Birkák az élőn

   Minden, határmenti nagyobb vasútállomáshoz - ahol foglakoznak teherszállítmányozással - tartozik, élő állatokat szortírozó szekció, amit úgy hívnak: élő. Ezen a helyen állnak alkalmazásban az élősök. Munkájuk abból áll, hogy terelgessenek, etessenek, itassanak, gondozzanak, takarítsanak. Ha pedig egy-egy szerencsés alkalommal nincs transzport, akkor többet piáljanak, mint a dolgos napokon.

   Reggel hétkor, tiszta fejjel befutott az élősök csoportjának négy munkásembere: Picsik, Ferkó, Décsec és Lurkó. Látták, hogy az éjszakás tolatásvezető és kocsirendező már odakészített két vagont a rámpához, de nem foglalkoztak vele. Gondolták, szép nyugodtan bedobják a reggeli kávét és elszívnak néhány szál cigit. Megisszák a szokásos felest, lekísérve fröccsel, aztán ha betoppan a csoportvezető – akit ők nemes egyszerűséggel csak főnőknek hívtak –, majd tőle megkapják a megfelelő instrukciókat.

   Mire a főnök megérkezett – fél óra késéssel -, a piától meglódult inzulinszint igencsak meghozta a melósok étvágyát.

   - Jó reggelt, fiúk! – üdvözölte őket. – Mi lesz itt? Piknik?

   - Jó reggelt, főnök! Tudja, meg kell adni a testnek. Dobunk a lovaknak, mielőtt nekikezdünk húzni az igát – mondta Décsec, aztán mindannyian kezet fogtak a munkaadóval.

   Rotyogott a villanyrezsón a másfél kiló lecsókolbász. A mustár már ki volt adagolva, így a kettő, együttes illata kellemesen betöltötte az öltöző, étkezde és irodaként is funkcionáló mindenes helyiséget.

   - Hmm… De szép szaga van! – szimatolgatott a lábos fölé a főnök, nagy bunkós orrával. – Ti aztán tudjátok, hogy kell kezdeni a napot!

   - Magának is jut belőle, nyugi! – mondta Picsik, kenyérszeletelés közben.

   - Nyugodt vagyok én, Picsik pajti. Ha nem jutna, akkor is jutna. Olyan vagyok, mint a hiéna.

   Végignézett a hallgataggá vált társaságon és az üveges tekinteteken, aztán pár pillanat múlva megszólalt.

   - Tudjátok milyen a hiéna?

   - Nem, főnök. Nem tudjuk… Milyen? – kérdezte Lurkó, miután összenézett a társaival.

   - A hiéna olyan egy mocskos szemétláda, hogy nem akar vadászni. Ehelyett inkább megvárja, míg az a szerencsétlen ragadozó elkapja a zsákmányállatot, aztán odamegy és elveszi. Elveszi és bezabálja.

   - És ha oroszlán zsákmányol, akkor mi van? – kérdezte Ferkó. – Az sokkal erősebb, mint a hiéna… Vagy nem?

   - De, de Ferkókám, sokkal erősebb. Viszont a hiénák családja sokkal nagyobb létszámú. Sokkal többen vannak azok a kis gennyládák, ezért még az oroszlánt is le tudják húzni. Érted már?

   - Jaa, asszem értem – bólogatott Ferkó.

   - Na, jól van! Azt hiszem ennyi elég lesz mára a természettan órából – zárta le az eszmecserét Főnök. – Kajázzatok, én addig félrevonulok oda, ahová a király is gyalog jár. Majd utána megtartom az eligazítást.

   - Jut eszembe, Főnök! – szólalt meg kolbászdarabolás közben Décsec. – Mi lesz a meló azzal a két vagonnal?

   - Mondtam, majd ha visszajövök a klotyóról – válaszolta, azzal a hóna alá csapott egy napilapot. Már hónapok óta, mindig ugyanazt. A napilap ugyanis csak álca volt. Abban volt elrejtve egy olyan fajta újság, ami tele van borzasztóan szemérmetlen nők és férfiak fényképeivel.

   - Miket beszél ez? Hova jár a király gyalog? Meg mi van ezzel az oroszlános hülyeséggel? – motyogott Ferkó, nehogy meghallja a főnök.

   - A király szarni jár gyalog, az oroszlánok meg elpucolnak, ha sok a hiéna – világosította fel kollégáját Décsec. – De hagyd már a picsába! Mi sosem leszünk olyan nagyszabású, mélyenjáró elméjű emberek, mint a főnök!

   Hála a félrevonult főnöknek, negyven percig tarthatott a reggeli és az azt követő szieszta. A négy dolgozóból ketten már horkoltak az asztal mellé helyezett padon, a másik kettő meg úgy könyökölt a tányérja fölött, hogy az arcbőrüket majdnem a fejük tetejére tolták föl.

   A budi ajtaja hangos nyikorgással kinyílt, a csoport pedig észhez tért.

   - Aszta-baszta, hogy megkönnyebbültem! Ez jó volt. – sóhajtotta a főnök, miközben tenyerébe csapkodott az összetekert újsággal.

   - Ennyi idő alatt meg is lehet! – mondta Lurkó. – Ahogy látom, beleizzadt rendesen. Csak nem új pinákat dugott a napilapba?

   - Ne cinkeskedjünk, kérem, ne cinkeskedjünk! – aztán a zárható fiókba rejtette a magazint.

   Elővett egy vászonzsebkendőt, letörölte vele homlokáról a verejtékcseppeket, majd visszagyömöszölte a szinte szétreccsenő nadrágja zsebébe. Hatalmas, kövér, duplatokájú ember volt. Képtelenség volt számára akkora nadrágot vásárolni, hogy ne kelljen egy jókora méretű éket varrni a fenekébe. Még így is annyira feszült rajta, hogy majdnem levágta az ujjait, ha a zsebében kotorászott.

   Szertartásszerűen, mint minden alkalommal, karba font kézzel megállt az íróasztala előtt és megkezdte az eligazítást.

   - Na kérem szépen… - egy darabig vakargatta az állát, aztán folytatta. – Rajtunk keresztül megy a ruszkiktól olaszba egy kisebb adag állatküldemény. Itt van a rámpánál ez a két vagon. Az egyik tömve van birkákkal, és nagyon szar minőségű, azon felül, hogy szegény barikák kurva módon össze vannak zsúfolva benne. A dárágíje druzsbáknál, csak úgy, mint nálunk, ez nem számít. Viszont, még ma délután megy tovább a szállítmány az egyik szerelvénnyel. Mivel az olaszok sokkal komolyabban veszik az uniós előírásokat, mint a magyarok, ezért a mi dolgunk lesz, hogy kiiktassuk annak a lehetőségét, hogy ezek a köcsögök belénk kössenek állatkínzás miatt… – megint megállt néhány másodpercre, gondolkodott, majd mondta tovább. – Tehát a feladat a következő. Ott van az üres vagon, ami valamivel jobb a másiknál. Hogy kényelmesebben utazhassanak tovább a birkák, egy emeletet kell szerkeszteni bele. Magyarul, kétszintessé kell varázsolni a lakosztályt! Amint ez megtörtént, a szar minőségű vagonból valahogy át kell transzfuzionálni a barikákat a jobbikba úgy, hogy egy se szökjön meg, egy se sérüljön meg, és ez maximum délig megtörténjen – végignézett az arcokon. – Értve vagyok?

   Az élősök csak néztek, azt se tudták, hogy kérdezzenek-e, azt meg pláne nem, hogy mit. Csak vakarták a fejüket, nyakukat, szóval tanácstalankodtak.

   - De főnök! Mégis, hogy a picsába eszkábáljunk még egy szintet abba a rohadt vagonba? – értetlenkedett Décsec.

   - A fene jobban tudja, mint én! Oldjátok meg! – legyintett a főnök, közben leült a maradék harminc deka kolbász fölé. – Hátul találtok egy rakás gerendát és deszkát. Valahogy építsétek meg! Tőlem hiába kértek segítséget, én csak egy csoportvezető vagyok. Nem értek én az efféle asztalos vagy ácsos vagy mi a túróféle dolgokhoz.

   A négy dolgozó látván, hogy a duplatokájú biztosan nem fogja megoldani helyettük a problémát, elindultak összeválogatni a megfelelő faanyagot. Összeszedtek minden szerszámot, utána odakészítették az összes használható deszkával, gerendával, lécekkel együtt a rámpához. Fél tízre úgy érezték, hogy kellőképpen kicigarettázták és kifröccsözték magukat, így indulhatott a munka. Szabtak, fűrészeltek, ittak… Szegeltek, kiabáltak, rágyújtottak… Röhögtek, gúnyolódtak, megint ittak… Veszekedtek, kalapáltak, cigiztek és ittak…

   Pontosan fél tizenkettőkor elégedetten nézegették munkájuk gyümölcsét. Még egy jó széles palló is maradt, amit odatámaszthattak a felső szinthez, mint feljárót.

   - Elkészült – nyugtázta két sóhajtás között Ferkó.

   - El, a kurva anyját! – csapta össze tenyereit Lurkó. – Nem kell ide ács, meg szakmunkás bizonyítvány!

   - De nem ám! – adta jelét egyetértésének Picsik. Nem is tudom, mi lenne a hájfejűvel, ha mi nem lennénk. Már csak át kell terelni a dögöket… Nézzük… van rá fél óránk.

   - De hogy csináljuk? Nem lenne jó, ha szétfutnának – aggódott Décsec.

   - Kérdezzük meg a főnököt! – szólalt meg újra Picsik. Aztán, miután egyöntetűen rábólintottak, berohantak a duplatokájúhoz.

   Mivel a magazin még új volt, a főnök másodszor is erős késztetést érzett WC-használatra. Most is negyven percre volt szüksége, de szerencsére ebből már csak tíz percet kellet kivárni a buzgó munkásoknak.

   Ismét nyikorogva nyílt az ajtó.

   - Látom főnök, most még az előbbinél is jobban leverte a víz – jegyezte meg vigyorogva, Lurkó.

   - Muszáj állandóan utánam leskelődnötök?! – horkant fel ingerülten a duplatokájú, mint akit rajtakaptak valamin, majd ismét elzárta az újságot, homlokáról pedig felitatta zsebkendőjével az izzadtságot.

   - Megépítettük a felsőszintet – mondta Lurkó. – Már csak át kéne terelni a birkákat, de fogalmunk sincs, hogy oldjuk meg… Kéne egy kis elméleti segítség!

   Mire megittak fejenként két fröccsöt – fél perc elteltével -, a főnök, szokásához híven, megintcsak elfoglalta az asztal előtt a helyét. Ahogy szokta. Szertartásszerűen, karba font kézzel. Nagyjából két percig vakargatta a tokáját, aztán megszólalt.

   - A feladat a következő. Válasszatok ki a tömegből egy jó nagy testű birkát! Ha ez megvan, akkor te, Picsik, megfogod a grabancát és húzod magad után, míg a többiek terelik majd utánad a többit. De, el ne engedd, baszd meg, mert akkor szanaszét fog futni az összes!

   - Miért? Így nem fognak szétszaladni? – kérdezte hitetlenkedve, Décsec.

   - Nem! Méghozzá azért nem, mert itt jön a trükk – fojtotta belé a szót a főnök. – Picsik, te úgy húzod a birkát magaddal a másik vagon feljárójához, hogy közben bégetsz. A sok birkaagyú erre majd azt hiszi, hogy te vagy a kos, és vakon fognak követni. Ti pedig – mutatott a másik három élősre -, miután az összes kiért a szar vagonból, biztonság kedvéért körbeveszitek a csoportosulást, és ugattok, mint a juhászkutyák. Így szépen egybemarad a társaság, a feladat pedig gyönyörűen megoldódik… Ilyen egyszerű az egész… Nem kell hozzá más, csak józan parasztész és egy kis logika. Na, munkára! – csapkodta össze tenyereit a főnök. – Hes-hes-hess!

   - Komolyan mondom, néha irigylem a főnököt az eszéért – mondta kifele menet Picsik. – Azért tényleg nem hiába adják azt az érettségit!

   Mindent a főnök javaslata szerint tettek. Picsik, két kézzel megragadott egy szép testes példányt, hátramenetben húzta maga után át a szomszéd vagonhoz, fel a rámpán, s közben egyfolytában bégetett: be-e-e-e-e, be-e-e-e-e, be-e-e-e-e-e-e-e-e-e-e. Décsec, Lurkó és Ferkó pedig, ahogy megbeszélték, körbefutkosták vagy tucatszor a nyájat, és folyamatosan ugattak: va..va..va. Lurkó egy-két alkalommal még vonyításba is átment: vaúú..vaúúú. És csodák csodája, működött a dolog. Az összes gyapjas állat bekerült a vagonba, igazságosan elosztódva a két szint között. A melósok ott álltak és gyönyörködtek a sikerükben.

   De az ajtó nyitva volt, a feljáróként szolgáló palló is oda volt még támasztva. Még így sem lett volna semmi baj, ha Ferkó nem kezd el vitatkozni, Picsikkel.

   - Ne mondd nekem, Picsik, hogy a te bégetésednek engedelmeskedtek ezek a rohadt dögök!

   - Na, akkor minek?! Szerinted minek? A ti ugatásotoknak? Na menj a picsába! – legyintette le vitapartnerét Picsik.

   - Még szép, hogy az ugatásunknak! – erősködött tovább Ferkó. – Majd talán annak a nyekergésnek, amit te csináltál: be-e-e-e-e, be-e-e-e-e, be-e-e-e-e-e-e-e-e-e-e…

   Erre rekordsebességgel, másodpercek alatt körülöttük volt az összes birka.