I. rész

A cigányasszony

Forró nap volt. A hőség csak alkonyatkor kezdett enyhülni valamelyest, miután az erejét vesztett, bágyadt napkorong a hullámok közé szunnyadt. Néhány percig még látszott a horizont alján egy bíborszínű fénypászma, majd a tenger mélykék vize hamarosan feketébe tűnt át. A hullámain ringatózó fehér hajó már fényárban úszott, s úgy festett, mint valami ragyogó, drága ékszer, az ékszerdoboz sötét bársonyán. A felhőtlen augusztusi égbolton hamarosan milliárdnyi csillag hunyorgott és kacsingatott, vonzotta, csábította a tekintetet, hogy az elkalandozzon a messzeségbe, oda, ahol összeér a víz és az ég.

 A közepesnél kissé magasabb termetű, izmos, sötét hajú, karcsú férfit elbűvölte a látvány. Egy rövid időre megfeledkezett a bensőjét marcangoló fájdalomról. Pupillája kitágult, amint igyekezett befogadni az eléje táruló képet. Az ország belsejében élt, hegyek között, s a látvány nagyszerűsége mindig megragadta, amikor a tenger közelében volt dolga. Lépteit a közeli taverna felé irányította, s leült egy, a víz közelében lévő asztal mellé.  Észre sem vette, amint a pincér megállt mellette. Összerezzent, amikor az megszólította, azt tudakolván, mit kíván fogyasztani.

– Egy kávét legyen szíves!         

– Hosszút, rövidet?

– Török kávét kérek.

A pincér kissé meghajolt, jelezve, hogy értette, s éppen olyan nesztelenül távozott, mint ahogy jött.

A férfi visszasüppedt borongós gondolataiba, nem is vette észre, hogy tekintetével követi a méltóságteljesen tovaúszó hajót. Egy nő járt az eszében, az ő képe tolakodott minduntalan vissza gondolatai vetítővásznára. Egy nőé, aki most üli nászát, az ő bátyjával. Hangos zene, vendégsereg, finom ételek, mulatozás, mostanra már biztos részeg duhajkodás.

 A céda. A menyasszonya volt, a szerelme. Egészen addig, amíg fel nem bukkant a bátyja. És a nagy szerelem egy pillanat alatt ellobbant, hamuvá lett. Legalábbis a menyasszonya részéről. Ő nem vette észre a tüzes pillantásokat, amiket a lány a bátyja felé lövellt, a kihívó magatartást, a kacér mozdulatokat. De hát hogy is vehette volna? A lány fölöttébb ügyelt arra, hogy minden a háta mögött történjen.

A bátyja, Stefano, sikeres sebészorvos volt, aki már megteremtette magának az egzisztenciát. Külföldön dolgozott évek óta. Ott is nősült meg, és a házasságból egy leánygyermeke született, Annamaria. A felesége két évvel ezelőtt lelépett egy bárzongoristával, és a kislányt az apjánál hagyta. Stefano úgy érezte, elfoglaltsága miatt nem tudja a gyermek nevelését megfelelően ellátni, ezért úgy döntött, hogy hazajön, s a nagyszülők gondjaira bízza a nyolcéves kislányt. Ekkor ismerte meg az ő menyasszonyát, Isabelle-t.

A férfit merengéséből a csésze finom csörrenése riasztotta fel, amikor a pincér az asztalra tette a kávét.

– Köszönöm – motyogta és abban a pillanatban ismét szinte megszűnt számára a külvilág.  

Isabelle, szőke volt, darázsderekú, ibolyakék szemű. Egész lényéből áradt az erotika. Összesűrűsödött a levegő, ahol megjelent. Az utcán megállt a forgalom, a társaságban kitört a botrány. A férfiakból ösztönösen kibújt a megszerezni, birtokolni vágyó hím, asszonyaik pedig ilyenkor hisztérikus féltékenységi jeleneteket rendeztek. A lány anyja valahol messze északon született, s Isabelle az ő külsejét örökölte. Mézszínű haja, királynői termete kitűnt a sötéthajú, alacsonyabb, vaskosabb mediterrán nők közül. 

Isabelle szép volt, s ezt tudta. Élvezte a tüzes tekinteteket, a meghódítására irányuló próbálkozásokat. A férfi olykor-olykor észrevette az apró kis flörtöket, de bízott magában, bízott a szerelmük erejében. Bár néhányan ugyan figyelmeztették, hogy jó lenne a leányzóra jobban figyelni, de ezt mindig elintézte egy kézlegyintéssel.

„Nem akarom rabláncra verni. Ha féltékeny vagyok, csak olaj a tűzre. Ha menni akar, hadd menjen” - mondogatta magabiztosan. És most elment. És éppen a bátyjával. Ez fájt a legjobban. Saját testvérével megosztani a hálószoba titkokat. Már egy fél év is eltelt azóta, hogy a lány bejelentette, hogy elhagyja. De még ma is ugyanúgy fájt. Az anyjának panaszolta el a bánatát. „Ez rosszabb, mintha meghalt volna” mondta neki. „Akkor tudnám, hogy végleg vége. Tudnám, hogy ez volt a sorsa, tudnám, hogy nem lehet ellene tenni semmit. Őrizném az emlékét, és szép lassan beletörődnék. De így, hogy látom minden nap… Elképzelem a bátyám karjaiban. Nem bírom elviselni a szégyent. Úgy érzem, az emberek összesúgnak mögöttem, szánni való bolondnak tartanak, sajnálnak. Az is vagyok. Bolond, hogy nem vettem észre, hogy húzza Stefano az időt, hogy halogatja mindig, valami olcsó kifogással a visszatérést a munkájához”.

Az anyja próbálta vigasztalni, elmesélte, hogy őt is elhagyták egyszer, sokáig szenvedett, de túlélte. Az igazi nagy szerelem ugyan már többet nem talált reá, de végső fokon boldog volt a férjével, akinek két fiút és egy leányt szült. Elítélte ő is a nagyobbik fiát, de hát ő is a gyermeke volt, s az anyai szív könnyebben megbocsát. Igyekezett megnyugtatni, hogy senki nem nevet a háta mögött, sokkal inkább a lányt vetik meg. De a bátyjának sincs könnyű helyzete, mert az emberek szemében ő is megvetendő. 

A bátyjára nem haragudott igazán, hiszen az bocsánatért esdekelve vallotta be, hogy beleszeretett a menyasszonyába, és úgy érzi, a lány is viszonozza az érzelmeit. De ugyanakkor furdalja a lelkiismeret, hogy saját öccsét becsapja.

 Ő ekkor próbált nagyvonalú, megbocsátó lenni, de amikor a bátyja és Isabelle bejelentették, hogy összeházasodnak, nem bírta tovább. Az esküvő napján egy hirtelenjött elhatározással összecsomagolt néhány holmit, belehajigálta egy bőröndbe és elhatározta, hogy elhagyja a kisvárost, ahol mindenki ismerte őt, a családját, a történetét.

És most itt ül a vízparton, a bőröndje nem messze egy olcsó, de tiszta kis szállodai szobában. Szombat este van, holnap még nem tud munka után nézni, majd hétfőn reggel. Jó lenne valami feladatot találni, ami lefoglalja, eltereli a gondolatait. Anyagi gondja ugyan nincs, az apja, aki gazdag textil gyáros és kereskedő, megnyugtatta, hogy minden költségét fedezi, emiatt ne legyen gondja. A saját bankszámlája is szép összeget tett ki. A céget sikeresen felfuttatta, az apja pedig nem fukarkodott az elismeréssel és az anyagi ösztönzéssel. „Sajnálom fiam, hogy elmész, de ha így tartod helyesnek, hát menj! A bátyád hamarosan elviszi az asszonyt a háztól. Ha nem akar mindent elveszíteni, amit már megteremtett, mennie kell, már így is túl sokat néztek el neki az új szerelem miatt. Akkor majd visszajössz, találsz egy másik kislányt, és átveszed az üzletet teljesen”. Önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy ez a jelenet az eszébe jutott. „A kisöreg jól elrendezte az életemet. „

A kávé erős volt, forró és jólesett. „Nem lesz alvás éjszaka” gondolta, amint belebámult a csészébe, aminek az alján sötéten fénylett a selymes zacc. „ Sebaj, legfeljebb hallgatom a tengert.”

Imádta a tenger hangját, amikor a hullámok kiszaladnak a fövenyre, elnyúlnak a homokon, és az aludni vágyókkal mit sem törődve, hangosan locsogva, fecsegve húzódnak vissza, hogy azután máris újult erővel intézzenek rohamot a part homokja ellen, apró kavicsokat, kagylókat görgetve magukkal, tíz és százezer éven keresztül, egyhangú monotonsággal, mindig ugyanúgy. Mégis, minden hullám más és más. Más kavicsok, más kagylók, más illat és hang, megunhatatlan, örök körforgás, a végtelen anyatermészet egyik csodája.

Beszívta a tenger sós illatát, és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy itt talán boldog tudna lenni.

Gondolataival körbebástyázta magát, a tenger hangján, az éjszaka fényein kívül rövid ideig semmi nem jutott el a tudatáig. Azt sem vette észre, hogy a pincér ismét megáll mellette, hátha van valami kívánsága, de látván, hogy mélyen elmerül a gondolataiban, puha léptekkel távozik.

A hullámok zaján át, távolról zeneszó hallatszott, ami végül mégis áttörte a gondolatok falát. A hangok közeledtek, s egyre hangosabbak lettek, a zenén már áthatolt egy-egy borízű hang, ahogy hamisan óbégat, kurjongat, a dallamok közé olykor élesen belehasított egy-egy olcsó vásári papírtrombita hangja. A férfi fülét sértette a váratlan hangzavar, kibillent a zsibbadt merengésből, fejét a lárma irányába fordította.

Násznép közeledett, elől a menyasszony talpig fehérben, újdonsült férje oldalán, mögöttük, mint óriási kígyó, hosszan tekergett, kanyargott a vendégek sora. Közvetlenül az ifjú pár mögött négytagú zenekar haladt, a menet szélein egyik-másik férfi kezében fáklya lobogott. Többen tánclépésben szökdécseltek, keringtek körbe-körbe, olykor elkapva egy vendéget, megforgatva, majd elengedve, újabb áldozatot keresve, akit meg lehet pörgetni, el lehet szédíteni.

A mellette levő tavernában foglaltak helyet. A férfit egy nagy sáskacsapatra emlékeztette, ahogy rajban közeledtek, majd lecsaptak, elfoglalták a helyeket, a kezek máris az asztalon elhelyezett üvegek után nyúlkáltak, megteltek és összecsendültek a poharak. Az ifjú pár egy hosszú asztalhoz telepedett le a közvetlen családtagokkal, a többiek szétszórtan, különálló asztaloknál helyezkedtek el. A zenekar tagjai a víz mellett táboroztak le. A pincérek egy asztalt húztak a közelükbe, elhelyezték rajta a poharakat, evőeszközöket és az italt, s rövid szünet után újból felharsant a zene, közvetlen közelből.    

Némelyek nem ültek le, hanem folytatták a táncot az asztalok és a kövezett sétány közötti néhány méter széles, csupasz, homokos területen.  A fáklyákat leszúrták a homokba, közel a vízhez, a zenekar háta mögé, ami által a zenészeket sápadt, imbolygó fénykör vette körül. A kísérteties fényben az arcvonásaik eltorzultak, sátáni külsőt öltöttek. A násznép ezt vélhetően nem így érzékelte, hangosan mondták az áldomást, és sűrűn ürítették a poharakat egymás, de főként az ifjú pár egészségére. 

A sétány túloldalán három és négyemeletes házak hosszú sora húzódott, alsó részükben éttermek, éjszakai bárok, boltok, fölöttük szálloda vagy magánlakások. A sétány mentén dézsákban leander bokrok virágoztak, itt-ott egy-egy datolyapálma ágait lengette, kissé távolabbról, pedig jázmin illatát hozta a szél. A násznép érkezése után pincérek hada lendült mozgásba, elindultak egy négyemeletes szálloda alatti étteremből, keresztül a sétányon, zsonglőrök ügyességével egyensúlyoztak a megrakott tálcákkal, tányérok tucatjait hozva egyszerre, és sietve tették le az éhes vendégek elé.

 A férfit idegesítette a lárma. A sors furcsa fintorának érezte, hogy éppen egy lakodalomba csöppent, talán egy ugyanolyanba, mint amilyet most a bátyja tart az ő egykori menyasszonyával. Az asztalra hajított néhány pénzérmét, a kávé árát, felállt, és elindult, hogy távozzon.

Elhaladt a táncolók mellett, amikor váratlanul egy cigányasszony penderült elé.

– Ne szaladjon el ifiember! Mutassa a tenyerít! Megjósolom a jövőjít! – és máris a keze után kapott.  A férfi elrántotta a kezét.

– Nincs szükségem jóslatokra!

– Ugyan má! Hát mér ilyen haragos, ifiember? Bántottam tán? Ne nézzen ilyen vadul a szegíny asszonyra! Szép az élet, hallja? Bánata van? Elmúlik az is, mint minden. No! Mutassa má a tenyerít! Ma ünnepelünk, pízt se kérek érte. Osztozzon a mások örömíben és magára is öröm száll!

Elkapta a férfi kezét, és egy kicsiny zseblámpával, amit valahonnan a zsebéből kotort elő, megvilágította a tenyerét. Figyelmesen tanulmányozta, hosszasan nézve annak rajzolatát. A férfi már mozdult, hogy visszahúzza a kezét, de ekkor a nő válla fölött átpillantva, a tekintete összeakadt egy lányéval.

A lány egy szélső asztalnál ült, háttal a vendégsereg nagy részének. Bordó, bársonyos fényű, szelíden dekoltált ruhát viselt, a vállán kicsi fekete tüll rózsa, nyakában vékony aranylánc. Dús, gesztenyebarna hajának rakoncátlan tincsei kunkorodva keretezték finom vonásait. Szemében szomorúság bujkált, nem tudott azonosulni a félrészeg társaság ünnepi hangulatával. A férfit megragadta valami megfoghatatlan, kimondhatatlan érzés. Nem húzta vissza a kezét, ezzel is időt nyert, hogy a lányt figyelhesse. Nem tudta levenni a szemét róla, valami erős vonzalmat érzett, valami rabul ejtette a tekintetét, nem engedte    

– Petros. Így híjják? – kérdezte a cigányasszony. A férfi meghökkent, s tekintete ismét a nőre vándorolt.

– Igen.

– Hajjaj Petros. Elhagyta a menyasszonya és majdnem felesígül ment a maga bátyjához.

– Majdnem? Ma volt az esküvőjük. Talán éppen ilyen lakodalmuk van, mint ez.              

A nő ingatta a fejét.

– Nincs esküvő.

– Mi, az hogy nincs? Mi történt?

– Aszt nemtom. – felelte a nő megvonva a vállát, és tovább vizslatta a tenyér rajzolatát. Azután a másik keze után nyúlt és azt kezdte el vizsgálni.

– Honnan tudja mindezt? Talán ismer valahonnan? – kérdezte ismét a férfi, de az asszony nem válaszolt.

– Szerelmet látok Petros. – mondta valamivel később.– Nagy szerelmet…Mégpedig hamar, talán íppen ma…–  hirtelen elhallgatott. Arca eltorzult a dühtől, ellökte magától a férfit.  

– Mi a baj? Mit lát?

– Tűnjön el! Pusztuljon a szemem elől! – kiáltotta a nő, majd sarkon fordult és sietve elindult a sétányon. Nem ment vissza a násznép közé, s olyan gyorsan eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.   

Petros döbbenten állt egy darabig, majd a meglepetésből feleszmélve visszafordult az asztal felé, ahol előbb a lányt látta, de az már nem volt ott. Egy pillanatig tanácstalanul topogott, nem tudta eldönteni mitévő legyen, végül a cigányasszony után eredt. A lányt valószínűleg megtalálja itt a lakodalmi tömegben később is. Futólépésben haladt a sarkon álló épület felé, ahol az asszonyt befordulni látta. De hiába meresztgette a szemét, nem találta meg az utca forgatagában.  Petros elindult az utcán vaktában, bekukkantott ide-oda, pizzériába, bárba, cukrászdába, a nő sehol. Visszafordult, hogy legalább a lányt megkeresse. Csalódnia kellett, most sem találta az asztalnál, csupán egy nagydarab, kövér férfi ült ott. Odalépett hozzá.

– Jó estét uram. Bocsásson meg, hogy zavarom! – mondta hangosan, megpróbálván túlharsogni a zenekar és a lármás vendégek okozta hangzavart.  A kövér felnézett a tányérból, kézfejével megtörölte zsíros állát:

– stét… – morogta nem túl barátságosan.

– Az előbb ült itt egy lány. Bordó ruhában. Őt keresem. Nem tudja, hol van?

A kövér végigmérte, tetőtől-talpig.

– Louisa. Mit akar tőle?

– Szeretném felkérni táncolni.

– Nem tud táncolni.

– Akkor csak beszélgetni vele. Azt csak tud?

– Tud, de nem akar.

– Miből gondolja? Szeretném megismerni.

– Jobban teszi, ha nem ismeri meg!

Petros nem ezt a választ várta. Megzavarodott, nem tudta mit mondjon. Már a száján volt a válasz, hogy azt talán hadd döntse el ő, de tudta, hogy ha ezt feleli, akkor mégannyi segítségre sem számíthat.

– Aha – ennél okosabb nem telt tőle. Szó nélkül odébbállt, arra már végképp nem volt ereje, hogy még meg is köszönje a kövérnek, hogy ilyen elutasító és ellenséges volt. Szeme végigfutott az asztaloknál ülőkön, hátha meglátja a bordó ruhát, de hiába. Most senki nem táncolt, a vacsorával voltak elfoglalva. Petros visszament a tavernába, ahol a kávét itta, onnan szemmel tudta tartani a társaságot. Ezúttal egy sört kért a nesztelenül közlekedő pincértől, aki persze lehet, hogy nem is közlekedett nesztelenül, csupán a homok elnyelte a léptei zaját.

De hiába itta egyik sört a másik után, hiába várt, a lány többé nem került elő.  A hólyagját már feszítette a sok folyadék, az alkohol kissé a fejébe szállt, kénytelen volt felállni, át a sétányon, be az épületbe, hogy megkeresse az illemhelyet. Amint benyitott az ajtón, a vőlegényt találta ott.

– Jó estét! – szólította meg    

– Jó estét – válaszolta a fiatal férfi, miközben a nadrágja sliccét gombolta.

– Gratulálok, láttam milyen jól választott, csinos az ara – füllentette Petros, holott idáig a menyasszonyra szinte rá sem nézett, bizony azt sem tudta volna megmondani, hogy fekete, vörös vagy barna, azt pedig végképp nem, hogy csinos-e.

– Köszönöm. Tényleg csinos.

– Volt ott egy másik csinos lány is. Barna, göndör hajú, bordó ruhában. Ismeri?

– Louisa. Ismerem. Szép lány. Nagyon szép.

– Meg tudná mondani, hol találom? Szeretném megismerni.

A férfi, akivel körülbelül egyforma magasak voltak, most Petros elé lépett. Egyenesen a szemébe nézett, ahogy mondta:

– Barátom, felejtse el Louisát! Ez csak jó tanács. Ne akarja megismerni! 

Oldalra lépett, hogy kikerülje, de ezúttal Petros nem érte be ennyivel. Utánakapott, megragadta a mellén a zakót.

– Maga ma már a második, aki ezt mondja nekem. Miért olyan megközelíthetetlen az a Louisa? Miért nem ismerhetem meg? Van velem valami baj? Nem tetszik a szagom?

A férfi kissé elnevette magát.

– Nincs a szagával semmi baj. A kinézetével sincs. Higgye el, aki ezt mondta, meg én is, csak magának akarunk jót. Louisa egyébként a húgom. Az édestestvérem. Gyönyörű lány, okos, de mégis azt tanácsolom, keressen mást.

– Férjnél van tán?

– Nem, nincs.

Petros elengedte végre a vőlegény zakóját. Tekintete könyörgő volt, ahogy a férfi szemébe nézett. Az állta a tekintetét egy darabig, majd némi töprengés után így szólt:

– Louisa hazament. St. Vincent sétány 3. A második emelet a miénk.

Megigazította a zakót, amit Petros némileg átrendezett, majd szó nélkül kiment a helyiségből.

*