TÉNYLEG?

Hideg novemberi késő délután volt, csak a legelszántabbak mennek ilyenkor nyitott uszodába.

A sprintelő hatalmas karcsapásokkal szelte a vizet, és araszos hullámokat vetve közeledett a Széchenyi Fürdő hideg nagymedencéjében az ívelt lépcső felé. Ez volt az utolsó mára tervezett hossz, és amikor lába földet ért, felegyenesedett, kiemelkedett a habokból és kifújta az orrából a vizet.  Szálas fiatalember volt, kigyúrt, széles vállú, szőrös és borostás.

A göcsörtös lábú vénember, aki a lépcsőn lefelé botorkálva az úszósapkáját igazgatta, felháborodva ripakodott rá. 

– Talán jobb lenne, ha nem a medencébe ürítené a taknyát! Micsoda dolog ez?

A sprintelő felkapta a fejét, nem válaszolt, hanem megvető arckifejezéssel pillantott az öregre, aztán öles léptekkel törtetett fel a lépcsőn, közben bosszúsan lerántotta úszósapkáját, ami alól előbuggyant hosszú haja. Mint egy ázott kutya, rázta meg a fejét és vénember összerezzent a még száraz testére freccsenő hideg vízcseppektől.

– Na de kérem! – sipította mérgesen.

– Mit kötözködsz tata? – torpant meg és fordult felé az izompacsirta.

– Beleszórja a bacilusait a vízbe – hápogta az öreg.

– Te vagy a bacilus – vágott vissza és mérgében vállával könnyedén, mintegy véletlenül, megtaszította a vénembert, aki egyensúlyát vesztve belezuhant a vízbe.

A fiatalember megvető mosollyal nézte a nagyot loccsanó, majd kapálózó, görbe lábaival végül nagy nehezen talaj fogó és egyensúlyáét visszanyerő áldozatát, aztán mintha hirtelen lelohadt volna arcáról a vigyor. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába; az öreg, méregtől eltorzultan levegő után kapkodó arctól megdobbant a szíve.

– Úszómester! – hallatszott a dühös felháborodott segélykiáltás.

Közeledett a záróra, az alkonyati ég borús volt, a medence üres, rajtuk kívül sehol senki. Az úszómester odafent újságot olvasott, de a lépcsőn történteket különben sem láthatta fűtött, üvegezett fülkéjéből.

Az öreg nem hagyta abba a kiáltozást. Eltorzult arccal rázta csontos öklét.

– Bacilus kell? – kérdezte a felpumpált izmú ifjú, és mint akinek valami nagyon vicces jutott volna az eszébe vigyorogni kezdett, majd még a térdig érő vízben állva elöl letolta a gatyáját.

– Tessék! Ezt kapd be vén köcsög! – mondta gúnyos gyűlölettel és nagy ívben belevizelt a medencébe.

Az öregúr szeme kimeredt a felháborodástól, fenyegetően elindult volna felé, de talpai megcsúszhattak a medence csempézett alján, mert hanyatt dőlt, vagy inkább esett a vízben. Magasra csaptak körülötte a hullámok, de a felszín hamar el is simult az elmerült test felett.

A kigyúrt fickó egy ideig gúnyos kárörömmel nézte a lassan hasra forduló, majd lebegve a víz fölé emelkedő testet, és csak akkor sötétült el az arca, mikor látta, hogy a fej továbbra sem mozdul és a víz alatt marad. 

– Mi az isten? – cikázott át rajta valamiféle pánik, izmai összerándultak és a következő pillanatban hirtelen fejest ugrott a lépcsőről a medencébe. Két karcsapás után átölelte a csúszós, fehér testet, felrángatta a felszínre és a lépcső felé vonszolta, majd karjába kapva, a lépcső tetejére cipelte és a medence széle mellé, a kőre fektette.

Most már ő kiáltozott az úszómester után. Ahogy letérdelve pofozgatta a mozdulatlan, tátott szájú, nyitott szemű arcot, megint, mint a villámcsapás cikázott át az agyán: valamikor látta már ezeket a vonásokat, valahonnan ismerősnek tűnt. Ez a furcsa és kétkedő érzés olyan erősen ejtette rabul, hogy még akkor sem tudta levenni róla a szemét, mikor az – engedjen! – felszólításra átadta helyét az úszómesternek.

– Rosszul lett az öreg csávó – lihegte feltápászkodás közben, és még akkor is megbabonázva meredt az öregúr arcára, amikor az úszómester már hozzáfogott a mesterséges lélegeztetéshez.

Eddig úgy tűnt, sehol sincs senki a közelben, de most valahonnan mégis összeverődtek az emberek. Néhány vendég, és fehér ruhás kabinosok, masszőrök gyülekeztek körülöttük.

– Valaki hívja a mentőket – szólt fel idegesen a körül állóknak az úszómester.

– Már telefonáltunk, és mindjárt jön az ügyletes orvos is – válaszolt egy fehér köpenyes nő.    

A fiatalember egy ideig idegesen bámulta a földön fekvő testet dögönyöző úszómestert. Aki ránézett, láthatta volna, hogy elkezdhetett fázni, mert két karját mellén keresztbe fonva, dideregve, testsúlyát izmos lábain váltogatva toporogni kezdett.

– Mi lesz már? – sziszegte dühösen.  

A megérkező orvos azonnal felmérte a helyzetet, elővette az újraélesztő készletét, de a fonnyadt, vén test az impulzusokra sem reagált.

Hosszú percek teltek el, és a körülálló kíváncsiskodók elcsendesedtek. Elborzadt tekintetek figyelték, ahogy az orvos végül lezárta az öregúr szemeit és egy törölközőt terített az arcára. 

– Nem akartam – gondolta az izomember és dühösen belebokszolt a levegőbe. – A francba! Ez nem lehet igaz!

Az orvos feltápászkodott, a bámészkodók gyűrűje szétnyílt előtte. 

– Direkt csinálta. – morogta magában a fiatalember, aztán dühösen a vállára kapta törülközőjét és áttörve a körülállók sorfalán döngő léptekkel elindult az öltöző felé.

A kabinban lerogyott a padra és maga elé bámult.

– Ez nem lehet – suttogta és megcsóválta fejét.

Hosszú percekig ült így, aztán végre törölközni kezdett, aprólékosan sorra véve tagjait, majd kiment a hajszárítóhoz és rendbe tette a frizuráját. A tükörben azonban nem magát látta, hanem az öregurat, amint semmibe bámuló szemeivel ott fekszik előtte a kövön. A kabinba visszatérve lassan öltözködni kezdett, amikor odakintről, a folyosón közeledő lépteket és erősödő beszédhangolókat hallott.

– Itt van valamelyikben – mondta egy női hang.

Hallotta, hogy sorra nyitogatták a kabinokat, döngve csapódtak az ajtók, végül az övén is megmozdult a kilincs, aztán kopogtak.

– Kérem, nyissa ki!

– Egy pillanat – mondta. Megigazította derékszíját, felrángatta pólóját és úgy nyitott ajtót.

Két rendőr és az úszómester állt az ajtó előtt.

Az egyik rendőr kérdően az úszómesterre pillantott nézett, aki bólintott.

– Igen ő az.

A hatósági közeg a fiatalember felé fordult és végigmérte.

– Jó napot kívánok, a személyi igazolványát kérem. 

Szó nélkül engedelmeskedett. A fogason lógó dzsekijéhez nyúlt és elővette a belső zsebéből a tárcáját, kivette a személyi kártyát és odanyújtotta. Mielőtt azonban átvették volna tőle, a folyosó felöl egy kabinos lépett hozzájuk.

– Megtaláltuk az öregúr szekrényét. Itt a tárcája. Bánati Ferencnek hívták.

A fiatalember felkapta a fejét. A kabinos folytatta:

– Régi kuncsaft, gyakran járt ide. Meg van a lakcím kártyája is.

A rendőr egy pillantást vetett a kártyákra, majd visszafordult a fiatalemberhez és átvette tőle is az igazolványát.

– Ön ott volt az esetnél – szögezte le a tényállást.   

– Én húztam ki – bólintott a fiatalember, és hangjában a dacos, erőltetett magabiztossághoz, némi zavart aggodalom társult.

– Úgy tűnik, ön az egyetlen tanú, aki látta mi történt – jelentette ki a rendőr.   

A fiatalember vállat vont. – Hacsak az úszómester nem. – Szavai ideges, mesterkélt érzéketlenséggel koppantak. 

– Nem látta – erősítette meg a rendőr és megnézte a személyi igazolványt. Tekintete hirtelen megakadt valamin.

– Bánáti István?

A fiatalember bólintott és elvörösödött.

A rendőr zavartan nézett körbe, majd tekintete visszafordult.

– Ön ismerte az elhunytat?

A fiatalember lehajtotta a fejét.

– Nem – mondta, majd lassan a rendőr szemébe nézve, halkan folytatta: –Csak most ismertem fel, hogy meghalt. Az apám volt.

A két rendőr összenézett.

– Akkor velünk kell jönnie. Tanúként fogjuk kihallgatni.

Ebben a pillanatban megjelent az orvos.

– Jó napot kívánok – köszönt a rendőröknek, akik valami szalutálás félével válaszoltak.

– A halotti bizonyítvány egy példányát hoztam.

A rendőr belenézett a papírba.

– Szívroham volt? Nem fulladás?

– Szívroham – mondta az orvos. – Egyértelműen. Nem volt víz a tüdejében.

– Értem. Külsérelmi nyomok?

– Semmi.

– Akkor ez baleset volt? Természetes haláleset?

– Igen. Nem is kértem igazságügyi boncolást. Egyértelműen államigazgatási eljárásban elintézhető – jelentette ki az orvos. 

– Ez nem ilyen egyszerű doktor úr – csóválta meg a fejét a rendőr. – Közben olyan szituációra derült fény, hogy az igazságügyi boncolás elkerülhetetlen – mondta és a fiatalemberhez fordult.

– Maguk együtt jöttek az apjával? Miért nem szólt erről?

– Nem voltunk együtt.

– De hát az apja volt.

– Igen. De vagy húsz éve nem találkoztunk. Szüleim gyerekkoromban elváltak. Apám külföldre ment, azóta nem láttam – majd lesütött szemmel hozzátette: – és most nem ismertem meg.

A rendőr megcsóválta a fejét.

– Különös.  Be kell jönnie velünk tanúskodni, hogy lezárhassuk az ügyet. 

Mikor lementek a lépcsőn, a városligeti sétányon már ott állt a furgon, és éppen betolták a raktérbe a fémkoporsót.  A fiatalember nézte a gyakorlott mozdulatokkal dolgozó szállítókat, akik bezárták a furgon hátsó ajtaját és közömbös arccal beszélgetve ültek be az utastérbe.

A rendőr megbökte a kezét.

– Kérem, szálljon be! – terelte a működő villogóval a lépcső előtt parkoló  Octavia hátsó ajtaja felé és beszállás előtt lenyomta a fejét.  

A fiatalember nézte az Állatkerti körútra kiforduló furgon féklámpáinak felvillanását, aztán lehunyta a szemét.

– Tényleg az apám volt? – kérdezte magától.  – Ez nem igaz! – tiltakozott minden porcikája, de a furcsa, kínzó fájdalom, amely valamikor annyit gyötörte, és most egyszerre csak megint rátört a múlt homályából, annyira kínozta, hogy még a könnye is kicsordult.

– De most tényleg?