Bendegúz

A mai napon bal lábbal keltem fel. Ez nem is okozott volna nagy problémát, ha az első mozdulatom következtében nem csúsztam volna el a hideg parkettán. Amikor az ember felkel reggel, célszerűbbnek véli papucsba dugnia a lábát, de az enyémet minden bizonnyal a kutyám csente el. Tehát elcsúsztam, méghozzá hanyatt estem. Egy vajas kenyeret meghazudtoló hanyatt esést hajtottam végre, persze akaratom ellenére.

Nem több, mint 1 óra múlva megtudom, hogy előléptetnek-e engem a munkahelyemen. Egy nagy nyomású alumínium öntödében dolgozom, ahol öntőgép-beállítói munkát töltök be. Életem egyik legfontosabb pillanata előtt állok.

Beültem hát az autómba és elindultam. Hosszú és csendes utcán haladtam végig. Nem kellett sietnem, hiszen időben voltam, de már reszkettem a kíváncsiságtól. Vezetés közben irigyeltem a többi ház lakóját. Nekik nem volt semmi sürgős dolguk és nem kellett korán kelniük.

Egy váratlan pillanat következtében azonban egy szőke hajú kisfiú, a nagy semmiből, csak úgy kiszalad az út kellős közepére. Centiméterekre voltam a testétől, de kiváló reflexemnek köszönhetően nagyon erősen beletapostam a fékpedálba. A hangos fékcsikorgás megtörte a csendet. Mint a rakéta, úgy szálltam ki az autómból, miközben hangosan szitkozódtam. Közben azért imádkoztam az égiekhez, hogy a kisfiúnak ne történjen semmi baja.

Szerencsémre nem okoztam balesetet. A kisfiú makk egészségesen állt az autóm előtt. Körül-belül 12 éves lehetett, rövid szőke tüskés haja volt. Az arcán nem láttam kisebb sérülést, viszont fültől-fülig érő vigyort, annál inkább.

-       Mégis mi a franc volt ez? – kiabáltam rá az utca kellős közepén.

Arca még csak meg sem rezzent, hátracsapott karjai pedig a főnökömre emlékeztettek engem. Mintha azt akarta volna éreztetni velem, hogy én nekem kellene bocsánatot kérnem tőle.

-       Csak szaladgáltam. – vonta meg a vállát a kisfiú, majd félig kihajolt mellőlem és hangos hümmögés kíséretében vizsgálta meg az autómat. – A kocsid nem haragudna meg egy kis mosástól!

Ettől pillanatok alatt elöntött a düh. Üvölteni, toporzékolni és rombolni tudtam volna. De mivel jelen pillanatban egyiket sem tehettem meg, így csak az ujjamat mutattam fel neki.

-       Velem te ne pimaszkodj! Különben is igazán szétnézhetnél mielőtt átindulsz az utcán!

Továbbra is ott ragyogott a vigyor az arcán és még az általa rám ragasztott méreg láttán sem riadt vissza.

-       Te aztán miért vagy ennyire kiöltözve? – kérdezte tőlem, bizonyára frissen vasalt ingem és koromfekete zakóm tetszhetett meg neki.

-       Nem mindegy az neked? – rivalltam rá. – Majdnem elütöttelek és te leszólod az autómat, de még csak nem is kérsz bocsánatot?

Ami még ennél is jobban kihozott a sodromból, az a következő kis cselekedete volt. Látványosan körülnézett az utcán, majd közelebb hajolva felém, hüvelykujját a saját mellkasára biggyesztette.

-       Az én családomban nem nevelnek ilyen lökötteket!

Beleállt a görcs az arcomba, de már nem is láttam értelmét kiabálni, mert attól csak még inkább felingereltem volna magam. Ehelyett kihúztam magam és vettem egy nagy levegőt.

-       Szerintem a szüleid nem örülnének annak, ha kiporolnálak!

Mintha egy baráti meghívást utasított volna nekem vissza, csak a karját legyintette felém.

-       Felejtsd el, ők most nem érnek rá…

-       Micsoda? Miket beszélsz?

Fáradtan leengedte karjait a combjai mellé és szótagolva elkezdte ismételni a szavait, de türelmetlenül megzavartam.

-       Nem vagyok süket! – toporzékoltam. – Mégis mi lehet egy ilyen rossz gyereknél nekik fontosabb?!

Erre ismét visszatért a vigyor az arcára, és így szólt.

-       A rendőrség!

Ennek a szónak a hallatára, olyan vigyázban állt bennem még a vér is, moccanni sem tudtam.

-       Mi történt nálatok? – kérdeztem fojtott hangon.

-       Semmi különös csak a szüleim kihívták őket. – tette csípőre a kezeit a kisfiú, akit valamiért egyáltalán nem rázott meg a dolog, ahelyett folytatta az autóm vizsgálgatását.

-       Na de mégis! – firtattam már zavaromban. – Bajban vannak a szüleid?

-       Ők nem, csak a tűzoltók. – sóhajtozta a kisfiú.

Már tűzoltók is. Az előbb még csak rendőrök voltak. A fejemben kaptam és próbáltam csillapítani magam.

-       Te most csak szórakozol velem!

-       Az én családomban ilyen nem szokás! – biccentett magára a kisfiú.

-       Akkor áruld már el hogy mit keresnek nálatok a rendőrök és a tűzoltók hogy az ég áldjon meg!!!! – üvöltöttem ahogy a torkom bírta, mire a kisfiú szórakozottan odasúgta.

-       Engem.