Negyedik rész

Megcseréltem keresztbe tett lábamat a szúette karszékben. Aznap este már sokadjára, és lemondóan állapítottam meg, hogy a nyomorúságos gyújtósnakvaló sehogy se kényelmesebb. Élénken szidtam a fogadót, amely a nyomába sem érhetett Gaspardénak. Az alsó szintet félig az ivóterem foglalta el, félig pedig egy nagy, közös hálóterem; alig egy fokkal kevésbé zsúfolt, mint a sevillai börtön.

Ami a két ház leggyakoribb lakóit illeti, valószínűleg még annyi különbség sem volt.

Mi unokaöcsémmel az emeleti szobák egyikét foglaltuk el. Kéretlen társasággal ugyan nem kellett osztoznunk, de ez volt a legjobb, amit a szűk és dohos lyukról el lehetett mondani. Ráadásul ez a szék felér egy átkozott vezekléssel, dohogtam, amint egy méretes szálka fúródott a tenyerembe a karfáról. Legalább az elalvás veszélye nem fenyeget, vigasztaltam magam, s tovább játszottam a fuvolámon. Csendesen, de Cristóbal így is megrezzent az ablak elé vetett szalmazsákon, s kinyitotta a szemét.

Álmosan hunyorogva nézett rám.

- Nem akar aludni, Don Florian?

- Akarnék én, de nem lehet. És kellemessé kívánom tenni az időt, ezért játszom. Sajnálom, hogy felébresztettelek.

Úgy nyújtózott, mint valami macska.

- Szépen játszik, jólesik hallgatni.

- Graties – mosolyodtam el – Kora sihederkorom óta szenvedélyesen fuvolázom. A játék, a zeneszó: maga a szabadság.

- Szabadság… - ismételte ifjú rokonom – Mitől akarhat szabadulni egy ilye ember? Rangja van, vagyona, hatalma is talán… és nincs se kötelessége, se senkije.

Az ujjam megcsúszott a fuvolán, mire a hangszer feljajdult. Legszívesebben én is követtem volna a példáját; ez egyszer semmi kedvem nem volt a filozofáláshoz. Mégis úgy éreztem, válaszolnom kell. Ha méltatott annyi bizalomra, hogy megkérdezze.

- Kétség. Félelem. Bűntudat. Saját magam – a szavak súlyosan hulltak bele a koszos szoba sötétjébe. Mert a sarokban árválkodó kornyadozó faggyúgyertya több bűzt árasztott, mint fényt – Ezektől nem ment meg semmiféle nemeslevél. Volt idő, amikor úgy hittem: az utazás megszabadít. Nem tette; amint partra szálltam, utolért minden. Mégis, amíg vitt a hajó vagy vágtatott velem a ló, lemaradt mögöttem a láthatár és pár áldott pillanatra elhittem: vele együtt minden más is, ami fáj. A fuvolaszó… a dal épp így mos tisztára mindentől.

Ajkamhoz illesztettem a hangszert s folytattam a játékot. Cristóbal hallgatta egy darabig, összekuporodva, tenyerébe támasztott állal, mint egy gyerek. Hiszem még majdnem az volt. Azonban nem tudta sokáig türtőztetni a kíváncsiságát.

- Miért nem alhat? Azt mondta, virrasztania kell. Miért?

Megadó sóhajjal tettem el a fuvolát. Reménytelen, mihelyt hatni kezdene a dal varázslata, a fiú garantáltan kérdez valamit.

- Mert várok – közöltem lakonikusan.

- Segíthetek? – ragyogott fel a szeme.

Odaadó lelkesedésétől elszorult a torkom. Nyilván a kalandvágy hajtja, de ahogy rám nézett, az utóbbi napokban egyre többször láttam mind erősödő ragaszkodást a pillantásában. Amire nem érzem, hogy rászolgáltam volna.

- Igen, segíthetsz – feleltem, s közben nagyon kegyetlennek éreztem magam – Leginkább azzal, ha lemégy az alsó szintre és igyekszel minél jobban elvegyülni az ott megszállók között. Ha igyekszel, talán még az ágyban is jut neked hely.

- De ott vagy tízen alszanak egy szobában és csak két ágy van! – tiltakozott.

Ha nem lettem volna olyan sötét kedvemben, elnevettem volna magam viszolygó arckifejezésén.

- De legalább szép nagy ágyak – biztattam – Mellesleg az Újvilágba tartó hajón sem sok kényelemben lett volna részed. Tudom, hogy szeretnél velem maradni – fordítottam komolyra a szót –, azonban neked lesz biztonságosabb, ha lemégy. Attól tartok, hogy Francisco emberei ránk fognak törni. Ha nem ma, akkor holnap. Ha nem az ő emberei jönnek el, akkor valamelyik bűntársa, akár maga Jorge. Ha van esze, nem hagy futni minket anélkül, hogy jó alaposan kikérdezne. Én sem tenném a helyében. És akárki is jön majd, én nem akarom, hogy bajod essen. Még nem értesz eléggé a fegyverforgatáshoz.

Arckifejezéséből ítélve tiltakozásra készült, méghozzá vehemens fajtára, azonban egy csattanás az ajkára forrasztotta a szót.

A kívülről belökött ablaktáblák a falnak csapódtak, földre sodorva a párkányra állított boroskancsót, és két katonaforma férfi ugrott be a szobába. Nyilván a fal mellett álló olajfán mászhattak fel, futott át a fejemen, míg kardot rántva ugrottam a támadók elé.

Későn.

A hozzá közelebb eső katona egyetlen villámgyors mozdulattal magához rántotta az addig is az ablak közelében kuporgó Cristóbalt; lefogta a karját, másik kezével pedig a torkának szegezte a tőrt.

A falak még sokáig visszhangozták az elkeseredett üvöltést; csak sokára ébredtem rá, hogy az én hangom volt. Vad dühvel haraptam az ajkamba, olyan erővel, hogy a vér fémes-sós íze rögtön szétáradt a nyelvemen, míg igyekeztem hárítani a másik katona csapásait.

- Megállni!

A velem harcoló katona hátrált pár lépést, de még mindig felém szegezte a kardját. Kérdőn tekintett társára.

- Te ökör! – fortyant fel amaz – Mit kaptunk parancsba? Meg kell tudnunk, honnan szerezték az értesüléseiket! Talán jelent neked annyit a fiú élete, hogy válaszolsz néhány kérdésre – szólított meg unokaöcsém fogva tartója – Nos? Pontosan mit tudsz Gaspardról és kitől? Ha eldobod azt a kardod és válaszolsz… megkímélem a fiú életét.

Ha lett volna nálam bármi kézzelfogható, amit követelnek, gondolkodás nélkül a lábuk elé hajítottam volna. Azonban nagyon is tisztában voltam vele, hogy a megadással nem segíthetek rajta. Egy értéktárgyat el lehet venni bárkitől… még fontos iratot, bizonyítékot is talán. De a fejében levő tudást csak úgy, ha azt a fejet levágják.

Ha eldobom a fegyvert, akkor mindketten halottak vagyunk.

A szoba túlfeléből is hallottam Cristóbal kétségbeesett zihálását.

Ha lenne nálam egy dobótőr… ha legalább a csizmámhoz lehajolhatnék a késemért…

- Ne tegye meg, Don Florian! – kiáltotta unokaöcsém – Ne törődjön velem, ne beszéljen, tegye, amit tennie kell!

Pár ölnyi távolság… talán elég arra, hogy lehajoljak a csizmaszáramhoz, mielőtt elérne a kard, futott át az agyamon. Mert ez az, amit tennem kell.

Fogvatartója éktelenül mulatságosnak találhatta unokaöcsém hősiességét, mert hahotára fakadt… amitől egy pillanatra lazult a szorítása. Cristóbal abban a pillanatban hátrarántotta a könyökét és teljes erejéből a katona gyomrába vágott.

Az felüvöltött, s összegörnyedt, önkéntelenül is elengedve unokaöcsémet… a következő pillanatban már vetette volna utána magát, de megcsúszott a bortócsában. Végigzuhant a földön és nem mozdult többet.

Feje körül egy újabb tócsa vöröse szivárgott szét mind szélesebb körben.

Társa annál elkeseredettebben vetette rám magát; alig maradt időm védekezésre emelni a kardomat.

Megszűnt a világ, csak a fülemben doboló vér lüktetése létezett és a kardok villanása. És valahol mélyen a homályosan kavargó tudat, hogy így nem lehet vége. Hogy igaza van Cristóbalnak, igenis kell, hogy ne ilyen hiába, ilyen értelmetlenül múljék el az élet… hogy ha már összesodort minket a sors, igenis szükségem van az én holdkóros unokaöcsémre. És még az is meglehet, hogy neki is rám, még ha a világért sem ismerné be.

Egy hirtelen mozdulattal oldalról vágtam a kardra, amely széles ívben repült ki a katona kezéből, és rezegve állt meg a korhadt padlódeszkákban. Szinte egyazon lendülettel döntöttem földre, s tőrömet a torkának szorítva kezdtem vallatni.

- Ki… bérelt… fel?!

- Egy nagyúr – kezdte megtört, félelemtől reszkető hangon; talán gyors véget remélt híreiért cserébe… Cristóbal éles kiáltása és a porban, az orgyilkos ujjai közt megvillanó kés pengéje egyszerre jutott el a tudatomig.

Káromkodva vette tudomásul, hogy nem vált be alattomos terve, és elkeseredetten döfött volna. A fegyver azonban épp csak súrolt, míg az én tőröm mélyen átmetszette a karjában futó ereket.

Ezúttal valóban rémült üvöltéssel rogyott ismét a földre.

- Ki volt az?! – ráztam meg.

- Nagyúr a városunkban… a neve…

Éles fájdalom rántotta görcsbe a testét, elfojtva a szavát. Mire a rángatózás elmúlt, a lélek is elszállt belőle.

A sötétbíbor cseppek súlyosan, reménytelenül hullottak alá a bemocskolt pengéről. Dermedten figyeltem monoton pergésüket, míg végül a markolat ki nem csúszott átnedvesedett ujjaim közül.

Ziháló lélegzetvételre és öklendezés zajára tértem magamhoz. Cristóbal összegörnyedve térdelt és a padlóra hányt, megadva az amúgy is halódó gyertyának a kegyelemdöfést.

Elfordítottam a fejem s az ablakhoz léptem; az ő helyében én sem akartam volna, hogy végignézzék a gyengeségemet. Mellesleg hirtelen én is felettébb nagy szükségét éreztem a friss éjszakai levegőnek.

Amikor visszafordultam, tétován állt a szoba közepén, és félig riadtan, félig bizakodva nézett rám.

- Most mi legyen, Don Florian?

A hangja ugyan kissé rekedt volt még, de becsületére váljék, hogy nem remegett.

- Elmegyünk. Rögtön, mihelyt összeszedted magad.

- És velük… mi lesz? – intett a két tetem felé.

Ez a kérdés is csak egy gyereknek juthat eszébe, füstölögtem magamban. Leginkább azért, mert Cristóbal szavai nyomán enyhe bűntudat lepett meg, amiért én egyáltalán nem gondoltam erre.

- Nem a mi dolgunk – vetettem oda a kelleténél epésebben, és vállamra kanyarítottam prémes köpenyemet, unokaöcsémét pedig feléje hajítottam – Gyere.

Azonmód földre is esett; Cristóbal valószínűleg észre sem vette, meredten nézte a holttesteket. Lassan, mintha alvajárna, elébb az egyik, majd a másik mellé térdelt s lezárta a szemüket. „Requisceat in pace” – mormogta, és esetlenül felállt.

Éreztem, hogy a tekintetemet keresi, de én képtelen voltam rá.

Én sose voltam ilyen… naiv? Ártatlan? Emberséges…?

És bár egyfelől ostoba érzelgősségnek tartottam, mégis… pár pillanatig nagyon szerettem volna olyan lenni, mint ő.

- Don Florian!

Hagyj, kérleltem némán. Van, amiről nem lehet… és talán nem is szabad beszélni.

- Don Florian, nézze!

- Láttam már holtakat, Cristóbal. Több is mint eleget. És bár eszembe sem jutott volna azt tenni, amit te most, mégis… talán igazad volt.

- Don Florian, az Istenért! – akkor jutott el a tudatomig, milyen izgatott a hangja – Nézze, mit találtam! – nyújtott felém egy összesodort, viasszal lezárt pergament – Félig kicsúszott a támadónk ingéből. Amikor föléhajoltam, rögtön észrevettem – szinte már szabadkozott – Talán fontos lehet.

Alig éreztem az ujjaimat, mintha órákig lovagoltam volna kinn a téli erdőben. Szaggatott mozdulatokkal törtem fel a pecsétet s göngyöltem ki a levelet.

„Francisco!

Nem köszönöm meg az értesítésedet, bár felettébb gyorsan üzentél nekem, azt el kell ismernem. Nem hiszem el, hogy ekkora hibát véthettél! Hogy’ kerülhetett bele a városi pletykákba a pénzhamisítás, azt mondd meg?! Tudod jól, hogy mindenemet feltettem rá, hogy a fivéremet válasszák meg alkirálynak azon a messzi újvilági földön, de nem jártam sikerrel. Rajtaveszítettünk mindketten; ő az életével fizetett, én csaknem minden vagyonommal. Hónapokba telt, mire találtam megfelelő embereket, eszközöket, már minden készen állna a hamisításhoz, csak egy ügyes kezű emberre volna szükség. Tudom, hogy egykor jó cimborád volt a börtönparancsnok; rád bíztam hát, hogy szerezz egyet…

Erre te mit teszel?! Nemcsak, hogy nem jársz sikerrel, de a fél városnak hírül adod, hogy mit tervezünk! Honnan a vesztésből tudhatta meg ez a két utazó, aki állításod szerint csak ma érkezett a városba, hogy mire készülünk?

A katonáim kifaggatják őket, hogy mennyit tudnak pontosan. Ajánlom, nagyon ajánlom, hogy ne tudjanak olyan sokat, mint amennyit te gyanítasz a rettegésedben! Ha az én részvételem kitudódik, ha az én nevemre akár egy cseppnyi sár kerül, akkor megbánod, hogy valaha is társamul szegődtél. Mert én már megbántam, Istenemre megbántam, hogy társamul fogadtalak!

A hét végéig kapsz haladékot. Ha addig nem szerzel nekem egy tévedhetetlen hamisítót, neked is az lesz a sorsod, mint a két jól értesült vendégednek.

A lányomnak is jobb lesz, ha nem kell egy magadfajtával összekötnie az életét.”

Aláírás nem szerepelt a papíron, de nem is volt rá szükség. Don Emilio y Veljo, emlékeztem annak a nemesúrnak a nevére, akinek a lánya Francisco jegyese.

- De még mennyire fontos, Cristóbal – sodortam össze fürge ujjakkal az üzenetet – Ügyes vagy! Egy kis szerencsével megvan az első kulcs szegény Gaspard cellájához. Siessünk is mihamarabb felhasználni… Te meg most hová mégy? – érdeklődtem, mivel határozottan megindult az ajtó felé.

- Hát… el – pislogott meghökkenten – Nem azt mondta, hogy sietnünk kell?

- Így? – mutattam végig vérrel és más egyébbel befröcskölt öltözékén. Erősen gyanítottam, hogy én is hasonlóképpen nézek ki – Egy ügyesebb kezű mészáros különbül fest, fiam! Nem szeretnének máris elegen átsegíteni minket a másvilágra, még a városi őrséggel is szaporítanád a sort? Igen, tudom – előztem meg tiltakozását – El lehetne mondani az igazat, de amíg nem látok tisztán, nem tartom jó ötletnek. Hazudhatnánk, hogy rablótámadás volt, de senki nem hinné el. És mi a legjobb esetben is töméntelen időt veszítenénk. Tehát másik úton megyünk.

Cristóbal olyan ártatlanul nézett rám, mint szűzlány az első széptevőjére.

- És mégis hol, Don Florian?

- Ha nem az ajtón, akkor az ablakon. Lefelé azon a szép vaskos olajfán. Nem kell félni, egy effajta fa nagyobb súlyt is megbír, mint otthon az ablakod alatt burjánzó vadszőlő.

Legalább az az elégtételem megvolt, hogy fülig vörösödött.

***

Unokaöcsém várakozásával ellentétben utunk nem vezetett sem Franciscóhoz, sem Don Emilióhoz. Még magam sem voltam bizonyos benne, melyiküknél lenne érdemesebb lángpallosú igazságosztó képében megjelennem, s úgy döntöttem: Gaspardot biztonságba kell helyeznem addig is, amíg döntésre jutok.

Így visszatértünk a börtönhöz.

Két strázsa álldogált a kormozó fáklyák alatt; az egyik épp akkor hagyta ott társát, amikor megérkeztünk. Kihasználtam az alkalmat, hogy csak egy embert kell meggyőznöm, s elébe siettem. A mögöttem dobogó léptekből tudtam, hogy Cristóbal is követ.

- Adjon az Úr jó estét – üdvözöltem az őrszemet. Az gyanakodva viszonozta a köszöntést… és én rögvest bizonysággal is szolgáltam, hogy messze nem alaptalanok az aggodalmai.

- Ébreszd fel a parancsnokodat. Fontos kérdésben van beszédem vele.

A gyér fáklyafényben is tisztán kivehető volt a grimasza.

- Nem ettem én meszet… ha egy semmiség miatt éjnek idején felverem, állhatok őrt ítéletnapig minden átkozott este. Ne nézzen engem bolondnak!

A nyegle hangra elfutott a pulykaméreg. Igaz, ami igaz; öltözékemet megviselte az utazás, de azért csak kinézhetné belőlem a nemest, gondoltam epésen. Vesztemre unokaöcsémnek is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert méltatlankodva felhorkant.

- Mit képzelsz, kivel beszélsz? Tudd meg, hogy ő nagyhatalmú úr és a neve senor…

- Nem számít – szóltam gyorsan közbe, s mintegy „véletlenül” Cristóbal lábára léptem, hogy a nyomatékot is megadjam figyelmeztetésemnek – Te pedig ne törődj vele – fordultam az elbizonytalanodó őrszemhez –, nem akar rosszat, csak forrófejű a fiú. Jártam már a börtönparancsnoknál, és amit kérek tőle, ahhoz talán még szerencsés is lesz az éjszaka.

- Várja a … senort? – kételkedett a strázsa, de láttam az arcán, hogy már nemcsak beereszteni fél, hanem elzavarni is.

Cristóbal megnyikkant mellettem, de még idejében megböktem a csizmaorrát.

- Nem hiszem. De biztosan nem fog alkalmatlankodóként elzavarni, arról kezeskedem.

Az őrszem felnyögött.

- Pedig nagy nehezen végre engedélyt kaptam, épp ma reggel, hogy hazamehessek pár napra, a jegyesemhez. Messze még az esküvő és oly rég’ nem láttam. Ha a parancsnokunk megharagszik, hát megint egyszer egy örökkévalóságig várhatok.

Unokaöcsém előrelátón arrébb araszolt mellőlem, de legalább a száját csukva tartotta.

Pillanatnyilag nekem sem jutott eszembe ékesszóló vigasz, így egy világszerte ismert nyelvet hívtam segítségül.

Nevezetesen pár ezüstöt nyomtat a kezébe.

- Remélem, hogy nem kapsz büntetést. Ha lesz lehetőségem rá, szólok az érdekedben – ígértem és komolyan is gondoltam –, de ha mégsem tudnál egy darabig hazamenni, hát vegyél valami szépet a jegyesednek. Hogy ne haragudjon annyira, amikor végül megjelensz nála.

A holdfény megcsillant a nemesfémen… s még csillogott is pár pillanaton át. Már-már attól tartottam, hogy sikerült a kelleténél becsületesebb emberre akadnom, de végül mégiscsak a zsebébe csúsztatta a pénzt.

- Várjuk meg a társamat, senor. Ő átveszi a helyemet itt, én pedig felkísérem a parancsnokhoz.

Nem telt sok időbe, míg a másik őrszem visszatért, s mi hárman megindulhattunk a keskeny lépcsősoron felfelé. Nemrég jártam itt, ismerős volt a ház, mégis… a szűk folyosókon járó huzat megborzongatott. Mély volt a csend, ide nem hatolt be a város zaja, vagy ki tudja, talán Sevilla is aludt már ilyen késői órán. És a némaságban csak a falakra erősített fáklyák sercegése hallatszott, meg a csizmáink dobbanása.

Ütemesen, lassan, kiszámíthatóan. Mint a szívdobogás.

Megráztam a fejem, mintha így a kellemetlen gondolatokat is elűzhettem volna. Különös: nem először kockázatom a nyakam, és eddig sose éreztem félelmet. Amióta azonban Cristóbal is velem van, egészségtelenül sokszor lep meg az aggodalom.

- Itt vagyunk – hajtott fejet egy bükkajtó előtt kísérőnk – Bejelentem a senorest, azután… meglátjuk, hogyan határoz a parancsnok.

Míg bebocsáttatásra vártunk, Cristóbal rám zúdította a felháborodását.

Meglehetősen keresetlen stílusban, amin azonban nem tudtam hasonlóképpen haragra lobbanni, mert legalább kellően halkan tette.

- Ez közönséges megvesztegetés, Don Florian! Ilyet sosem gondoltam volna.

- Mindenesetre működött, nemdebár? És kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy amíg e falak közt vagyunk, elfelejted a nevemet. Egyébként meg tekintsd… kárpótlásnak. Vagy köszönetnek.

- Akárminek is nevezi, ez tisztességtelen ötlet volt!

- Egyetértek – vontam vállat – De hadd figyelmeztesselek, hogy megfenyegetni és rangot és esetleges bosszút az orra alá dörgölni szintén nem épp jó keresztényi cselekedet. És az én ötletemből legalább valamicske előnye is támad.

Gyorsan elhallgattam, mert nyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent a strázsa.

- Menjenek – intett nekünk – Mit mondjak, a parancsnok nem volt túl boldog. De igaza volt, szerintem sejti, kik a senorék. És legalább az ígéretét nem vonta vissza. Amint vége az éji szolgálatnak, indulok is haza – döntötte el –, még csak nem is alszom. Nehogy meg találja magát gondolni.

- Köszönöm – biccentettem felé. Már készültem belépni, de hirtelen sugallattól vezérelve még csendesen utánaszóltam – Könnyen lehet, hogy súlyos dolgok kerülnek napvilágra hamarosan Sevillában. Maradj a jegyeseddel, amíg csak teheted… ne siess vissza.