DERÍTŐ

–  Ilyen lesz a derítő – tolta elém a rajzot Zsolt és rögtön le is hamuzta.

Én voltam az épületgépész, ő „csak” elektromos, mégse bízta rám, hanem ő készítette el a szennyvíztároló vázlatát. Megszoktam. Haverom mindig azt hitte mindent jobban tud nálam. A balatoni nyaralójuk soron következő „nagyberuházásáról” volt szó, és én a plafonra tudtam volna mászni tőle. Nem azért voltam pipa, mert megtakarított pénzemből adtam neki kölcsönt, hogy azt a telket és azt a romos parasztházát a gyerekek és a jövendő nyaralások kedvéért megvehesse, de hogy most még arra is engem kér, hogy segítsek be, és két kezünk munkájával együtt építsük újjá azt a romhalmazt, minden szabadidőnket erre áldozva, attól más besokalltam. Most meg ráadásul még arra is rá akar venni, hogy még az éves rendes szabadságomat is ennek a rohadt derítőnek a megépítésére áldozzam.

–  Százezerért megcsinálja akármelyik helyi kőműves – próbáltam érvelni reménykedve. Közben arra gondoltam, hogy az én kétheti szabadságom legalább 150 ezer. De hiába. Ahogy felkapta a fejét, láttam, hogy úgysem tudom meggyőzni.

–  Az a faszkalap a faluban? Láttad már, hogy miket csinál? – nézett rám azzal a jóságos, de kibaszottul makacs nézésével, mire azonnal megsajnáltam és behúztam fülem–farkam. Végülis két kölyke van, nyaralni meg csak kell nekik is valahol – gondoltam.

Már péntek este ledöcögtünk az én Skoda S120–sommal. Nagy nehezen felfűtöttük a rom egyetlen használható szobáját, mert még elég karcos volt az idő, és befészkeltünk. Mialatt a neje, Éva, aki szintén régi haverom, a paprikás krumplit főzte vacsorára, mi ketten Zsolttal kimértük a derítő helyét.

–  2 x 3 méteres lesz, két méter mély –  mutatta a rajzon. 15 centis kavicsbeton aljzatra állítjuk. Körben válaszfal téglákból szigetelést védő falat húzunk, amit kátránypapírral burkolunk, majd megszereljük a vasalatot, bezsaluzzuk és kiöntjük betonnal. Végül az elbontott zsaluzatból megépítjük a födémzsalut is, ráfektetjük a födém vasakat és lebetonozzuk. Ha megszáradt betakarjuk földdel. Lesz egy 60 x 60 centis lebúvó nyílás is a sarokban bordás vaslemezből. Pif–paf megcsináljuk – lelkesedett.

A 12 köbméter sziklás talaj kiásására gondolva máris elborzadtam,

–  Állom a helybéli mester számláját – próbálkoztam még egyszer, mert maszek gáztervekkel egy hétvégén összekaparok annyit bármikor, de megvetően rángatta a szemöldökét.

–  Megnéztem egyet, mit csinált. Ócska tégla falazat, szigetelés nélkül, alul kilyukasztva, hogy elmenjen a szar a földbe, és ne kelljen szippantani. Ilyenre képes.  Tele talajvízzel, és minden kút száz méteren körzetben ihatatlan tőle.

Igazat kellett adnom neki, hiába vakartam dühösen a fejem a fűzfa felöl ránk törő szúnyog felhőben.

Először örültem, hogy a pénz miatt legalább az anyag beszerzést magára vállalta. Tudtam, hogy képes a francba elkocsizni tégláért meg cementért, ha ott 1000 forinttal olcsóbb. Persze cserébe én meg áshatom azt a rohadt gödröt, minden hétvégén. Hát mit ne mondjak, többször gondoltam arra, hogy soha nem mennék el sírásónak.

Egy hónap, négy hétvége beletelt, mire minden együtt volt. A sáros gödör odalent, a földkupac odafönt, mellette a homok, a kavics, a téglarakás, a betonvas és odabent a romos házban a cementes zsákok és a kátrány papír tekercsek. Szép, de a barátnőm, Klári, az utóbbi időben már gyanakodni kezdett és bejelentette, hogy látni akarja mivel cseszem el a közös nyarunkat.

A rozoga szigetelést védő fal egy szombaton elkészült, másnapra már bent volt a vasalat is. Remegett a térdem, a tökünkről is folyt a víz, mire besötétedett, de a hazaindulás miatt vele ellentétben én még egy üveg sört se markolhattam, mert a sofőrködés is az én reszortom volt.

–  Jövő vasárnap zsaluzunk – mondta, és felém fújta a füstöt, amit nagyon utáltam, de hiába csesztettem, hogy családos ember létére miért nem tud leszokni róla.

–  Nem kéne kitámasztani?– kérdeztem gyanakodva a gödörben körbefutó vékony falazatot nézve.

–  Á, a sarkok meg a vasalat megtartják – mondta magabiztosan, és bement a romok közé  egy másik üvegért.

Eltelt ez a hét is és Zsolttal csak kettesben kocsiztunk le, mert szakadt az eső.

–  Záporban nem dolgozunk – alkudoztam már odafelé a kocsiban, de ő eleresztette a füle mellett. Lepakoltunk, és azonnal mentünk a „nagyberuházáshoz” a zuhogó esőben.

–  Azt a sistergős! – hallottam, és odaérve bennem is megállt az ütő, amikor megláttam, hogy az égi áldás meglazította a kihányt földet és az visszacsúszva vékony téglafal és a gödör rézsüje közé az  egész falazatot bedöntötte, összegyűrve a már kész vasalatot is.

Persze én voltam az oka.

–   Mert a gödör szélére dobáltad – mondta és szikráztak a szemei.

Szerencsére elállt az eső, így azonnal kezdhettük előröl. Kihajigálni a földet a tégla törmelék közül, kidobálni a téglákat, kiválogatni az épen maradtakat, szétbontani és kiegyengetni a vasakat, újra keverni a maltert, újra falazni, újra vasalni, újra felkenni a kátránypapírt. .   

Vasárnap késő este még a hold is gúnyosan vigyorgott ránk, mikor még mindig a csillagos ég alatt vacakolunk.

–  Én nem megyek haza, – jelentette ki elszántan –, itt vigyázok rá –. Te menj, és reggel a cégnél bejelented, hogy szabira mentem. Vegyél ki te is egy hetet, és gyere vissza. Most már be kell fejezni.

Megjártam oda–vissza, és másnap délután már megint ott voltam a gödörnél. A vasalat már kész volt, a fal is állt, immár kitámasztva. Zsolt  tényleg igyekezett.

–  Hoztál sört? – vigyorgott, amikor meglátta csodálkozó képem.

–  Kaját is – nyugtattam meg.  

Hosszan kanalaztuk a csirke pörköltet, mikor engesztelően végre megszólalt:

–  Az a rohadt eső az oka mindennek.

A hét végére elkészültünk. Pénteken hazamentem a csajokért és a gyerekeiért. Visszatérve örömködés, sör, a gyerekeknek csipsz és cukros lötty.

Zsolt azonnal kivitt minket a tett helyszínére és büszkén mutatta:

– Kész van.

Körülálltuk, néztük a nagy művet, de így készen nem látszott belőle semmi. A föld elegyengetve, a fedlap a helyén, buckák, sitt sehol..

– Hoztam fűmagot – mondta Éva megunva a semmi nézését. . 

– Azért még ne lépjetek rá. Friss a födém – mondta Zsolt. 

Végül bementünk a romba és Éva elővette a kaját..

– Hol moshatok kezet? – kérdezte Klári.

– Rögtön hozok vizet a kútról – mondtam készségesen és indultan volna.

– A WC merre van?  – kérdezte most már Évától.

– A kertben van a budi, a fiúk néhány hete csinálták – mondta Éva.

Klári nagyra meresztette a szemét.

– Se víz se WC? Akkor minek az a micsoda?

Zsolttal egymásra nézünk tágranyílt szemmel, és mintha citromba haraptunk volna, összefacsarodott a képünk. Mindenki ránk nézett és pofánkra volt írva: „ Mi a fene? Tényleg. Hogy ez csak most jut az eszünkbe!”

A két csaj jelentőségteljesen pillantott egymásra.

Én összehúztam magam, amilyen kicsire csak tudtam. De legalább kiderült – gondoltam, és lesütött szemmel kitört belőlem a röhögés.