MANSFELD

– Meglátogatta?

A hóhér bólintott.

– Jól megnézte? Nem szeretném, ha elcseszné.

– Erős nyaka van, de nem lesz gond.

– Az jó. Ez a szarjankó… – és itt hirtelen megakadt, mert rájött, hogy ez a név a nagyfőnök mozgalmi gúnyneve, amióta likvidálta a pártot –, azaz… akarom mondani szarházi, két elvtársunknak kiverte a fogát és nekik elvárásaik vannak.

– Megnyugtathatja őket. Egyébként nagyon kölyök kinézetű. Remélem nem fiatalkorú, mert olyat nem vállalok.

– Dehogy. Tegnap előtt volt 18 éves. Már másfél éve várunk erre a napra.

A hóhér hümmögött, aztán megkrédezte: – Hány gyilkosságot követett el?

– Szerencsére egyet sem.

– Akkor?

– Fegyveres szervezkedés, egy rendőrnek elvette a fegyverét, ezenkívül szökési kísérlet.

– Ahogy néztem, elég lerobbant állapotban van.

– Sokat volt kórházban – vigyorgott sokatmondóan Kajtán.

– Akkor értem.

Kajtár belenézett a hóhér szemébe.

– Az ügyész azt mondta negyedórája van a cirkuszra, de én nem szeretném, ha elkapkodná.

– Értem. Nem első eset, hogy ezt kérik. Nem kell aggódnia.

– Hogy képzeli?

– Ez szakmai ügy, nem szívesen beszélek róla – mondta hóhér és gyanakodva körül nézett.

– Ne pislogjon, nem hallja senki.

– Akkor sem szívesen beszélek erről. Nézze, én a munkámat végzem, nem akarok bonyodalmat.

– És az emberei?

– Azoknak ehhez semmi közük. Ők csak odakísérik az elítéltet, felállítják a lépcsőre, megkötik a lábát, majd amikor elvitték a lépcsőt, lefogják a csigán átvetett kötéllel a bokáit, és szorosan tartják, hogy ne táncoljon. Hogy én ott fent mit csinálok a létrán, azt nem látja senki. Az az én dolgom. Magának sem beszélek róla szívesen Kajtán elvtárs.

– Rendben, de azért lehetek kíváncsi.

– Akkor hamar megöregszik.

– Na! Ne legyen nagy pofája.

– Nincs, de ha esetleg ön kerülne sorra…

– Menjen a picsába, mert seggbe rúgom – röhögött Kajtán. .

A hóhér nem sértődött meg, de azért megjegyezte – Velem nem szokás így beszélni. És csak vicceltem.

– A vicces hóhér! Ne kábítson. Magának végül is több félni valója lenne.

– Ugyan mitől? És főleg kitől?

Kajtán erre nem akart válaszolni.

– Iszik egy stampedlit? – terelte el a beszélgetést.

– Munkában sohasem iszom.

– Szar lehet.

– Pedig ez lenne a normális.

– Figyelje meg, hogy az ügyész és a bíró is piálni fog, a nagyfőnökről nem is szólva.

– Engem sosem kínálnak.

Egy darabig hallgattak, aztán Kajtán újra rákezdett.

– Szóval nem árulja el a „szakmai” titkait?

– Nem szokásom. De ha már annyira furdalja a kíváncsiság, elmondom, hogy nem mindegy, hova teszi az ember a hurkot. Ha az álla alá és nem az ádámcsutkájára vagy alá, és a kötelet két oldalt nem nyakán, hanem az állkapcsa mellett vezeti, akkor nem zárja el a nyaki ütőeret, nem töri el a nyakcsigolyát és akkor sokáig tart a dolog.

– De hát ezt látja mindenki!

– Egy frászt. Az ember rádobja a zsákot a fejére, és alá nyúlva igazítja el a hurkot.

– Nagy mester maga.

– Több, mint tíz éve csinálom. 

– Hányat kötött fel eddig?

– A fene számolja. Néha többet, máskor kevesebbet.

– Mostanában elég sokat.

– Jól van ez így, mert sokba kerül a táp a disznóimnak – mondta a hóhér és a maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Éppen jókor, mert belépett az egyik segéd.

– Kajtár elvtárs, szóltak, hogy a bíró visszatért az ítélethirdetésre. Azt üzenik, hogy fél óra múlva végeznek és utána kezdhetjük.

– No, akkor szedelőzködjünk.

A bíró az előző tárgyalás ítélethirdetése után a folyosón találkozott az ügyésszel, aki megkérdezte: 

– Már ebédelt? 

– Mi másra való az ítélkezési szünet? – nevetett a bíró.

– Az jó, mert nincs sok időm, jó lenne gyorsan lezavarni.

– Amennyire ez rajtam múlik – vont vállat a bíró.

Az ügyész visszafojtott egy böfögést, miközben lesétáltak az udvarra. Mielőtt kiléptek volna a lépcsőház ajtaján, a börtönparancsnok megkínálta őket egy kupica pálinkával. Álldogálás közben kilestek az udvarra, ahol már folytak az előkészületek.

Két segéd hozta a raktárból a bítófát, amit függőlegesbe állítva bezöttyentettek az erre a célra készített betongödörbe. A nehéz faoszlop vége döngve csapódott a gödör aljához. Az egyik segéd ellenőrizte, hogy elég szilárdan áll-e a kalodában, nehogy dülöngéljen, vagy billegjen.   

Egy másik segéd a három fokú lépcsőt hozta. Ez, egyébként, ha itt nem volt rá szükség, a börtönkönyvtárban, a magasabb polcok elérését szolgálta, és csak alkalmanként került a bitó elé. Végül egy harmadik ember a létrát hozta, amit az akasztófa hátának döntött.

– A kegyelmi kérvény? – kérdezte a bíró a börtönparancsnokot.

– Itt van – nyújtotta át az a borítékba zárt iratot.

Az ügyész türelmetlenül nézett rájuk.

– Akkor kezdhetjük?

Az elítélt sovány, de jó kiállású szőke srác volt, tényleg nem látszott 18 évesnek. Két smasszer kísérte. Bátran, felemelt fejjel, határozott léptekkel haladt rabtartói között, kócos haját lobogtatta a hirtelen támadt szél.

A bíró, az ügyész és a börtönigazgató hármasához a börtönorvos is csatlakozott. Ott álltak, vagy tíz lépésre a bitófától, és szenvtelenül nézték a velük szembefordított elítéltet.

A bíró szólalt meg először. Ismertette az ítéletet, az indoklását, hosszan sorolva a jogi paragrafusokat.

– Megértette? – fordult végül a fiúhoz.

Az felvetette a fejét, de nem válaszolt.

– Akar valamit mondani? – noszogatta a bíró.

Az elítélt, a bíró szemébe nézve lassan megcsóválta a fejét. 

A bíró dühösen vette elő a kegyelmi kérvényt és felolvasta. Nem volt hosszú, hamar a végére ért. –… a Magyar Népköztársaság Elnöki tanácsa a kegyelmi kérvényt elutasította. 

– Éljen a szabad Magyarország! Halál kommunistákra! – kiáltott az elítélt mire az ügyész idegesen intett a hóhérnak.

A segédek közrefogták a hátrabilincselt kezű fiút és a bitófa előtt álló lépcsőhöz vezették, feltaszigálták a lépcsőfokokon, majd háttal nekiszorították az akasztófának. A hóhér ekkor már a létrán várakozott. Az elítélt fejére húzta a csuklyát, majd kitapogatva az állkapcsa alját, átvette a fején a kötélhurkot, melyet hátul, a tarkóján megcsavart és végét a bitófa tetejébe vert ácskampóhoz rögzítette.

A segédek lent, az elítélt térdei alatt kötelet dobtak a lábak köré, melynek két végét gyorsan áthúzták a bitófa két oldalon levő csigák alatt, majd megfeszítve, rögzítettek. A harmadik segéd, ezzel egy időben, a lépcső tetején álló hóhér intésére lassú mozdulattal kihúzta az elítélt lába alól a lépcsőt.

A fiú teste nem zökkent, szinte mozdulatlan maradt, de csak egy pillanatra, mert térdei megmozdultak, mintha keresné lábai alatt a talajt; válla és törzse rángani kezdett, amennyire kifeszített helyzete engedte, ide-oda csavarodott, vergődött.

Ez eltartott néhány percig, és igen kínos látvány volt, mert a bíró és az ügyész is elfordította róla a tekintetét.

A teljes csöndben valami furcsa nyöszörgést is lehetett hallani, majd a rángatózó lábak dobogását a bitófán, amit a segédek, a köteleik meghúzásával próbáltak csendesíteni.

Egy idő után a vergődés megszűnni látszott.

A hóhér unott terpeszben állt a bitófa mellett és felnézett a magas, szürke börtönépületre, ahol a lépcsőház ablakaiban kíváncsi egyenruhások lesték az udvaron történteket.

A bíró az orvoshoz fordult, aki készségesen kinyitotta táskáját, a belőle kivett sztetoszkópját a füleibe illesztve odament a bitóhoz, szétnyitotta az elítélt ingét és a hallgatót a meztelen mellkashoz érintette. 

 A mellkas megrándult.

Az orvos hátrafordult és sokatmondóan megcsóválta a fejét. Miközben visszaindult a többiekhez, váratlanul tapsvihar zengett fel a visszhangos falak között. – Még mindig fulladozik – röhögtek az ablakokban leskelődő egyenruhások elégedetten viháncolva. A börtönigazgató idegesen megfordult, mire az összes pribék visszahúzódott az ablakokból és ismét helyre állt az illendő, kívánatos csend.

A bíró megtörölte verejtékes homlokát és az ügyészre nézett, aki, a mandzsettáját húzogatva nem először pillantott türelmetlenül az órájára. Ezt követően mindketten a hóhérra néztek, szemrehányó tekintettel.  

A hóhér nyugodtan állta a megrovó tekinteteket és az elítélt felé fordult. Annak még mindig mozogtak a lábai, mire a hóhér intett a bitó mögött álló két segédjének, akik nekiveselkedve meghúzták köteleiket, és ettől az elítélt test megfeszült, és néhány rángás után vergődése megszűnt.

Újabb öt perc múlva az orvos már megállapíthatta a halál beálltát. Az elítélt alatti tócsa jelezte, hogy a hólyagja is felmondta a szolgálatot. Bevégeztetett.

Az orvos közölte a bíróval a vizsgálat eredményét, majd alá firkantotta a börtönigazgató által előkészített halotti bizonyítványt. A bíró bólintott, ránézett társaira és elindultak a lépcsőház felé. A doktor még visszatette sztetoszkópját orvosi táskájába és intve a hóhérnak a többiek után sietett.

A két segéd ledobta a földre a lábakat rögzítő kötelet, majd elmentek a raktárba a koporsóért. A farostlemezből összetákolt ládát a bitó mellé fektették, fedelét a bitónak támasztották.  

A hóhér felmászott a létrára, és amikor két segédje megemelte az elítéltet, levette nyakáról a kötélhurkot és lehúzta fejéről a zsákot. 

A fiút letették a földre, majd kezeinél és lábainál fogva dobták a koporsóba. Arca lila volt, két oldalt sötétvörös csíkot hagyott rajta a kötél. Nyitott szája, mintha segítségért kiáltana, szemei kidülledten fennakadva néztek a semmibe.

Miközben rátették a koporsóra a deszka fedelet, valahonnan a távolból váratlanul felhangzott, előbb halkan, majd egyre elszántabban az egyre erősödő ének. A cellák végtelen dzsungeléből szűrődhetett ki ez a hang, a himnusz hangja, melyet a visszhangzó szürke falak között dühösen kergetett a szél, de nem sokáig, mert hamarosan dörömbölés és ordítozás váltotta fel az áhítatos éneket, és újra csend lett. Már csak a koporsó fedelét szegező kalapács kopogása, mint a nagycsütörtöki kereplők zaja idézte fel a halálba ment ifjú hős utolsó szívdobbanását.