éhezők a kenyeret, csak sajnos, kevés a mai világban a szeretet…

   És ilyenkor sújtanak le a fejemre azok a bizonyos villámok, amelyek felismeréseket tuszkolnak a fejembe, ilyenkor megértem, miről is szólnak a dalok és versek és regények, hogy a szeretet az első, hogy karácsonykor miért tudunk megbékélni az élettel, máskor meg miért nem, így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy nekem mindennap karácsony lesz, minden egyes napon a karácsonyt fogom ünnepelni, függetlenül attól, hogy most éppen augusztus van, és odakünn rekkenő hőségben izzad a táj, majd én megmutatom másoknak, hogy a gyógyulás sokkal üdvösebb módszer az életben, mint a harag és betegség, sőt odaképzelem a szobába a fát is, és titkon várom, mit fognak szólni az én ajándékaimhoz az emberek, én meg kiállok az erkélyre, számba dugok egy cigarettát, és ezt fogom kiabálni a hegyeknek:

   - Gyertek, gyertek, gyertek, gyertek…!

   Egyetlen betű eltéréssel máris megsimogathatom önmagam és mások lelkét, hiszen egyetlen betűvel átformálhatom a szó értelmét, még pozitívabb erővel tölthetem meg azokat az én szavaimat, és akkor ezt kiabálom:

   - Nyertek, nyertek, nyertek, nyertek…!

   Aprócska ajándékok ezek az életben, ezeket én adom az embereknek, meg az ablakommal szemben vonuló hegyeknek, mintegy áldást szórom azokat a szavakat a völgyben szunyókáló községre, de úgy, hogy elkeveredjenek az éppen felkelő Nap sugaraival, mert akkor azok a szavak sziporkáznak és csillognak, ragyognak a fényben, ennél nagyobb áldás nem létezik a világban, mint mások megbecsülése, mások szeretete, hiszen szeretetben minden sokkal könnyebb, minden tökéletesen átalakul, hogy az átokból csoda, csodából pedig Élet szülessen…

   Ha meggyógyulok, hagyhatok valami örökséget erre a Nemzetre, azokra az emberekre, akiket szeretek és megbecsülök, az meg nem számít, hogy én ezt az örökséget sárból gyúrtam, hogy a természetből vettem ki az alapanyagot, hiszen a semmiből lehet teremteni olyan csodás dolgokat, amelyeknek felbecsülhetetlen az értékük, s amelyek értéket képesek adni egy egész országnak, mégpedig egy olyan országnak, amely csaknem elvesztette önmagát, elzüllött, mint egy egységből kiszakadt ember, s bármit is adok, minden a visszájára fordul, minden egyetlen erőben koncentrálódik, mert élni jó, adni jó, tehát a többi már egészen más lapra tartozik, mert ha egy alap jó, akkor arra bármiből építhetünk házat, az ellent fog állni az elemeknek, és ha az érzések összekapaszkodnak, akkor képesek leszünk mi mindannyian halhatatlanokká válni, és akkor végre ráléphetünk az örökkévalóság ösvényére…

   És végre meglelem magamban a karácsonyt, akkor egyszerre szerelmes leszek az életben, ismerem magamat annyira, hogy ezt tudjam, meg aztán vágyakozom is a magasabb érzések után, hogy végre szárnyalhassak, végre galamb lehetek, és már az sem számít, hogy csak morzsákból élek, de azok a morzsák kenyérré dagadhatnak, és már az sem bánt, hogy túlságosan hangosak a harangok a templomtoronyban, sőt az sem zavar, hogy csapatostul követnek egyik toronytól a másikig, a szabad ég a lényeg, amelyre soha semmilyen adót nem lehet kivetni, amelyért nem kell soha fizetni, hogy az ég mindenkié, szállhatunk együtt a felhők alatt, vagy a felhők között, ez maga a szerelem és a karácsony nagy fúziója, ebből születik meg aztán rövidke vajúdás után az az Élet, amelyre mindannyian vágyakozunk, csak más-más irányból közelítünk felé… Majd az lesz szép, amikor mindenki megleli a maga karácsonyát, a maga szerelmét, akkor lép új mederbe a világ, hogy végre ne egymáson tapossunk, ne egymást túrjuk ki a megszabott helyéről, és akkor már nem fog számítani szabály és törvény és rend, mert a harmónia önmaga Rendet teremt, ehhez pedig nem kell más, mint hogy mindenki meggyógyuljon, felépüljön ebből az évszázadok óta tartó depresszióból…

   Ilyen gondolatokat szültem én meg gépem előtt ülve, hogy végre adjak magamnak valamit, amiből mások is részesülhetnek, adjak néhány gondolatot, amelyet aztán bárki továbbszőhet a végtelenség nagy-nagy szőnyegébe, majd azon a szőnyegen fogok én egyszer a mennybe lépkedni, mert addigra már elér egészen odáig, ahonnan jöttem, és bár nem volt könnyű idejönni, nem könnyű megmaradni itt emberként, de szeretnék egyszer úgy végigmenni azon a szőnyegen, hogy ne terhelje semmilyen vétek a lelkemet, hogy a fejemet fenntarthatom, hogy csak előrefelé nézhessek, ott fent meg várjanak rám azok az emberek, akiket én szerettem, és akik engem szerettek, de ők már előbb fellépdeltek azon a szőnyegen; hiába veszítettük el egymást, mert a Halál nem választ szét, ugyanis ott biztosan fogunk találkozni, és a mennyei kocsmában elsörözgethetünk, élménybeszámolókat tarthatunk, én mindenesetre kifizetem a számlámat, hogy újra iszogathassak régi barátokkal és régi szerelmekkel, még talán táncra is perdülök olykor, hogy nevethessek azokon az én nagy dőreségeimet; egy biztos: ott találkozunk…

   És ha már újra egymásra találunk, újra meglelem az én ismerőseimet, majd fátylat bontok a szeretetemből, amivel szépen beburkolok mindenkit, és mint egy litániát, úgy fogom kántálni azokat az én gondolataimat, hogy pihenhessenek a hárfás zenészek, ott majd meglátjuk, mi is az, ami képes elválasztani önmagunktól… Ott megleljük a karácsonyt… ott karácsony lesz…