Quod

I.

Limes

Első fejezet

Kinyitom a szemem.A fehér plafont bámulom,mint minden egyes reggel,az utóbbi időben.Semmire sincs  kedvem.Felülök az ágyamban és vetek egy pillantást az ablak felé.Azonnal megállapítom,hogy zuhog az eső,és hiába pirkad már,a nap sugarai belevesznek az ég fehér ködébe.Az idő tehát nagyon szomorúnak igérkezik,és az én hangulatom sem  különb.A beborult ég tökéletesen tükrözi a lelkiállapotom.

Tekintetem az egyik falra kandikál ahol a  Laylaval készített közös képpek díszelegnek.Boldogságot sugároznak .Megtöltik ,a fehér falat színekkel.A nevető arcokat látva újra görcsbe rándul a gyomrom.Felpattanok és a képpekhez rohanok.Megragadom a legszélsőt és teljes erőmből a földhöz vágom.A képet védő üvegbúra darabokra törik.A többi hét fotón is elvégzem ugyanezt a műveletet,egy kivételével.Végigsimítom az ujjaimat az üvegfelületen.Egy percre visszavágyom,oda,arra a sziklára.A halvány ,reggeli fényben tisztán kivehető ,a fotó minden egyes részlete.Laylaval egy szikla peremén ülünk lelógatva  lábainkat a végtelen mélységbe.A háttérben ,két fenyőfát leszámítva a táj laposnak és sivárnak tűnik.Ha egy kivülálló személy,aki nem járt azon a helyen,ránézne erre a fényképpre,két vigyorgó arcot leszámítva,nem látna mást csak egy kihalt pusztaságot.De én,aki odafentről szemléltem a dolgokat,teljesen mást látok.Újra érzem,a friss szellőt ami a hajamat cibálja,látom a minuszkurális házakat,hallom a madarak csiripelését.Emlékszem,hogy a nap szikrázóan süttött aznap,bársonyos fénybe vonva a tájat .Olyan volt minden ,akár egy elvont földrészen,távol mindentől és mindenkitől...minden egyes bajtól,és problámától.Aznap igazán szabad voltam.Layla és én ellógtunk a matek óráról ,csak azért mert untuk.Felmásztunk egy kisebb hegycsúcsra,elbújdostunk és rengeteget röhögtünk.Mi voltunk a legbolondabb,legviccesebb és leglazább lányok az egész földön.Az a kép az egyetlen jól sikerült szelfim,és az utolsó is...

Úgy térek vissza a jelenbe ,mintha valaki lelökne az emlékbeli szikláról.Belezuhanok  a valóságba...és ez a valóság rettentő .

Tudom,hogyha nem tüntetem el azokat a képpeket a láthatárról,képtelen leszek visszatartani  a könnyeim.

Így hát felemelem a kezemet ,a képpel együtt,tudva ,hogy ennek semmi értelme ...készülök a padlóhoz vágni.Nem tudom megtenni.Leengedem a kezem .A képp gyengéden kicsusszan az  ujjaim közül,és halk puffanással földet ér.

Hallom,hogy valaki kopogtat,de úgy teszek mintha tudomást sem vennék róla.Csak meredek a semmibe ,hagyva,hogy a lelkemben a tátongó üresség megnagyobbodjon...

-Kicsim...Nem kérsz valamit reggelire?

Anyum  az.Hangja kedvesen cseng,mint mindig,de valahogy most nem  érzem magam elég erősnek,ahhoz,hogy viszonozzam a kedvességét.Így csak reketten megszólalok.

-Nem vagyok éhes.

A szemem sarkából észreveszem,hogy anyum megcsóválja a fejét.

-Egy hónapja már,hogy alig eszel valamit.Így korházba  fogsz kerülni ,kicsim.

-Nem érdekel.

-De engem igen.Szóval gyere és faljál valamit.

-Egy falat se csúszna le a torkomon.

-Dehogynem.Gyere,kérlek!

-Nem kérek semmit anyu-mondom nyomatékosan-Úgy is csak visszahánynám.

Anyum az arcát a kezébe temeti,de nem szólal meg többet.Kilép a szobámból és becsukja az ajtót.

Újra egyedül maradok,a  végtelen szomorúságommal....rajtam már senki sem segíthet.

Mivel tudom,hogy sajnos 8-ra iskolába kell menjek,kivonszolom magam a fürdőbe.

Az utóbbi két hétben nem néztem tükörbe,mert tudtam,hogy csak egy roncsot látnék.Nem is nagyon érdekelt az,hogy nézek ki.Nem érdekelt,fogytam-e vagy híztam.Beesett –e a szemem vagy nem.Egyszerűen csak nem érdekelt...

Véletlenségből pillantok bele a nagy falitükörbe és megrémülök.Tényleg egy roncs vagyok.Szemem alatt nagy karikák rondítják el ,amúgy se valami gyönyörű arcomat.Bőröm megnyúlt és sápadt ,arcom formája rémesen keskeny és beesedt.Vajon mennyit fogyhattam?

Felhúzom  a pólóm csak kiváncsiságból,de szerencsére a látvány nem épp annyira hajmeresztő.Bordáim jól kirajzolódnak és eddig kissé púpos hasam olyan akár egy deszka.A lábamra nézve megálapítom,hogy a combom is nagyon megfogyatkozott.

Ráállok a mérlegre és a számokat látva kissé elcsodálkozom.5 kilót fogytam egy hónap alatt ,úgy ,hogy száraz kekszen,néhány szendvicsen  és vizen éltem.Mégis csontváznak tűnök ami azért 56 kilóval,nem valami elképzelhető.Gondoltam,hogy egy olyan 47 kg mutat majd,de úgy látszik nekem tényleg a csontjaim nyomnak sokat.

Ahogy visszanézek a tükörbe,újra megijjedek.Egy rettentően csúnya lány néz vissza rám...én magam.

Semmi kedvem sincs   rendbe szedni a külsőm.Csak megloccsintom az arcom egy kis vizzel ,fogat mosok  és hátra kötöm  a hajam,olyan borzosan és kócosan ahogy van.

Mellből is fogyhattam mivel a b –s melltartóm ,kb a semmit tartja.A pólóim és nadrágjaim lötyögnek rajtam.Lehet ,hogy ezt  hallucinállom,de még a bugyim is lecsúszik  a fenekemről.

Tehát,egy romhalmaz vagyok.Úgy nézek ki,mint ahogyan érzem magam.

Nem reggelizem csak felkapom a táskám amibe be se csomagolok rendesen, csak behajítok pár könyvet ,majd elindulok.

-Kicsim!-anyum kiájt utánnam.

Megfordulok.

-Kérlek vedd ezt el.

Látom,hogy szendvics van a kezében,de rohadtul nem kivánom.Így hát amilyen gyorsan csak tudok kimasirozok  a kapun.

Egyenes léptekkel haladok és bár szédülök az éhségtől ,ezt nem mutatom.

Utálom az osztályom.Jó na nem gyűlölöm,egyszerűen csak nem kivánok visszamenni hozzájuk .1-4 –ben  messze se egyeztem jól velük és lehet ,hogy teljesen ki is közösítettek volna,ha Layla nem áll ki melettem.Ő mentett meg.Meggyőzte a többieket,hogy bennem is van jó,tehetség,kreativitás és nagy- nagy humorérzék.A többiek ,mivel az ő pártfogásában álltam,befogadtak.

Elfogadtak,olyan szerencsétlennek mint amilyen voltam és vagyok.

Nyugod szívvel válnék    meg tőlük,nem hiányoznának.Talán csak három ember van aki közelebb áll hozzám.Aki után fájna a szívem.És az egyik után az egész lelkem is fáj.

Egy hónap leforgása  alatt még mindig nem tudasult bennem ,igazán ,az ,hogy Leyla halott.Minden egyes percben reménykedek abban,hogy felhív vagy ,hogy ír  a messen.Még az is elég lenne,ha az osztálycsoportba tenne egy röhögő vagy vigyorgó smileyt.Ha adna egy életjelet.De nem ad ...és ilyenkor összeszorul a nyelőcsövem,a gyomrom az egész testem ..a szívem reszket és sajog  bele.Láttam...ahogy a földbe teszik.Láttam...de nem akarom elhinni..

„Elment-mondta Betty-El kell engednek őt ,Aisha.”

De hogy tudjam elengedni?Hisz ő volt az életem egyik alkotóeleme!A védőangyalom aki megmentett amikor a mások ellenem fordultak ,a legőrültebb lógótársam aki még a dolgozatokról is elszökött csak azért mert én nem tanultam,a barátnőm aki minden egyes problémámat megértette,a tanácsadóam aki segített kiválasztani az egyetlen szerelmi háromszögemből a megfelelő fiút,egy gondolatolvasó aki az elmémbe látott,a lelkiismeretem ami nem hagyott nyugódni ha roszatt tettem magammal vagy másokkal.Ő volt a  bátorságom,az örűltségem,a meggondolatlanságom és az erőm... a lelkem egy darabja..Nem tudom elengedni és nem is fogom...

Senkihez nem ragaszkodtam  úgy mint ő hozzá és lehet,hogy ez furcsán fog hangzani de mindig is azt éreztem,hogy közöttünk van egy különleges kapcsolat.Valami ami összefogja a barátságunk..A különleges kapcsolatot arra értem..mintha ...nem  is tudom...rokonok...családtagok...talán testvérek lennénk..

Még két személy van akibe kapaszkodhatok,az egyik az Betty a másik,pedig Daniel.

Benyitok az iskola kapuján.

Amikor az osztályteremhez érek Miley szörnyűlködve felkiált.

-Jesszus!Te még eszel valamit?Egyáltalán ,hogy élsz még?

Nem nézek rá csak bemegyek az osztályba és szememmel a másik két barátomat keresem.Danielt meg is pillantom.Szép fiú ,szőke hajú és világoskék szemű.Igazi főnyeremény,Leyla volt pasija.

Odalépek hozzá.Ő ahogy megpillant,szorosan magához ölel.

Nem mindig teszi ezt.Most csak talán azért húzott magához mert ennyire ramatyul nézek ki?

Hallom a szíve dobogását és beszívom a parfűme illatát.

Nem ölelem át.Kezeimet ólomnak érzem.Annyira gyengék ,hogy meg se tudom mozdítani.

Miután elenged a szemembe néz.

-Ha így haladsz egy nap elfogysz.

-Az meglehet.

-Az biztos.

-Hol van Betty?

-Nem tudom...Azt hiszem ma később jön.

A fűtőtesnek támaszkodom.

-Megcsináltad a házikat?-kérdi . Tudom,hogy ezzel is csak kerülni akarja a forró kását,de persze válaszolok neki.

-Nem.Még egy könyvet se nyitottam ki.

-Ma dolgit irunk.

-Annyira nem foglalkoztat.Ha még kapok egy D-t,százas megbukok.Már úgy is mindegy.

Daniel sajnálkozva néz rám.A szemében látom,hogy mennyire szomorú.Ő miért nem vállaja fel?Miért nem szenved ő i is olyan nyilvánosan ahogy én?Hogyan tudja ilyen jól leplezni?

-Neked nem fáj?

A falnak veti a hátát.Kivülről úgy tünik mintha Selenat bámulna aki épp a házit másolja ,Anna-től,de én tudom,hogy most benne egy nagy harc dúl ,az őszinteség és a kitérő válasz között.Végül csendesen szólal meg.....

-Rettentően fáj.De muszáj valamivel elterelnem  a gondolataim.Figyelj ,Aisha-nagy kék szemei az egyémbe fúródnak-Ő is azt akarná,hogy tovább lépjünk.Ő szeretett minket,és százas vagyok abban,hogy nem akarná,hogy végigszenvedjük az életünk hátralévő részét.

Most felötlött az elmémben egy mondat”Az idő a legjobb gyógyir mindenre”

-Az idő az majd segít?-kérdezem reszketve.

-Igen biztosan.De Aishia...én csak nem akarlak téged így látni...

-Hogy?Ilyen csúnyán...a lelkem is körülbelül ilyen állapotban van...

-Olyan vagy mint egy csontváz-Betty lép mellém.Ő sem boldog,de nem is olyan mint én,sőt.Ő sokkal jobban viseli.-Nem valami esztétikus ez a soványság.Az arcod olyan mint egy fonnyadt tulipán.

-Én így is úgyis csúnya vagyok...nem mindegy ,hogy mennyit nyom a mérleg alattam?!

-Te nem vagy csúnya...-mondja Daniel-Egyáltalán nem.Ne tedd magad azzá.

-Aishia-Betty ,sötétbarna szemeit rám szegezi.Ettől a tekintettől egy kissé összerezzenek,de figyelek rá.-Gyönyörű lány vagy.És biztosan tudom,hogy Layla nem akarna téged így látni.Szeretné ha mosolyognál,kacagnál és folytatnád tovább az életed....Nem élhetünk a múltban.Ez a jelen,és te most abban vagy.Fel kell állnod..és tudom,tudom ,hogy borzasztóan nehéz...de legalább meg kell próbálnod.Nézz előre.Annyi mindenben vagy tehetséges....

Elgondolkodom.Most egyetlen egy sem jut eszembe.

-Jól zongorázol,csodálatosan énekelsz,festessz ,rajzolsz és úgy lősz az íjjal akár egy profi.-folytatja.

-Tényleg nagyon szép hangod van-mosolyog gyengén Daniel.

-Persze.És azért legyünk,őszinték te lehetnél az egyik lejobb divattervező a világon.-elnevettem magam-Ne nevess.Olyan  a ruhákat amilyeneket te rajzolsz ,csak a divatbemutatókon látok.Rengeted kreatív ötleted van,de ha most nem tanulsz és fejlődsz tovább,akkor nem lesz miből felépítened a karriered.Hidd el,ezek lennének Layla szavai is.

Halványan mosolygok.Igen,Layla pont ezeket mondta nekem,egyszer mikor nem akartam elmenni rajztanfolyamra.

Talán tényleg ideje lenne,felállni a padlóról?Talán már eleget sanyargattam magam?Talán foglalkoznom kéne a jövőmmel  is?Többet nem a múltban kéne keresnem a jót hanem a jelenben?Muszáj hátrahagynom mindent?A fájdalmam?De hisz az már belenőtt a testembe...olyan mintha egy testrészem lenne...Ott van....lehetetlenség elválasztani tőlem....

-Rendben-mélyet sóhajtok.Ez a sóhaj az elmúlt egy hónapot foglalja magába.Így amikor kifújoma levegőt úgy érzem mintha szúros szilánkok távoznának a tündőmből.-Megpróbálom.

-Sűrgösen szedj magadra egynéhány kilót!-figyelmeztet Betty-Irtó csúnya vagy így.

Betty  a helyére masírozik,de Daniel megérinti a vállam.

-Gyere pénteken le hozzám!Jönnek Corneliaék is .Jó buli lesz,meglátod.-kedvesen néz rám,de messze se vidáman.Vajon ő ezt komolyan is gondolja?Mert ,hogy nekem nincs kedvem bulira az biztos...de elmegyek...mepróbálom...mint ahogyan igértem...