Sziasztok!
Egy ideje már dolgozok egy új könyvön - tulajdonképpen közvetve a második regényem (A Zeusz rejtély) folytatása lenne, mivel egy-két karakter szerepelne ebben is. Megosztanék egy kis részletet veletek belőle. Mit gondoltok róla?
:)

Rodosz, Görögország

Rebecca Engel számára az utóbbi néhány nap viharos gyorsasággal telt. A német régésznő és két kollégája azért utazott a szigetre, hogy megvizsgálja az Atavirosz hegyen talált régészeti leleteket. Egy hete ugyanis két kiránduló úgy döntött, hogy megmásszák a hegyoldalt, s közben ásványokat keresnek. Mialatt csákányaikkal kutattak, kimozdítottak egy nagyobb sziklát, mely hangos robajlással gurult alá a lejtőn, vastag porfelhőt juttatva a levegőbe. A két huszonéves férfi megszeppenve bámulták a kavicslavinát, amit elindítottak, miközben lezúdult a hegy lábánál elterülő szőlőültetvényekre. Csakhogy ennek hatására, miután elült a por, egy hófehér márványtömböt pillantottak meg. Számukra ismeretlen, az idő által megkopott feliratot véstek bele egykori készítői, így rögtön sejtették, hogy valami fontosat találtak.

Igazuk volt. A Rodosz városában alapított Régészeti Múzeum azonnal reagált és, mivel kevés embert tudtak nélkülözni, felvették az Athéni Nemzeti Régészeti Múzeummal a kapcsolatot, akik Rebecca Engelt küldték. A hosszú, szőke hajú nő már a fővárosban lakott egy ideje, s hírneve kellő biztosítékként szolgált arra, hogy ilyen esetekben hozzá forduljanak.

Hamar megkezdték az ásatást. A három archeológus sátrakat, élelmiszert és minden szükséges felszerelést magával vitt a zavartalan munkához. Közelebbről megvizsgálva a márványtömböt arra a következtetésre jutottak, hogy egy középkori sírt találtak. A latin nyelvű, nehezen kivehető, vésett felirat ekképpen szólt: „Itt nyugszik hű lovagja az Úrnak, angyalok zenéje kísérje útját a Mennyekbe. Ámen.”

Rebecca, a horgas orrú Dimitriosz Valli és a szakállas Hektor Konsztantinisz, ennek láttán rendkívül izgatottá váltak. Hosszas és nehéz munkával elmozdították a hegyoldalba ágyazott márványtömböt, mely ajtóként szolgált abba a kriptába, ami feltárult előttük és az Atavirosz gyomrába vezetett. Szájuk és orruk elé kendőt kötöttek, hogy védjék magukat a portól és egyéb szennyeződéstől a levegőben, amit belélegezhettek volna a üregben. Lenyűgözve bámulták a falakra festett Johannita kereszt szimbólumait. Csak most tudatosult bennük, hogy kinek a nyughelyébe léptek be. Jól ismerték Rodosz történelmét, melynek során a Johannita lovagrend hosszú ideig birtokolta a szigetet és annak felségvizeit az 1309-es évtől kezdve, mikor véget ért a genovaiak uralma fölötte.

A három régész, tisztelettel adózva a néhai lovag emlékének, óvatosan tovább nyomult előre a dohos levegőtől terhes járatban, mígnem eljutottak egy kamrába, ahol díszesen faragott kőkoporsóra bukkantak. Elemlámpáik fénye kardként hasított a feketeségbe, megvilágítva a robosztus alkotást. A sír fedelét egy imádkozó, páncélozott kőalak ékesítette. A kamrában ezen kívül még néhány amfora és egy márványkereszt helyezkedett el.

– Gyönyörű – suttogta áhítattal Rebecca, majd közelebb lépett a szarkofághoz és lesöpörte az oldalára rakódott port, minek hatására feltárult előtte tulajdonosának neve: Robert de Guillion.

– Egy hét múlva lesz a születésnapom – jegyezte meg vigyorogva Dimitriosz, akinek hosszúkás arcában mélyen ülő szemek csillogtak. – Nem is kell ennél szebb ajándék.

– Van kedvetek belenézni? – vetette fel az ötletet Hektor, dús szakállát vakargatva.

– Ha már itt vagyunk – vont vállat Rebecca.

Miután megegyezésre jutottak, hozzá is láttak a feladatnak. Óvatosan, nehogy megsérüljön a sír, nekifeszültek a fedélnek, mely végül megmozdult és vastag porfelhő áramlott ki alóla. A három régész szakszerű mozdulatokkal keresztbe fordította a vékony kőlapot, mivel túl nehéz volt ahhoz, hogy leemeljék. A koporsó üregében, ahogy belevilágítottak, rozsdamarta karddal és pajzzsal letakart csontváz feküdt. Robert de Guillion sötét szemüregeiben vastag pókháló remegett.

 – Ez micsoda? – lepődött meg Rebecca, majd benyúlt és egy szakadt rongyokba bugyolált csomagot húzott elő. Ahogy szétnyitotta az anyagot, egy kis méretű, fatáblás, bőrkötésű könyvecske bújt elő belőle. Néhány lap ugyan hiányos volt, de nagyrészt jó állapotban maradtak fenn.

– Fiúk… azt hiszem, megütöttük a főnyereményt – húzódott széles mosolyra a nő szája és társai követték a példáját, habár kendőik alatt ez nem látszódott, de szemük elárulta jókedvüket.