Nem, nem nézhetsz vissza! Fuss! Menekülj! Jusson eszedbe minden pillanatban, amikor megremeg a lábad, hogy az életedért futsz. Küzdj! Már nincs messze a cél, nem adhatod fel most, nem állhatsz meg, hogy utolérjen a kéz, mely egy szempillantás alatt köréd fonja nagy és erős tenyerét. Vagy a mellényzsebében lapuló pisztollyal a másodperc töredéke alatt végezzen veled, vagy talán azért futsz, hogy csillogóan éles kését beléd ne márthassa?!

Számolom a lépcsőket, miközben egyetlen gondolat tölti be az elmémet. A rettegés, a tiszta félelem. Talán ember nem félt még ennyire. Mégis hova futhatnék? A lépcsők lassan végetérnek és akkor nem marad más menedékem, mint egy legfelső emeleti lakás. Ugyan, mégis hova rejtőzhetnék el egy átlagos panellakásban?! A nappaliban csak egy nagy kanapé nyújthatna rejteket, de észrevenne, megtalálna, ó jaj, erre gondolni sem lehet. Mi van ott még? Egy kis szoba, a háló. Abban még annyi reményem sincs, hiszen csak egy kis íróasztal és egy ágy. Igen, az ágy, talán az ágy alatt, de nem, nem lehet, hisz mindenféle kacatot tartok ott. A pöttöm fürdőszoba talán kisebb, mint, hogy egy mosógép beleférne. Az is ki van zárva. És még, ha lenne is hova, mikor tehetném?! Oly' szorosan van a nyomomba, hogy egy hangyányi esélyem sincs.

Igen, megvan, tudom már, merre kell mennem. Nem tehetek mást, nincs már hova futnom és ha utolér... Az erkély. Meg kell tennem. Hiszen félek, szinte már fáj úgy rettegek. Mint egy riadt őzgida, úgy futok, de hiszen, ha hiába, ha nincs már mit tenni?! Ugranom kell, bár tudom, hogy akkor meghalok. Még egy utolsó lélegzetvétel, mielőtt nekifutok, még egy utolsó gondolat, egy utolsó ima és megteszem.

A koranyári fű még sötétzöld szálaival ölel körül. Fölöttem egy hatalmas diófa nyújtózik, árnyékot adva a szegény haldoklónak. Hallom még a madarak csiripelését felettem, de egyre távolabbról jön a hang. A lombos ágakon átszűrődő arany sugarak is egyre szürkületbe hajlanak. Az eddig oly' pompás nyári virágillat lassan rothadó kukacok bűzébe csap át. Még egy pillanatom van érzem. Ki kell használnom a lét eme csekély maradványát. Még utoljára belélegzem a százszorszépek illatát, még utoljára meghallom a pacsirták dalát, s utoljára még elveszek kedvesem riadt, tengerkék szemében.